Áfra János: Túl közel a távolihoz
(Marno János: a semmi esélye)

Marno a semmi esélyéhez csatolt paratextuális szerepű könyvjelzőn igen egyszerűen genealogizálja a kötetcímet, azonban nem tekinthetünk el attól, hogy lírájában már első kötetétől, az együtt • járástól visszatérő motívumként van jelen a „semmi” fogalma, amely a közbeszédben ugyan többnyire csak a hiány jelzésére szolgál, Marno lírájában azonban egzisztenciál-ontológiai dimenzióba kerülve gyakran kap ezen túlmutató jelentést is. Az előadás e motívum nyomvonalán próbálja lokalizálni a semmi esélyének életműben elfoglalt helyét.

Bedecs László: A te meg a világ 
- A Marno-féle önmegszólításról - 

A Marno-versek leggyakoribb beszédhelyzete a megszólítás, azaz egy egyes szám második személyű, sokszor meg sem nevezett partner bevonása a vers terébe. Vagy még inkább: a versek terébe, hiszen ez az alakzat a köteteken átnyúlóan is egy meg-megszakított, mégis ugyanazon téma köré szerveződő dialógust sejtet. Vajon milyen funkciói lehetnek ennek a bizonyos „te”-nek? A megszólítás (csak) önmegszólításként olvasandó? Amúgy József Attilától örökölt formák között? Netán a Marno-költészetben nem mindig kitapintható szimmetriaigényhez is van köze? Mennyiben szól mindez az én izolációjáról, hasadásáról, eredendő kettősségéről? 

Előadásomban mi másra, ezekre a kérdésekre keresem a választ. 

Berta Ádám: A jelölés általános iránya Marno János verseiben

Előadásom hipotézise, hogy Marno János verseiben valamiféle eltérített szomatizáció zajlik. Készülő szövegem fókuszában az utolsó két kötet – Nárcisz készül, A semmi esélye – áll, interjúrészletekkel kiegészítve. 

A Marno verseiben megelevenedő élettelen elemek a szövegek E/1.-e által megszemélyesített magányos isten irányítása alatt, projekciókként nyerik el értelmüket, helyüket az egészben, noha Marno néha eljátszik a gondolattal, hogy introjekcióról van szó. Saját tulajdonságai vagy inkább paraméterei inverzióját kell folyton újra megszenvednie minden egyes verselemnek; amint jelölni kezdi Marno, leküzdhetetlen vibrálást bocsát rá szószerintiség és metaforizáció terében, az alany mindenkori figyelmének tükrében. 

Az emlékezés lyukaira, kudarcaira folyton visszatérő, szüntelenül testrészek nevét mantrázó beszéd a kimondás révén a racionalizáció ellentétét viszi véghez: szövegtestként az élő test egyik védekezési formáját reprodukálja, nevezetesen szomatizál. A gondolatokat e beszédmód úgy simítja egy lényegüktől teljesen idegen rendbe, hogy a beszélőnek közben beleborzolódnak a szervei az aktusba. Minden jel, minden tollvonás megvon valamit a test harmóniájából, és közvetlenül követi le az agitált, nervózusan vajúdó élet rezdüléseit. „...Nárciszt most eszi / a kérdés... / ... / mert a válasz, míg él, ott romlik benne.” Olvasás közben nem lehet cserélni ezzel az alakulva alkotó szubjektummal, de azt sem lehet megúszni, hogy halálpontosan értsük, mi történik, hiszen minden kristályosan egzakt. A szöveg szubjektuma, a nyelvi alany és az érző lény réges-rég két külön útra tévedt, noha ugyanazokon a tapasztalatokon osztoznak. E szétválás révén válik megragadhatóvá az a tapasztalati kör, amelyek máskülönben hozzáférhetetlen maradna, mert elemeinek regisztrálása során a megfigyelő jellemzően közlésképtelen. Ebben a szövegben viszont könnyedén, illesztésmentesen tapad a befogadóra a nyelvi tapasztalat, bármilyen legyen is ő. „S hogy mit nyújthat még az anyag cserébe.” 

