Szalay Miklós

Lacika

- Ma inkább csak tőmondatokat, Lacika - mondta Milkovics, de ebben a felszólításban inkább fáradt szívélyesség volt, mint szigor. Akkor már a Wichmannban ültünk. Csak azért merem mondani, mert szabályos időközönként nagybundájú, barátságos kutyatestek dörgölőztek asztal alatti lábainkhoz, és talán, mert a masszív füstöt az a mennyei csilisbab-illat olyan wichmannossá tette. Ott kezdtem el lassan tisztulni, mert bevallom, amikor a z-tengely mentén is randomszerű változásokat érzek, az már kezd zavarni az érvelésben, márpedig részegség ide vagy oda, az argumentumok megkívánják a maguk tisztaságát. Szóval, valószínűleg ott, és nem a Mayában, bár már az sem volt egészen biztos, de az igen, hogy ott füleltük le a Lacika érveléstechnikáját: az elején mindig huncutul körbepillant, és aztán a fröccsök fogyásával arányban, a társaságra is tekintettel elkezd származni. Volt, hogy pár óra alatt zsidó lett, csodarabbi-ősökkel, volt, hogy vitéz, ludovikás tiszt, vagy ugrott egyet, és uszkve fél óra alatt az ősapja volt Rákóczi nagy barátja. Miért ne? Végülis... - Hiszen az ősök a kettő hatványaival szaporodnak, ugye - jegyezte meg megint a Csabi. És Lacika ezt az egészet olyan jól csinálta, hogy szinte láttam, ahogy ellenséget szimatolva kilovagol a várból valamelyik ősapja, fürkészni a törököt, de mielőtt igazán komollyá vált volna a dolog, elkezdett Csabival valami képfájlformátumokról meg tömörítésekről vitatkozni: talán a z-tengely mentén indultak el. Pedig már Lajcsi is kigombolta a felső gombot, és elkezdte az orrnyeregsimító-szemüvegigazgató kényszermozdulat-sorait, mialatt Árpád ménese az ő ősapjának lovászi tudásával a délelőtti szikrázó időben kilovagolt. Persze abszolút békés szándékkal, a mainál logikusabb és szebb öltözetben, satöbbi, és útnak is indult Itáliába, hogy a pápa zsoldosaiként leszerződött magyaroknak a járgányutánpótlást leszállítsa. - Nem is olyan mellényúlás, hogy ő meg autóflotta-lízingekkel foglalkozik - gondoltam. Szóval, szépen szárnyalt a származás. De már akkor a Három huszár, vagy nem huszár, vagy nem három, vagy a szomszéd hely pultját támasztottuk. Nem is tudom, miért vándorolgattunk kocsmáról-kocsmára, mintha a kocsmák országok lennének, mi meg valami világpolgárokként hencegnénk a mindenütt-jelenlétünkkel. Az egész kocsmázás amúgy is egy hencegésnek számít, nemde? Lám, kedves barátaim, végigdaráltam ezt a napot is, és mégis olyan fitt vagyok, hogy lám, egy csomó pia meg egy fél éjszaka kell, hogy megadjam magamnak a magamét! És mennyi okos barátom van, és mennyi életem, és itt mindenki szakért és tervez, ó, bár reggelre ne dőlnének össze az éjjel oly pompássá alkotott várak! És ó, bár ne tudnám, hogy a Lacika egy voltaképp munkanélküli ügyvédbojtár-jelölt, akit harmincéves létére a mamája táplál, és nem bír a nappal fölívelni, ám ha leszáll az éj, elkezdi származási szárnyalását, és nincs, aki e kocsmák köztársaságaiból kétkedni merne jólformált énjei bármelyikében! Furcsa volt, éreztem, hogy Lacikának nincs igaza, hogy kár így váltogatnia a köpenyét. Igazán nem szép, meg kéne majd verni az ajtó előtt ezt a Lacikát, el ne felejtsem, de másfelől olyan hihető, jogos és szeretetreméltó minden szava, hogy én most majdnem megölelem, na azér azt mégse, aztán mégiscsak hátbaveregettem bátorítólag, ja, haver, igen, nem egyszerű, minden olyan összetett, hogy a megbocsátáson kívül nem sok lehetőség akad. De addigra ennek a majdnem-közös énképnek az összetett módon való hangos vajúdása önálló előadói műfajjá kezdett válni. És addigra már többször összeakadt a tekintetem azzal a két kuglifejjel, akik a mi egymás közt dukáló fitymálási és sértegetési kvantumunk tizedéért is képesek lennének elsírni magukat, vagy szász-választófejedelmi