A baloldali lap kritikusa szerint az írók naplója mindig magán viseli az erőfeszítés nyomát: az élet viszontagságaival, a múló idővel, vagy időnként az írás nehézségével szemben az írók szüntelenül küzdenek.

Az 1929-ben született Kertész Imre Gályanaplója is egy szüntelen harc harminc évét öleli fel, de a harcmező nem a megszokott terület. Itt nem a konkrét létezés anekdotikus Odüsszeiájáról olvashatunk, hanem inkább arról, hogyan próbál meg a leláncolt gályarab saját szellemének ereje elől elmenekülni - hangsúlyozza Claire Devarrieux.

Meglátása szerint a művet végig áthajtja az öngyilkosság témája, de ezt némileg oldja a szerző fekete humora. Abban például, ahogy elmagyarázza, hogy az a tény, hogy a náci haláltáborok után egy sztálinista társadalomban kellett élnie, felvértezte minden reménnyel szemben.

Auschwitz után számára a rabélet folytatódott Magyarországon, s ez "mindenféle tévedésnek még a lehetőségét is kizárta". Ezért tudott Kertész saját bevallása szerint megmenekülni az öngyilkosság elől, s nem követte más holokauszttúlélők - Borowski, Celan, Améry vagy Primo Levi - példáját - emlékezetett a kritikus.

A belső száműzetésében Kertész legfőbb társa Thomas Mann, Proust, Kafka és Cioran, valamint honfitársai közül Krúdy Gyula és Márai Sándor voltak.

Egzisztencialistának is érezte magát anélkül, hogy Sartre követőjévé vált volna, s leginkább kétségtelenül Camus-t szerette. A cikk szerzője kiemeli, hogy 1986 májusában Kertész azt írta: "Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát".

Tizenhat évvel később, 2002-ben Kertész Imre Nobel-díjat kapott - zárta írását a Libération.