Test és emlékezet, kiművelt szavak és animalisztikus indulatok között lavíroz Marno szövege, s a túl erőteljesen jelölt pólusok között elvesztett egyensúly helyett pillanatképek sorozata érvényesül. „(És most, ha megölik, sem emlékszik többre.)” E jelrendszerek kizárják egymást, kikényszerítik, hogy egyik vagy másik sajátítsa ki a rendelkezésre álló figyelmet. Evidencia, hogy párhuzamos megragadásuk lehetetlen: „Kiesvén a saját emlékezetéből, / egy nap megjön az embernek a hangja.” 

Borsik Miklós: Néhány szó a Marno-hapaxokról

Ökölnyár, redőnrésg, lakóma. Emlékezetes Marno-szavak ezek, amelyek jó eséllyel önállósulnak, hogy miközben eredeti kontextusuk távolodó háttérnek bizonyul, ún. egyszavas versként is megpróbáljanak érvényesülni a befogadói tudatban. 

Emblémákká válnak? Mintha már egy poétika, egy hangoltság stb. sajátos interpretátoraiként ismernénk rájuk, miután a versek testéből – ha egészen nem is, de – kikülönültek (amiben adott esetben egy kurzív szedés is segítséget nyújthat számukra). A Marno-féle hapax legomenon azonban több alkalommal vers-, sőt kötetcímként kínálja magát, gondolhatunk itt többek között a ragozómadár és a daidal kifejezésekre. Az utóbbi egy önreflexív sűrítmény, definitív szójáték, mely a költészet szerepéről, értelm(etlenség)éről is állít valamit, úgy kontaminálja a győzelem és a vereség jelölőit. 

Figyelemreméltó továbbá, hogy miként a proverbiumok Marno költészetében könnyűszerrel alig ismert önmagukkal lephetnek meg bennünket, vagyis eredeti jelentésük, „rematerializált” valójuk – az idióma-tudattalan – bevonódik az olvasásba (pl.: „A beszélgetés fonala még elvágja a torkodat.”), úgy egyes konvencionális összetételek is föltűnhetnek „új” színben, anélkül, hogy alaki változás menne végbe testükben. Ilyen a fellegvár, mely találmányként, egyéni szóalkotásként tűnik föl, mikor valamiként a képzelet baljós építményeként határozódik meg a versben, noha közismert összetétel. Ami pedig már kevésbé mondható pszeudo-hapaxnak, de az utóbbival rokon, az a Fellegjárás (szintén könyvcím), mely ismét önértelmezés, és egyfajta – dinamizmust, imaginációt szem elől nem tévesztő – versmeghatározás. 

A fentiekben bemutatott összefüggések mellett előadásomban a humorról is szólnék, ugyanis Marnonál gyakran szójátékról, esetleg szóviccről beszélhetünk akkor, amikor hapaxról – lásd például: goyahír –, kérdés azonban, hogy milyen jellegű ez a komikum, mikor nyithatja meg a nevetés útjait, és mikor nem, hogyan formálja tehát azt a képet, amelyet a közismerten és kitartóan éles Marno-líra önmagáról megalkot és föltár.

Dunajcsik Mátyás: A líra mint kommentár, a kommentár mint líra – Marno János két Proust-szövege kapcsán

Marcel Proust és Marno János együttes említése első hallásra két összeegyeztethetetlen figura találkozása az irodalomkritika frivol boncasztalán, a találkozás azonban mégis megtörtént az ezredforduló környékén azEnigma folyóirat 2000-2001. 26-27. számának hasábjain, melyeket teljes egészében Marcel Proust életművének szenteltek, és melyekben Marno két szöveggel is képviseltette magát: a H szerelme című verssel, és a Levél a szerkesztőnek című szöveggel, melynek műfaji besorolása maga is elméleti tisztázásra szorul. Mindkét Marno-szöveg témája és-vagy apropója Proust, pontosabban a szerző Prousthoz való viszonya, még pontosabban: maga a szerző, mivel ebben a két szövegben az értekező kommentár és a személyes líra keresztbe-kasul fertőzik egymást, miközben éppen a Marno és Proust közötti fertőzéseket állítják elénk. Az előadás ezeknek a fertőződéseknek a bővebb kibontására, ha tetszik: kiboncolására tesz kísérletet, a vizsgálatba bevonva néhány más Marno-szöveget is. Mi történik a prousti világgal, ha Marno János énvesztő személyességének hangfekvésében kell megnyilvánulnia? Hogyan viselkedik Marno, mint értekező lírikus, ha mintegy a külső felkérés kényszere alatt, a prousti világot kapja reflexiójának nyersanyagaként? Ennek próbálok meg utánajárni.

