A XIX. század első felében született alkotások mindegyikét romantikus német költemények ihlették. A koncerthelyszín különleges atmoszférája méltó környezetet szolgáltat az előadáshoz.

2010. szeptember 18., szombat 19.30 – Hadtörténeti Múzeum

A romantika jegyében

Brahms: Schicksalslied op. 54
Schumann: 4 doppelchörige Gesänge op. 141
Mendelssohn: Trauergesang op. 116
Schubert: Mirjam’s Siegergesang op.post. 136

Közreműködik: Fodor Beatrix – ének és Balog József - zongora
Vezényel. Somos Csaba

Johannes Brahms (1833–1897): Schicksalslied, op. 54

Friedrich Hölderlin (1770–1843) Hüperión sorsdala című költeménye 1868-ban, egy baráti körben töltött nyaralás alkalmával ragadta meg Brahms képzeletét. Egy visszaemlékezés szerint a zeneszerző egy kirándulás során félrevonult a társaságtól, és a tengerparton magányosan üldögélve vetette papírra a Schicksalslied vázlatait.

Még ha a romantikus „színezőanyag” túl is teng ebben a történetben, könnyen hihető, hogy a mulandóság témája iránt oly fogékony Brahmsot mélyen megérintette Hölderlin verse, mely a halhatatlanok birodalmában „alvó csecsemőként lélegző égiek” időtlen boldogságát állítja szembe a vergődő, küszködő élők sorsával. A vers tehát tartalmilag kétrészes struktúrát kínál, Brahms azonban a halandók birodalmából is felidézi „a fény puha földjének” idilli zenéjét, ekképp foglalva keretbe a művet.

Robert Schumann (1810–1856): 4 doppelchörige Gesänge, op. 141

Az 1840-es évek második felétől kezdve egyre több kórusmű került ki Schumann műhelyéből. Ezeket nagyrészt saját együttesei számára írta; amellett ugyanis, hogy 1847 végén átvette a drezdai Liedertafel vezetését, 1848 elején egy vegyeskart is alapított. A Vier doppelchörige Gesänge (Négy kétkórusos ének) ez utóbbi számára született 1849-ben.

Schumann az első tételben Rückert An die Sterne (A csillagokhoz), a másodikban és a harmadikban J. C. von Zedlitz Ungewisses Licht (Bizonytalan fény), illetve Zuversicht (Bizakodás), a negyedikben pedig Goethe Talismane (Talizmán) című versét komponálta meg.

Az isteni gondviselést dicsőítő – eredetileg talán önálló műnek szánt – Talismane hatásos „végállomása” annak az útnak, amelyet a csillagokat faggató, az élet viharában a menedéket jelző fényt kereső, végül pedig a szeretet örökkévalóságában megnyugvó romantikus vándor tesz meg az első három tétel során.

Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809–1847): Trauergesang, op. 116

Mendelssohn 1845-ben komponált Trauergesang (Gyászének) című művének alapjául a 19. század legnépszerűbb bajor költője, Friedrich Aulenbach (1810–1882) verse szolgált. Aulenbach lelkes zenebarát és gyakorlott kórusénekes is volt; 1844-ben magának Mendelssohnnak a vezényletével vett részt a komponista két művének előadásában.

1845-ben Aulenbach egyik barátja meghalt. A költő versben vett búcsút az elhunyttól, s művét azzal a kéréssel küldte el Mendelssohnnak, hogy zenésítse meg azt. A zeneszerző két változatban is feldolgozta a szentimentális költeményt, amelyben a földre érkező angyal gyengéd érintése megszabadítja a lelket evilági béklyóitól.

Franz Schubert (1797–1828): Mirjams Siegesgesang, D 942

Az Ószövetség tudósítása szerint az egyiptomi fogságból való megszabadulás után Mirjam prófétanő így énekelt: "Magasztaljátok az Urat, mert dicsőség övezi, a lovat és a lovast a tengerbe vetette".

Franz Grillparzer (1791–1872), a neves osztrák drámaíró hosszú költeménnyé formálta a csodás megmenekülés történetét, Schubert pedig ennek nyomán komponálta meg Mirjams Siegesgesang (Mirjam győzelmi éneke) című kantátáját 1828-ban.

A több részre tagolódó művet – melyen erősen érezhető Händel oratóriumainak hatása – Mirjam magasztaló éneke keretezi. A bensőséges hangú második szakaszt – mely a jó pásztort, a tengert kettéválasztó Jahvét dicsőíti – három drámai egység követi: a fáraó félelmetes hadának feltűnése, a tengeri vihar kitörése, valamint a fáraó és seregének pusztulását hirdető szakasz. Végül – a kezdő anyag visszatérése után – a kantátát nagyszabású fúgával koronázza meg a szerző.