Talán nincs még az irodalomnak két olyan elválaszthatatlan alkotója, mint a Goncourt-fivérek. Életük és munkásságuk teljesen összefonódott, mindent együtt csináltak abban a 40 évben, amely Jules-nek osztályrészül jutott.

A szüleik elvesztése után örökölt vagyon lehetővé tette, hogy Edmond feladja gyötrelmes hivatalnoki állását, s csak a művészeteknek éljenek. Eleinte a képzőművészettel kacérkodtak, bejárták egész Franciaországot, Svájcot és Algériát, s különböző vázlatokat készítettek. Hazatérve különös gondot fordítottak közös otthonuk kialakítására, értékes műkincseket halmoztak fel, s házukat megnyitották a művészek és írók előtt.

A feljegyzések szerint Jules - noha betegesebb, neurotikusabb volt, mint testvére - nem vetette meg az élet örömeit, számtalan szeretője volt, valószínűleg szifiliszét is valamelyik alkalmi kapcsolatának "köszönhette", ám egyikük sem nősült meg.

Képzőművészeti kísérleteik után érdeklődésük az irodalom felé fordult, de eleinte nem arattak sikert.

Ekkor újságírással próbálkoztak, de 1852-ben "a közerkölcsök megsértése" címén eljárást indítottak ellenük, mivel egyik cikkükben erotikus reneszánsz kori költeményekből idéztek. Tanulva a történtekből ezután társadalomkritikai írásokat publikáltak, s a legkülönbözőbb dokumentumok (levelek, brosúrák, szabásminták, vacsoramenük) alapján próbálták rekonstruálni a francia történelem egyes korszakainak életét.

1851-ben naplóírásba fogtak, ez lett életük leghatalmasabb vállalkozása. A nagy ívű naplót elsősorban Jules írta, halála után Edmond folytatta az események lejegyzését.

A mű egyszerre önéletrajz és a XIX. századi Párizs társadalmi, irodalmi életének krónikája, van benne irodalmi pletyka, sikamlós anekdota, tömör arcképvázlat, s hosszadalmas leírások előkelő vacsorákról, előadásokra, szalonokról, s a nyomortanyákról, a periférián élők körülményeiről.

Művészettörténészként legfontosabb alkotásuk A XVIII. század művészete című munkájuk.

Minden új dologra, minden szépségre különös fogékonysággal reagáltak, például a japán képzőművészetet is ők fedezték fel a franciák számára. Regényíróként legnagyobb sikerüket a naturalizmus előfutárának tekinthető 1864-es Germinie Lacerteux című regényükkel aratták.

A művet egyik szobalányuk története ihlette: a csúnyácska és látszólag feddhetetlen erkölcsű Rose ellopta a fivérek pénzét, s éjszakai orgiákra és férfiakra költötte.

Nevük azonban sokkal inkább irodalomszervezőként lett ismert. 1867-ben született meg fejükben egy gondolat: egy olyan irodalmi társaság létrehozása, amely minden évben kitüntet egy regényírót, s kicsit ellensúlyozza a hivatalos Akadémia hatalmát. A Goncourt Akadémia létrejöttét azonban Jules már nem élhette meg, 1870. június 20-án szélütésben meghalt Auteuilben.