A szász eredetű, elmagyarosodott Szervátiuszok vélhetőleg Mátyás király idején kapták szolgálattevő jelentésű latin nevüket. A család Erdély "fővárosában", Kolozsvárott élt, Tibor a rangos piarista gimnáziumba járt, ahol a tanárok nemzeti szellemben nevelték a fiatalokat. Ő szobrász apja, Szervátiusz Jenő műtermében nőtt fel, sajátította el a fa, a kő, a vas, a réz megmunkálásának számtalan titkát, s járta Erdély falvait, városait. Megismerte a nép múltját, kultúráját, örömét-bánatát, s közben ő is faragott, székely kapukat díszítgetett.

A második világháború utolsó időszakát kamaszként egy menekülteket befogadó budapesti gyermekotthonban élte át (apját Dániába vitték, ahol fogságba esett). Itt rögzülhetett benne az a félelem és rettegés, ami későbbi katartikus szobraiban tükröződik. 1945 áprilisában egy marhavagonban tért vissza Kolozsvárra. Érettségi után sikeres felvételit tett a marosvásárhelyi orvosegyetemen, de kispolgári származása miatt mégsem kezdhette meg tanulmányait.

Nem keseredett el, mert addigi munkái alapján 1950-ben vizsga nélkül felvették a kolozsvári magyar művészeti egyetem szobrász szakára. Apja nyomdokain indult, de hamarosan megtalálta saját kifejezési formáját. Mivel akkor keresett új technikákat és szerkezeteket, amikor a szocialista realizmustól való minden eltérés büntetendő volt, szobrait dugdosnia, takargatnia kellett. A tiszta formák, a konstruktivizmus állt hozzá közel, de zavarta e stílus divattá válása, s levonta a tanulságot: vissza kell térni a gyökerekhez. Ezt fejezi ki ars poeticája: "Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét. Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat figyelmét magunkra irányítva a szobrászat nyelvén erről akarok szólni." Egyéni szobrászati formanyelvét a göcsörtös, égetett felületű fa és a kő anyagának felhasználásával alakította ki.

1954-től vett részt romániai és külföldi kiállításokon, a nemzetközi figyelmet 1965-1967 között készült Kolozsvári Krisztus című fémplasztikájával váltotta ki. Budapesten először 1983-ban állított ki. Portréival - Dózsa, Petőfi, Ady, Bartók, Móricz, Szabó Dezső, Kós Károly - nem anatómiai vagy történeti hűségre törekedett, az arcokat az értékeket kifejező jelképpé formálta. Hangsúlyosak a történelmet megidéző monumentális művei, és számos székely piétát faragott e nép szenvedéseinek felmutatására.

1977 óta Magyarországon él és dolgozik. Az áttelepülés lelki gyötrelmeit ma is viseli, de reméli, így többet tud használni az erdélyi magyarságnak. 2001-ben Kossuth-díjjal tüntették ki a megmunkálandó anyag természetét mindig tiszteletben tartó, az ősi és népi elemeket a modern művészet törekvéseivel ötvöző szobrászi tevékenységéért, a magyarság sorsa és történelme által megihletett munkásságáért.

Apja születésének 100. évfordulója alkalmából 2003-ban létrehozta a Szervátiusz Jenő-díjat, amelyet minden évben egy, a nemzeti kultúráért elkötelezett képzőművésznek ítélnek oda.