vonalszájukat úgy megfegyelmezve visszakérdezni, hogy ne lehessen az a megvesztegető színészi tudás, mely a leendő fogtechnikusi számlát mérsékelni képes a "Ma mindenki a vendégem!" uras elkiáltásával. Mindez a durca a tekintetükben volt: érezhetően kétségbe voltak esve az élet e sokfélesége láttán, riadalmukat meg persze nem rejthetik, csakis az agresszivitás mögé. És ez az együgyű játék, ez a semmi képes kitölteni és kuglivá formálni egy embert, azt hiszem. A kellemetlen inkább az, hogy mi itt ennek a semminek a részévé kezdünk esetleg válni, és az már valami. Most mi legyen a Lacikával? Menjünk? A Lacika az Lacika, nem adhatunk használati utasítást, igenis szegényebb lenne a világ, ha most ők ketten a Lacikát... mert most ugye az egyikük felállt, és én Jenőre sandítottam; láttam, hogy látja. Lágy mozdulatokkal, de határozottan a Lacika elé állt a kopasz, teutón tag, tarkóredői ápoltan fénylettek: - Figyelj, megismételnéd ezt az utolsó mondatot? - és nézésével biztosította Lacikát minden rosszindulatáról. Lacika érezte, neki itt most hálátlan szerep jut, de hát mit lehet tenni? - Bocsánat, kedves uram, nem tudom, hova tettem a legutolsó pontot, tudja, én pontosvesszőkkel dolgozom, de hogy is szólíthatom? - folyt belőle az ilyenkor már megállíthatatlan, ágáló intellektus. - Mi közöd hozzá, te fasz? - kérdezett vissza a teutón, mire ő (ki tudja, milyen megfontolásból) a Csongor és Tünde valamelyik felvonásából a Mirigy boszorka monológját kezdte szavalni, lolkabolkás taglejtésekkel, oly élethűen adva vissza Gobby Hilda hanghordozását, hogy egy színiválogató zsűri bizonyára összelelkendezte volna magát, és mi is, a Csabival meg Milkoviccsal máskor fesztelenül élveztük volna a rögtönzött bemutatót, de most pókerarccal fontolgattuk a lelépés körülményeit. Már kotortam is az ezreseim után, a pult felé biccentve, míg a tarfejű visszakászálódott a helyére. Illene szólnom nekik, hogy Jenő öt évet volt az Idegenlégióban, de olyan hülyén nézne ki... pedig ez egy igazi jócselekedet volna. Csak valahogy nincs meg a kerete. Átvillant agyamon, mint máskor is, a szirti szélnek kitett fácska közhelye - vagy kitépi a vihar, ugye, vagy megerősödik. Most meg valahogy mintha a természet törvényeibe kotornék bele... inkább a Lacikával kéne valamit... Jó öt percnek kellett eltelnie, mire a közös anyánkra tett egy félhangos megjegyzést; gondolom, addig azon rágódott, hogy most a Mirigy átka vajon tényleg hatni fog-e, mindenesetre nem lehetett felkészülve, hogy a megverendő célszemély nyelvújítás kori szófüzérekkel zavarja össze az összezavarhatatlant. Az anya szó hallatán beállt az a bizonyos pár pillanatnyi csönd. Jenő, aki mindeddig élénken vitatkozott a Milkoviccsal - valami betűtalpat magyarázott már egy ideje, keze a levegőt firkálta, hogy ott van alul egy ív, de miért nem szép, mert ugye az öncélú festőiség nem válik javára, levesz a komolyságából, szóval, Jenő ekkor fölkelt, szinte odaugrott hozzá, megfogta a tarkóját, és tíz centiről föltette az ilyenkor szokásos kérdést: - Meg akarsz halni? - Most röviden leírom a következő másfél másodperc történetét. A pultos egy pillanatra abbahagyta a talpas poharak törölgetését. A tarfejű megindított egy közeli balhorgot, miközben a köcsög szót ordította, de elharapta a végét, mert Jenő gyorsabb volt: homlokát az ő szász-választófejedelmi orrának átformálására használta. A mozdulat biztos következményeként már láttam magam előtt a műtőben a gondos sebészkezeket, amint a kilenc letört csontdarabot próbálgatják a hosszúra nyúlt műtét során az egykor oly egyenes orr formájára kirakni - nem nagy eséllyel. Jenő e mozdulatát én egy egyszerű Jenő!