A zürichi szépművészeti múzeum ugyanis azzal ünnepli fennállásának centenáriumát, hogy ismét egybegyűjtötte a több mint 78 éve bemutatott képeket. S míg akkor a négy hétre tervezett, de a nagy siker miatt hat hétig nyitva tartó kiállításon 34 ezer látogató csodálta meg a már világhírű mester alkotásait - ez rekordnak számított akkoriban -, ezúttal 200 ezer vendégre számítanak. "Ez Zürich lakosságának felével egyenlő" - jegyezte meg a párizsi Le Monde-nak Tobia Bezzola, a kiállítás kurátora.

Annak idején a New York-i Modern Művészetek Múzeuma (MoMA) is igényt tartott a Picasso-retrospektívára. Hogy az anyag mégis Zürichbe került, annak prózai oka volt: számos kiállított képet eladásra szántak, és a svájci város erre akkor alkalmasabb színhelynek tűnt.

Az 1932-es rendezvény az első összefoglaló volt, amelyet egy élő művésznek szenteltek, és ezzel - mint a jelenlegi rekonstrukció katalógusában Simonetta Fraquelli művészettörténész megjegyezte - egyfajta előfutárává vált a későbbi szuperkiállításoknak.

Már akkor addig példátlan módon fogott össze egy istenített alkotó körül a művészet, a pénz, a szellem világa és a gazdagságnak az a köre, amelyet manapság a jet-set kifejezéssel jellemeznek. Korai előfutára volt ez az esemény az olyan, ma felkapott művészek körüli csinnadrattának, mint Jeff Koons, Damien Hirst, Murakami vagy Maurizio Cattelan (bár korántsem biztos, hogy 78 év múlva rájuk még fognak emlékezni).

Az 1932-es zürichi retrospektíva szenzációnak számított. Az akkor 51 éves Picasso gazdag, elegáns polgár volt, luxushotelekben szállt meg, sofőr vezette autón közlekedett. A Zürichi-tó partján sétált fehérbe öltözött, elegáns feleségével, Olgával, miközben képein rendre Marie-Thérese, a szeretője tűnt fel.

"A magabiztos művész inkább mondén, mint politikai jelenség volt - fejtette ki Tobia Pezzola. - Mindent maga kívánt ellenőrizni, dührohamot kapott, amikor Pablo Picasso néven akarták megrendezni a kiállítást a már fogalommá vált, önmagában is elegendő Picasso helyett, és a megnyitón, ahol nagy érdeklődéssel várták, nem jelent meg."

Képei már akkor igen drágák voltak, Pán sípja című alkotása például 500 ezer svájci frankért kelt el. Az akkori gazdasági világválság közepette azonban sok kiállított képre nem akadt vevő, de maga a múzeum élt az alkalommal, és elsőként vásárolta meg Svájcban a festészet nagy megújítójának egyik művét, az 1915-ben készült Guitare sur un guéridon (Gitár festőállványon) című kubista alkotást. Picassót az ösztönözte a kiállítás létrehozására, hogy egy évvel korábban vetélytársa, Henri Matisse hasonló bemutatót szervezett. Matisse azonban személyesen nem vett részt az esemény népszerűsítésében, így nem is ért el akkora sikert Zürichben, mint a mindent maga irányító Picasso.

Ötévi előkészítés

A párizsi és a zürichi retrospektíván összesen 225 kép volt látható, ebből 43 csak az egyiken. Picasso annak idején kevés képet állított ki kék és rózsaszínű korszakából, főleg a kubista művekre helyezte a hangsúlyt. Huszonkét képet festett külön az 1932-es kiállításra, amelyre ő maga és a kor megannyi híres képkereskedője, illetve gyűjtője is számos alkotást kölcsönzött.

A 2010-es "ismétlésre" a világ minden részéről 40 múzeum kölcsönzött műveket. A 78 évvel korábbi anyagból 75 kép, 4 szobor és 40 grafika látható, ezek Tobia Bezzola szerint a korábbi kiállítás "lényegét" érzékeltetik.

Öt évbe telt az előkészítés. Először azonosítani kellett az 1932-ben bemutatott műveket, ami nem volt könnyű, mert a korabeli katalógusban nem szerepelt reprodukció. Ezután hosszas nyomozásra volt szükség az egyes művek felkutatására, hiszen közülük nem egy többször is gazdát cserélt az évtizedek során. Jellemző, hogy míg 1932-ben elsöprő többségük magánszemélyek tulajdona volt, 2010-re már háromnegyedük a világ nagy múzeumainak - a New York-i MoMA és Metropolitan, a chicagói Art Institute, a kölni Ludwig-múzeum, a londoni Tate, a madridi Thyssen, a bécsi Albertina és számos más intézmény - birtokába került.

Vagyis az 1932-es kiállítás a műkereskedőké volt, a mostani a múzeumoké. Tobia Bezzola szerint az 1950-1960-as években következett be a fordulat. Ekkor nagyon sok pénz forgott a képkereskedelemben, a vezető galériatulajdonosok intézményekkel, bankokkal dolgoztak együtt, és igen sok kép az Egyesült Államokba került.

Egyes alkotások azonban további utat is bejártak. A mester 1927-ben készült, Festő és modellje című 2x2 méteres olajfestménye például a teheráni múzeum modern művészeti részlegéig jutott el. "Az utolsó iráni sah és felesége, Farah Diba az 1960-as években hozták létre modern művészeti gyűjteményüket, amelynek anyaga Picassótól egészen Francis Baconig terjedt. Ők elsősorban a vezető amerikai műkereskedőktől vásároltak képeket" - magyarázta el a francia lapnak Tobia Bezzola.

A retrospektív kiállítás így nem csupán a Picassóról, hanem a mester műveinek útjáról, a művészet mai helyéről, szerepéről is szól.
A zürichi Kunsthaus centenáriumi rendezvénye január 30-ig látogatható.