Harmath Artemisz: Mi az a „sgrafitto-vers”?- A Marno-líra irodalomtörténeti gyökerei és egyedisége

Marno János lírája, ha irodalomtörténeti előzményeket keresünk, akkor az (új-) „tárgyias” illetve az (új-) „hermetikus” líra vonulatába illeszkedik leginkább. Bár A semmi esélye című verseskötet lírai darabjait a könyv elején álló T.S. Eliot-mottó már közvetlenül is a tárgyias líra köréhez fűzhetné, néhány, a kategóriától elütő, egyediségét szavatoló vonást szintén mutat e költészet, amelyekre versértelmezéseken keresztül igyekszem kitérni.

Kulcsár Szabó Ernő az „új elvont tárgyiasságot” összekapcsolja a hermetizmus jelentéskörével. Egyúttal alapot vet többek között Schein Gábor fölfogásának, aki a hermetizmus fogalmát nem stílusjegyek halmazaként, hanem egyfajta költői jelhasználatként, a jelre, a jelölt mozgására koncentráltató, jelentéssokszorozó költészetként magyarázza és alkalmazza.

Marno János más módszerekkel együtt alapvetően egy rafinált tükörszerkezet segítségével éri el ezt a jelölőmozgásra fókuszáltató jelentéssokszorozást. Poétikája nem csak arra alkalmas, hogy a költészet és költeményei tükröző képességét fókuszba állítsa, hanem arra is, hogy a tükrözés allegorikus szerkezetének megfelelően más hordozókon (pl. a grammatikán) keresztül a befogadás aktusában újramodellálja ezt a folyamatot. Állandóan fölébresztve-elaltatva a fölismerést, hogy a folyamat csupán tükröződés, és mint ilyen, sem lokálisan, sem időben nem ragadható meg, nem rögzíthető.

Szó lesz Marno Narcissus-mítoszinterpretációjáról is, hiszen ez sem független a hermetikus és tárgyias jelhasználattól, amely az új kötetben is tükörszerkezetekben valósul meg. Marno Narcissus-paradigmája A semmi esélye-kötetben némileg mégis módosul. Hiszen a szubjektum, Nárcisz a narratív ígérettel és a Nárcisz készül-cím gerjesztette elvárásainkkal szemben sosem készül el, sosem készülhet el. A semmi esélyeegymásnak is ellentmondó jelentésbeli válaszokat, és ezektől elválaszthatatlanul poétikai megvalósulásában is eltérő nyelvi választ ad a miértre. Ezeket a grammatikailag és retorikailag szintén észlelhető válaszlehetőségeket egyetlen vers értelmezésén keresztül próbálom meg e két dimenzió összefüggésében bemutatni.

Végül, a részben a tárgyias és hermetikus lírához sorolható, részben ettől eltérő Marno-versek (ha tetszik „sgrafitto-versek”) sajátosan magyar íze mellett érvelek. De mi az a „sgrafitto-vers”?

Krusovszky Dénes: Nyers fogalmak - metafizika és anyagszerűség Marno János lírájában