-kiáltással kritizáltam meg, mintegy mutatva, hogy értem én, és büszke is vagyok bátor, becsület-helyrebillentő cselekedetére, de egyrészt most majd az este hátralevő részében nekem kell hallgatnom az akár hüppögésbe fulladó lamentálását, hogy szegény, nem érdemelt ekkorát, ó, már megint megvertem egy embert, másrészt intellektuális ittlétünk ettől fogva állampolgári cselekedetté válik, amiről, ha nem vagyunk elég ügyesek, jegyzőkönyv készül. - Jenő! - már-már olyan hangsúllyal modtam, mintha Bundira szólnék rá, látva, hogy egy falatot csent le az asztalról, de rögtön megbocsátok persze, hiszen mégis, mit várok, ha egyszer adva van az a falat, na meg az az alkalom? Milkovics ezalatt rutinos, anyás gesztussal elkapta Lacikát, a komisz srácot, hogy majd szabad levegőre kényszerítse, Csabi meg magában bólogatott, valahogy úgy, mint amikor az ügetőn nyugtázza egy öregúr, hogy igen, aki Makrancosra tesz, biz nem csalódik. És ezzel nagyjából le is telt az említett másfél másodperc. Ezután a másik kopasz az egész karját Jenő nyakára fonta, de nem tette elég okosan, mert a fojtogatott felállt, látszott, hogy a vörös Jenő-fej terhelhetősége még bőven nem érte el a maximumát, és ő hamarosan magasan érezhette magát, immár két méteren forgott egyet horizontálisan, plafonba toporzékoló sarkakkal, majd erős karok még előrébb-feljebb lendítették, el ama nyaktól, hogy végül egy félfordulattal előre ledobják. Ódon, nagyszemcsés lambériapor permetezett rá. Ilyenkor vagy fölpattan a versenyző, vagy nem mozdul többé, vagy - mint ezúttal is - egy köztes, még fél percig tartó hősi kapálózással próbál esetleges pluszpontokat szerezni. A kimenetel nem volt kétséges, de itt most tudtuk, a bajnok - avagy a bölcsész - szerepéből minél gyorsabban át kell kapcsoljunk - amennyire lehet - az angolosan távozó, diszkrét urakéba. Szerencsére a bejáratot még nem állta el senki, a vaskos borravaló némi késlekedésre hajlamosította a kocsmárost, a lépcsőn fölfele pedig Jenő már olyan kisasszonyosan törölte le magáról a vért, mintha csak levesnek való csirkét vágott volna. - Hívott a Lacika taxit? - Haggyad, most ne üljünk már be, gyere, menjünk a körút felé! - Oké, de várjál, megállok hányni - Neked nem rövidül túlzottan az utcakép? - Már nem emlékszem, hol az enyészpont - Te tüntetted el, tuti - nem, az a kuglifiú vitte el! - vagy a macska? Jaj, majd el ne felejts megmosdani! - Nekem kéknek tűnik a vére - neked nem? - Vagy olyan kugliszínű - ilyesfélékről beszélgettünk, és a Pótkulcsban már inkább nem hívtuk fel a Lacikát. Olyan jó volt egy kis csönd. Száraz fehér házmesterekkel józanodgatva kezdtünk a moralizáláshoz, úgy, mintha egy harmadiknak beszélnénk. Volt is harmadik, úgy sejtettük, azaz a kreol pultoslánynak csaptuk a szelet, ki-ki a maga szelét. Azt hiszem, vele már sokadszor kezdtem kedveskedő tiszteletköreimet, azzal a feltett végső szándékkal, hogy majd jól magával vigyen a kabátzsebében, és ez így volt szép, a maga bájos reménytelenségében. A szó szerencsére visszakanyarodott a morálról, mert tulajdonképp nem volt jó látvány a bezúzott orrú ember alatt utat kereső vértócsa, az ilyen képek évtizedekre rögzülnek, és a legrosszabbkor jöhetnek elő. De most megint inkább az e-középvonalak, a túl kicsi betűszemek, és Jenő készülő talpas antikvájának merész paragrafusjele körül okoskodtunk. Hál'istennek, a kreol is bekapcsolódott, nemsokára megtudtuk, hogy Zita. - Örülök, hogy nem Margit! - Igen, én is örülök, hogy nem Margit vagyok! - és így együtt örültünk. Lacikáról csak egy óra múltán emlékeztünk meg, látva nem fogadott hívásait. Most meg úgy hívtam fel, mint anyámat, megnyugtatva, hogy ezt a semmiséget bármikor megtesszük érte. Hiszen, végtére is, származni öröm, nem? - kérdeztem, már a pulton át a Zitától, amitől csalhatatlanul érezte, hogy ez az este még tartogat valamit számunkra.


