irodalom
2010. 09. 08.
Könyvet írt fogsága történetéről Natascha Kampusch
Fizikai és lelki szenvedéseiről, félelemről és bátorságról vall szerdán megjelent könyvében Natascha Kampusch, akit nyolc és fél éven át tartott fogságban egy gyermekrabló.
A kötet címe 3096 nap, pontosan ennyi időt töltött ugyanis tíztől tizennyolc éves koráig az idén 22 éves fiatal osztrák nő a tettes, Wolfgang Priklopil fogságában.
A férfi egy vastag ajtóval és biztonsági berendezésekkel ellátott "cellát" alakított ki Bécs melletti háza pincéjében, ide hurcolta a lányt, miután fényes nappal elrabolta az utcán. Natascha Kampusch évekig nem hagyhatta el ezt a pincehelyiséget. Fogvatartója később megengedte neki, hogy felmenjen a házba, s egyszer-egyszer a városba is magával vitte. A szomszédok közül többen is látták, de nem ismerték fel benne az 1998-ban eltűnt kislányt.
Fizikai szenvedéseiről írva többször idézi azokat a feljegyzéseit, amelyeket börtönében készített közvetlenül egy-egy bántalmazás után. Priklopil a legkülönfélébb módokon kínozta: ököllel ütlegelte, rugdosta, fojtogatta, az ajtófélfának taszította a lányt. Beszámolt arról is, hogy a férfi rendszeresen zaklatta szexuálisan.
A férfi jellemzésekor egyebek között azt írta, hogy beteges irányítási vágy uralta, egyben rettegett attól, hogy a rendőrség rátalál a lányra. Ha a ház udvarán kívül voltak, néhány centiméternél messzebbre nem engedte el maga mellől.
Bár a fogságban egy ideig az öngyilkosság is foglalkoztatta Kampuscht, mégis talált lelki kapaszkodókat. Mint mondta, ráébredt, hogy a haragja nem a megfelelő személy ellen irányul. Később feliratokkal figyelmeztette magát a lelki ellenállásra: "ne hagyd magad". Priklopil kényszerítette, hogy más nevet adjon magának, de utóbb ez is segített neki elviselni a szenvedéseket. "A pincében Bibiana voltam. (...) Ő kitartóbb volt. (...) Talán meg is védte Nataschát" - mondta a Kurier című osztrák lapnak.
A megfélemlítés, lelki terror része volt az is, hogy "Parancsolónak" kellett szólítania a férfit, s hogy Priklopil mikrofonokat helyezett el a pincében. Így folyamatosan hallhatta, mit csinál a lány, közben pedig hangszórón keresztül utasításokat adott neki.
A szökéstől az is visszatartotta, hogy a külvilágban bizonytalanság lett úrrá rajta. "Az ember valahogy láthatatlannak érzi magát, még annál is kevésbé fontosnak, mint egy háziállat" - fogalmazott. Félt attól is, hogy Priklopil megöli őt, vagy valaki mást, ha szökni próbál.
2006 augusztusában végül mégis elszánta magát, megragadva az alkalmat, hogy a férfi nyitva felejtette a pincelakrész ajtaját és telefonálás közben hátat fordított.
Az első szabadon töltött percek nem csak örömteliek voltak. Mint azt a Kuriernak elmondta, amikor menekülés közben találkozott az egyik szomszédasszonnyal, a nő rákiabált, hogy "ne tapossa össze a kertjét". Csak egy házzal odébb talált egy olyan embert, egy asszonyt, aki a kérésére kihívta a rendőrséget. A kiérkező rendőrök első dolga azonban az volt, hogy felszólították, tegye fel a kezét.
A könyv nem teremt tiszta képet arról, hogy Kampusch szerint lehetett-e tettestársa vagy megbízója Priklopilnak. Ez a feltevés újból és újból felmerült az elmúlt években, s a helyzet tisztázását az is megnehezítette, hogy Priklopil néhány órával a lány szökése után öngyilkos lett. Kampusch egy helyütt azt írja: a tettes valószínűleg csak kitalálta, hogy volt segítője. Később úgy fogalmaz: "Mégis, a mai napig sem tudom biztosan, hogy Priklopil - ahogy azt eleinte állította - nem valakinek a megbízásából rabolt-e el, vagy hogy egyedül tette-e. Fogságom alatt legalábbis semmi nem utalt erre, Priklopil kezdeti utalásaitól eltekintve."