Margócsy István 1995-ben megjelent „névszón ige” című tanulmányában az újabb magyar költészet jellegzetes fordulatát abban vélte felismerni, ahogy a szavak helyett a mondatok felé fordult a líra érdeklődése. A nyolcvanas évek végétől kezdve valóban a mondatlíra erősödött meg, de, hogy nem vált kizárólagossá, arra éppen Marno János kísérletező költészete a bizonyíték. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Marno viszonya a szó-lírával egy korábbi irányvonal közvetlen folytatása lenne, éppen ellenkezőleg, Marno újszerű, egyéni viszonyt alakított ki a vers matériájával, a szó- és a mondatlíra egymásra játszásával, egymást feltételező alakzataik lírává formálásával. Másképpen megfogalmazva, a marnoi költészet már kezdettől a nyelv kettős természetének párhuzamos működtetésével hozza létre sajátos beszédmódját, azaz a nyelvet egyfelől mint matériát, mint – szó szerint – nyers-anyagot használja, másfelől az anyagszerűség mögötti fogalmit, a lírai megszólalás metafizikusságát is hangsúlyozza. Előadásomban ennek a kettősségnek a különféle aspektusait szeretném körülírni, bemutatva, hogy milyen módokon jelent meg ez a vonulat Marno életművének különböző időszakaiban, a versek mellett külön kitérve a szerző reflektív, kritikai írásaira, kisprózájára, s ezeken keresztül a magyar líra-tradícióhoz fűződő viszonyára is.

Nemes Z. Márió: Az epileptikus logosz
Testi/testies motívumok Marno János költészetében 

„A lélek kiterjedt, de nem tud róla.” - írja Sigmund Freud egy ritkán idézett szövegtöredékben. Ezzel a mondattal Marno János költészetének is az elevenébe találunk. Nem a közepébe, hiszen ez a poétika azzal tüntet, hogy nem rendelkezik megnyugtató centrummal. Nincsenek konceptuális programok és/vagy tisztán elkülöníthető korszakok, csak a nyelv hipertrófiás elevensége van, amibe érzéki és fogalmi egyaránt beleomlik. Ebben az örvényben nincsen biztos tudás, vagy kiszámítható értelemkonstrukció, hiszen a lélek sem tud önmagáról, mert állandó eszméletvesztésben van, de ennek az éber-álomnak az eredménye nem hallgatás, hanem egy epileptikus logosz feltárulása. Előadásomban ezen epileptikus logosz működését szeretném megvizsgálni, azt a folyamatot, ahogy a nyelv állandóan felmutatja és megvonja saját materialitását, vagyis ahogy a lélek, ami mindig test is, „megérzi” más-létét, így önmaga balsejtelme lesz. Ennek a folyamatnak a rekonstrukciójához Marno János költészetében felbukkanó testi/testies motívumok elemzésére törekszem, mert csak így tartom megközelíthetőnek a versekben feltáruló logosz „hasadt” érzékiségét. 

Radics Viktória: Kettős spirál

Előadásom Marno legújabb könyvének szerkezetével, két főciklusával és alciklusaival, a Nárcisz- és az Anna-versekkel foglalkozik, ezen belül az egyes versek dinamikájával és szintjeivel. Fő tézisem szerint a Nárcisz-ciklusban az eszmélődés, az Anna-ciklusban pedig a hallucinációk vezérlik a versképződést, a két, ismeretelméletileg egyenrangú „spirál” pedig egymásba akad, egyszerre „üti” és kiegészíti egymást. Ezeken belül különböző alciklusokat különböztetek meg, úgy mint ontológiai, metafizikai, metapoétikai, metanyelvi, arspoetikus, emlékező stb. verseket. Fel szeretném hívni a figyelmet a versek két fókuszára, a nyelvi eszmélődésre és a halálra való ráeszmélésre, valamint a szerelmi metamorfózis tragédia- és komédia-közeli dramatikájára. 

Szegő János: "Nincsen líra fordítás nélkül, avagy a szórend anarchiája - Marno János fordító és fordított esztétikája"

Marno János közvetlen és közvetett hatása a legfiatalabb és a fiatal magyar költészetre mára, Tandorival szólva: Evidenciatörténet. Ezúttal ennek a történetnek nem a mában és a holnapban csúcsosodó hullámait venném szemügyre, hanem a diskurzus kezdetét. Előadásomban az esszéista, kritikus Marno lírára és poétikára, irodalomra és esztétikára vonatkozó megjegyzéseit sodornám olyan közös kontextusba, mely tekintettel van Marno nem-lírai életművére, gondolok itt Az anarchia szórendje rövid-prózáira, és megkerülhetetlen műfordítói praxisára is.