Mohai V. Lajos
Onedinnél, a kisoldali kocsmárosnál

Amit most elmesélek, régen történt, 1984 októberében Prágában, ahol egy teljes hónapig időztem, irodalmi ösztöndíjas voltam. Pimaszon fiatal, és becsvágyó. Még semmin sem voltam túl; panaszom tehát nem lehetett a világra. Körülöttem a lecsavart lángú közép-európai élet zajlott, az egyetlen kockázat, amellyel időnként számot kellett vetni.

Az őszi, melankolikus hangulatú utazó hajlamos azt hinni, hogy üres óráit fecsérli nézelődésre a bágyadt és fakó, színehagyott városban. Mulattatni valahogy az időt, míg elérkezik az óra, hogy visszatérjen szolidan berendezett szállodai szobájába, ahová igazából semmi nem csábítja. Ezen tűnődik egyhelyben állva, csöndesen, meghúzva magát a Kisoldal valamelyik ódivatú, kanyargós utcácskájának kiszögelésében, ahol nem söpör végig a hideg szél, nem mossa arcát az októberi fekete eső; a Smetana Moldváját szegélyező öreg kövekből kirakott rakpart oldalában politúros gesztenyék táncolnak a vásott lépcsőkön, odáig ér a gesztenyék kopogásának éles hangja, ahol éppen idejét tölti. Ez otthoni érzéseket ébreszt benne; óhatatlanul a Krisztinavárosra gondol, a Mikó utca lejtős részére, amely szembefut a Vérmező sarkával. Ott épp így gurulnak le a vadgesztenyék, az ősz négercsókos díszei az utcai ostorlámpák fényénél koraeste. Száraz, halott levelek sodródnak csizmájához; távolba réved, a kopott falak sivárságára az emlékezés vászna telepedik.

Amíg így ízlelgettem az összekuszálódott percek hangulatát, a Kisoldali kocsmáros, Onedin alakja merült föl a szemem előtt. Így neveztem magamban el a szépszál cseh férfit egy gyermekkoromban látott angol tévéfilmsorozat hajós főszereplője után, akit Onedinnek hívtak. Bár csak halvány kép élt bennem a hajós alakját megformáló színészről, a film hangulata kellemes emlékeket csalogatott elő a messzi múltból; talán amiatt, mert a sorozatot fekete-fehér technikával vetítették, és a kocsma levegője, ahol az Onedinhez megszólalásig hasonlító csapos dolgozott, a fekete-fehér és a tompa szürke árnyalatának addig sohasem tapasztalt kedvességével, megindította képzeletemet, de talán inkább azért, mert a helyiséget körbelengő elhanyagoltság hangulata hatott rám.

