Gruber Hugó több mint ötven évvel ezelőtt kötelezte el magát a színházművészet kézügyességet is megkövetelő bábos ága mellett. Már gyerekkorában is megmutatkozott a kreativitása. Ahogy meséli, kicsiny korában folyton várakat, tornyokat épített, amelyek sorsa az lett, hogy nála egy évvel fiatalabb öccse, türelmesen kivárva a mű elkészültét, nagy élvezettel, nekifutásból rúgta szét az építményeket. Kézügyességét rajzai, festményei is dicsérik, sok saját olajfestménye, tempera képe, akvarellje díszíti lakásuk falát.
    A bábozáshoz gimnáziumi éveiben kapott kedvet:
 
- A Piarista Gimnáziumban volt a biológia tanárom Vizvári László. Ő az 1933-as gödöllői dzsemborin látott egy francia bábelőadást, amely olyannyira tetszett neki, hogy a nemzetközi cserkésztalálkozó emléke nyomán 1954-ben az iskolánkban bábegyüttest szervezett. Ez előbb Auróra néven működött, s amikor önálló együttessé válhatott, Astra néven működött tovább. Akkor a miénken kívül nem volt zsinóros bábszínház Magyarországon. Bemutattuk a Fából faragott királyfit, amelyet később, némileg módosítva a Budapest Bábszínház is átvett. A Reviczky utcai próbatermet az 1956-os forradalom idején szétlőtték, átmeneti otthonokból végül a Török Pál utcába költöztünk, abba az alagsori helyiségbe, amely később Pinceszínház néven vált közismertté. Magam is bontottam a régi falakat, maltert hordtam, betonoztam. Az amatőr élet számomra 1961-ben ért véget, amikor dr. Szilágyi Dezső igazgató úr meghívott az Állami Bábszínházba, amely mostani pódiumom, a Budapest Bábszínház elődje volt.
 
- A néző úgy véli, bábjátékosnak lenni többet jelent a színészetnél is...
 
- Ez igaz, mert nekünk színésznek is kell lennünk, ugyanakkor a manuális képességeket sem nélkülözhetjük. Amikor táncolunk, énekelünk a paraván mögött, akkor azt a mozgást visszük át a bábokra. A régi, számomra kezdeti időkben döntő többséggel kesztyűs bábokat, esetleg marionetteket keltettünk ilyen módon életre. Most már alig van paravános előadás, a modern bábművészet a figura megelevenítőjét is láttatni akarja. 

- Melyek a kedvencei az elmúlt fél évszázad megszámlálhatatlan szerepe közül?

 - Nagyon a szívemhez nőtt Az ember tragédiája, amelyben az Úr hangja vagyok. Ez volt műsoron azon a napon is, amelyen a közelgő születésnapomat jutalomjátékkal oly meghatóan ünnepelte meg a színház. Kaptam egy tablót, régi előadásokról készült fotókkal és a felvett előadásokat átjátszották nekem DVD-re. Kedvenceim közé tartozik az utóbbi időből a Dzsungel könyve is. Nyolc unokám közül egy alkalommal Zita jött el megnézni a darabot. Akelát játszom benne, a főfarkast, élethű jelmezben, maszkban, farkasorral. Zita, aki akkor négyéves lehetett, mindezt tudta előre, mégis vígasztalhatatlan sírásba kezdett, amikor halálos sebet kaptam a vörös kutyák elleni küzdelemben. "Kistestvérem, meghalok" - mondom Mauglinak, s a kezem is lehanyatlik. Az unokám még akkor sem nyugodott meg, amikor kijöttünk meghajolni, s látta, hogy élek.
 
- A színjátszás másik olyan ágában is otthonos, amely kívül esik a reflektorfényen: ez a szinkronizálás. A kereset-kiegészítésen túl mi vonzza ezekben a feladatokban?

- Nagyon szeretek szinkronizálni, sokat tanultam a magyarul általam megszólaltatott nagy művészektől, például Jean Gabintól és Gene Hackmantól. Figyelem a hangsúlyos és hangsúlytalan részeket az ő szövegmondásukban, s nagy trükkömnek tartom (amit a fiatalok körében, tisztelet a kivételnek, sajnos nem tapasztalok), hogy még a levegőt is akkor veszem, amikor a szinkronizálandó színész. A filmeknél szerzett tapasztalatot jól tudom kamatoztatni a színházi szerepeimben is. A bábszínházban, ahol minden állat emberi tulajdonságokkal rendelkezik, nem lehet, hogy a medve egyszerűen csak brummogjon, a macska nyávogjon, hanem a rájuk ruházott emberi jellemzőket is érzékeltetni kell a hanghordozással.  A szinkronizálásnál ugyancsak a hanggal kell tudni játszani. E kettősségben úgy érzem, hogy van egy nagy puttonyom, amelyben sok mindent cipelek az elmúlt fél évszázadból, s remélem, hogy egy darabig tudom még szórni belőle a kincseket.

- Tanít anyaintézménye bábszínészképző stúdiójában, ahol, gondolom, azt tapasztalja: nem ez a legnépszerűbb hivatás a fiatalok körében.     

- Főleg a fiúk vannak kevesen. A tanfolyamokon egy tucat lányra jut egy fiú, de ha jól tudom, a Színművészeti Egyetemre ugyanez érvényes. 
  
- Mivel tudná csalogatni őket erre a pályára? 
    
- A tanítványaimnak sokszor bemutatom a legegyszerűbb, mégis látványos vonzó bábozási módot. A gyufaskatulya külső részébe beillesztjük az ujjunkat, s ha ügyesek vagyunk, máris megmozdul az így teremtett emberke, néz, megvakarja a fejét, akár gondolatokat is kifejezhetünk ezzel az egyszerű eszközzel. Ősi ösztönünk, gyerekkori játékunk az, hogy megelevenítsük a környezetünket. Már egész apró korban a játékautót tologatják a fiúk, s burrognak hozzá. Én pedig felnőttként is a világ egyik legszebb dolgának tartom azt, amit mi bábosok csinálunk: életet lehelünk a holt anyagba, s ezzel másokat megríkatunk, megnevettetünk; szórakoztatunk.