Saját bevallása szerint a könyv megírása megkönnyebbülést jelentett neki. "Csak most, ezekkel a sorokkal tudom végre lezárni a dolgot, és igazán azt mondani: szabad vagyok" - fogalmazott.
A férfi egy vastag ajtóval és biztonsági berendezésekkel ellátott "cellát" alakított ki Bécs melletti háza pincéjében, ide hurcolta a lányt, miután fényes nappal elrabolta az utcán. Natascha Kampusch évekig nem hagyhatta el ezt a pincehelyiséget. Fogvatartója később megengedte neki, hogy felmenjen a házba, s egyszer-egyszer a városba is magával vitte. A szomszédok közül többen is látták, de nem ismerték fel benne az 1998-ban eltűnt kislányt.
Fizikai szenvedéseiről írva többször idézi azokat a feljegyzéseit, amelyeket börtönében készített közvetlenül egy-egy bántalmazás után. Priklopil a legkülönfélébb módokon kínozta: ököllel ütlegelte, rugdosta, fojtogatta, az ajtófélfának taszította a lányt. Beszámolt arról is, hogy a férfi rendszeresen zaklatta szexuálisan.
A férfi jellemzésekor egyebek között azt írta, hogy beteges irányítási vágy uralta, egyben rettegett attól, hogy a rendőrség rátalál a lányra. Ha a ház udvarán kívül voltak, néhány centiméternél messzebbre nem engedte el maga mellől.
Bár a fogságban egy ideig az öngyilkosság is foglalkoztatta Kampuscht, mégis talált lelki kapaszkodókat. Mint mondta, ráébredt, hogy a haragja nem a megfelelő személy ellen irányul. Később feliratokkal figyelmeztette magát a lelki ellenállásra: "ne hagyd magad". Priklopil kényszerítette, hogy más nevet adjon magának, de utóbb ez is segített neki elviselni a szenvedéseket. "A pincében Bibiana voltam. (...) Ő kitartóbb volt. (...) Talán meg is védte Nataschát" - mondta a Kurier című osztrák lapnak.
A megfélemlítés, lelki terror része volt az is, hogy "Parancsolónak" kellett szólítania a férfit, s hogy Priklopil mikrofonokat helyezett el a pincében. Így folyamatosan hallhatta, mit csinál a lány, közben pedig hangszórón keresztül utasításokat adott neki.
A szökéstől az is visszatartotta, hogy a külvilágban bizonytalanság lett úrrá rajta. "Az ember valahogy láthatatlannak érzi magát, még annál is kevésbé fontosnak, mint egy háziállat" - fogalmazott. Félt attól is, hogy Priklopil megöli őt, vagy valaki mást, ha szökni próbál.
2006 augusztusában végül mégis elszánta magát, megragadva az alkalmat, hogy a férfi nyitva felejtette a pincelakrész ajtaját és telefonálás közben hátat fordított.
Az első szabadon töltött percek nem csak örömteliek voltak. Mint azt a Kuriernak elmondta, amikor menekülés közben találkozott az egyik szomszédasszonnyal, a nő rákiabált, hogy "ne tapossa össze a kertjét". Csak egy házzal odébb talált egy olyan embert, egy asszonyt, aki a kérésére kihívta a rendőrséget. A kiérkező rendőrök első dolga azonban az volt, hogy felszólították, tegye fel a kezét.
A könyv nem teremt tiszta képet arról, hogy Kampusch szerint lehetett-e tettestársa vagy megbízója Priklopilnak. Ez a feltevés újból és újból felmerült az elmúlt években, s a helyzet tisztázását az is megnehezítette, hogy Priklopil néhány órával a lány szökése után öngyilkos lett. Kampusch egy helyütt azt írja: a tettes valószínűleg csak kitalálta, hogy volt segítője. Később úgy fogalmaz: "Mégis, a mai napig sem tudom biztosan, hogy Priklopil - ahogy azt eleinte állította - nem valakinek a megbízásából rabolt-e el, vagy hogy egyedül tette-e. Fogságom alatt legalábbis semmi nem utalt erre, Priklopil kezdeti utalásaitól eltekintve."
Saját bevallása szerint a könyv megírása megkönnyebbülést jelentett neki. "Csak most, ezekkel a sorokkal tudom végre lezárni a dolgot, és igazán azt mondani: szabad vagyok" - fogalmazott.
További írások a rovatból
Kupihár Rebeka A heterók istenéhez kötetbemutatójáról
Megjelent a szerző emlékiratainak folytatása, A másik egy
A Könyvfesztiválon Pierre Assouline-t kérdezték a Goncourt-díjról