Most már tudná, hová vezetne az útja, ha hagyná, hogy elcsábuljon.

A Malostránske námesti homályba vesző árkádjai alá, ahol - a hűvös estébe hajló késő októberi délutánon - elsőre különösen nehéz rátalálni az U Glaubicú megvetemedett kapujára. Az ódon, koromtól és füsttől piszkos boltozat málló falai elrejtik a roppant súlyú kovácsoltvas ajtót, melynek mozdíthatatlannak tűnő szárnyai közül az egyik mégis mindig nyitva áll, de épp csak annyira, hogy a vendégek oldalazva átpréselhessék testüket a szűk nyíláson, mint valami sziklahasadékon, majd átbotorkálva egy gyéren megvilágított és szurkos dobozszerű folyosón, az egykor díszes ólomüveg ajtóhoz érkezzenek. Túlnan sorakoznak az ócska kocsmai padok. Az utcai fronton az évszázados, szúette ablakok alatt a kőfalakból hideg, és nyirkos petyhedtség szivárog, a nyers, gyalulatlan, a célszerűtlenségig leegyszerűsített söntés bútorai közt pedig átható kocsmaszag terjeng, melynek elegye - irodalmi leírások visszatérő eleme - Krakkótól Zágrábig.

Gondolataiban épp most ért el odáig, hogy belép a torokformájú előtérbe, ahol mélyített téglafalba fúrt vascsonkok szolgálnak akasztóul a melegebb ruhadaraboknak, felöltőknek, vihar-, és orkánkabátoknak, vattabélésű pufajkáknak, az újabban divatos anorákoknak. A fogas előtt megtorpan; fölakassza-e a kabátját, vagy hanyagul maga mellé vesse a padra, ahová néhány lépés után leül majd, de egy sürgő-forgó pincér, háromnegyedes fehér köpenyben, kiragadja kezéből a drapp színű ballont, földobja a fogas végére, majd szinte szökellve továbbmegy, a eltűnik a helyiség homályos végében. Neki csak a következő lépés megtétele marad, mosolyogva helyet foglal az asztal végében, in a csaposnak, miközben tenyerével eligazítja a széthányt söralátéteket.

"Bevett kocsmai szokások szerint - vetette föl a pultról olajosan fénylő tekintetét Onedin, a csapos -, sokáig időztünk a vidám, tábori mulatságokat idéző ikszlábú asztaloknál, amelyet hamarjában ácsoltunk durván megmunkált rönkfából; a hozzávaló anyagot az uradalom végéhez tartozó nyírfásból vágtunk ki, ahol, emlékeztek, az a kis fenyőfapalló ívelt át a csobogó csermely fölött. Újoncokra vártunkban még a szokottnál is lassabban vánszorgott az idő, ezért nem hallgatva a takaros fehérnépre, többet iszogattunk a szokásosnál, egészen addig, míg elittuk aznapi keresetünket, így hát asszonyaink dörgedelmes káromkodásainkat hallva, helyesnek látták, hogy otthagyjanak bennünket. Hasznunkat úgysem vehették volna, arra pedig nem számíthattak, hogy valamelyik iszákos ideje előtt befejezi a vedelést. Hiába fürkészték néhány pillanattal korábban arcvonásainkat, azokból nem lehetett kiolvasni semmi biztatót. Lassan mindent letaroltunk a polcokról, úgyhogy utánpótlás után kellett nézzek. Amíg kimentem az udvari kamrába, hogy a rudakról lógó szalonnatáblákból újabb darabot kanyarítsak a feneketlen gyomrú seregletnek, egy úrforma alak csapódott a részeg népséghez. Még sohasem járt ott, ezt mindjárt tudtam, anélkül, hogy emlékezetemben kutatni kellett volna. Hullámos fekete haja volt, csakúgy villámlott a fényessége, ahogy egy-egy lelógó tincs festőien a homlokába hullott. Arca sötét árnyalatán gondok kócolódtak, de ez is jól állt neki. Szeme becsvágyó életről tanúskodott, füle tövéhez - minden rosszindulat nélkül - mély vágás illeszkedett, valami gyermekkori virtus egész életen keresztül hordott nyoma.

"Szép álmai lehetnek a derék idegennek", futott át mihaszna agyamon.

Majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy beszélni kezdek hozzá; bár hang nem hagyta el ajkamat, ő mégis fölfigyelt rám. Tekintete éberré vált, de még nem árulkodott igazából semmiről; inkább töprengeni látszott, a szűrt és tompa fény azonban ahhoz kevésnek bizonyult, hogy arcvonásaiból helytállóan következtetni lehetett volna lelkiállapotára.

Hébe-hóba megesik, hogy a betévedő új vendégek közül valaki közelebbről fölkelti a kíváncsiságomat. Ez némelykor veszélyessé is válhat, de a vérbeli kocsmáros egyetlen vendégéről sem tételezhet fel rosszindulatot, miként az is a szakma alapvető szabályának mondana ellent - mely a természetes bizalomra épül -, ha a vendég borához ciánkálit szolgálnánk föl kísérőül.

- Megindító egyszerűsége arra késztet, hogy kívánságainak teljesülését kérjem az Ég Urától - szólaltam meg.

Amikor meghallotta a fohászomat, felém fordult, rugalmas mozdulattal kirúgta lábait az asztal alól, fölpattant, aztán ez a szeretetreméltó és alázatos férfiú gyöngéden, arisztokratikus kifinomultsággal belém karolt, úgy kísért át a másik - általam nem ismert - terembe, ahol egyszerre csillár gyúlt, élesen megvilágítva a berendezés tárgyait, festményt és szőnyeget, melyek a pazar helyiség ékszeréül szolgáltak. A hirtelen fényesség meglepetéssel töltött el, hiszen kísérőm mellett egy Fenséges Kutya is lépdelt, kinek jelenlétét - utólag sem értem, hogyan - mindeddig elrejtette előlem az átjáró pépes homálya. Mihelyst elindultunk, kellemetlen, de korántsem ismeretlen folyosószag vonta el a figyelmemet; alig képzeltem volna, hogy ez az orrfacsaró bűz, mely születésem óta hűséges hozzám - egész életemben idegen szobákban térek nyugovóra -, még mindig hatással van rám, és kizökkent abból, az egyébként rám jellemző helyzetből, hogy környezetem minden apróságára odafigyelek. Arra döbbentem rá, hogy a lelkem mélyén mással voltam elfoglalva; kényszerűen bekövetkező válaszaim hatását igyekeztem fölmérni kísérőmre, ez pedig lekötötte energiáim javát. Hiszen mióta elindultunk, egyfolytában kérdezett a nemes idegen. Fürkésző pillantásait egyre ingerültebben véltem magamon érezni; amiatt pedig, hogy magamba roskadtam, nem láttam túlzottan elégedettnek ezt a fickót, ki bármit is tervezett ellenem, bármilyen merényletre is készült, továbbra is erényesnek tartottam, és tetszetős volt a szememben.

A Fenséges Kutya kimérten lépdelt mellettünk.

Mintha eső szemerkélt volna valahol a messzeségben, és istállók erjedt ammóniaszaga csapott az orromba. De mindez lehet, hogy csak a képzelődésem terméke volt. Sírhatnékom támadt, mint mikor depressziós pillanataimban elvékonyodik az élet. Arra mindenesetre jó volt, hogy ne veszítsem el szemem elől a valóságot. Egyre elviselhetetlenebb hangulatomon csak a Kutya oldott valamit. Közben kísérőm szemrehányó hangja mindinkább vádlóvá váló vált: mint a vízsugár az elhagyott vasúti várócsarnokban, zúdult alá minden dörgedelme. Kérdéseit többször megismételte, egyszer-egyszer pontosította