Barkóczi Balázs
Átmenetileg nem kapcsolható

Napokkal ezelőtt lemerült a telefonom, nem hív senki, magamtól is megyek.
Az esemesek ébredés után jönnek el hozzám.
Idegen fotelek karfáin gyűrődik az ingem, a zakómat először nem találom, nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Ha villamosra szállok, a szemközti házak rézsút tükröződnek az üvegen, várom, hogy leessen valami. Szűk budai utcák kanyarognak felettem, a mellettünk lévő építkezésen macskák üzekednek, kergetik a kandúrok a nőstényt. A sötétítő kárpitja hajnalban átizzik, valaki hangosan horkol egy pléd alatt, meztelen talpamon, ahogy a padlóhoz ér, alattomosan fut fel a hideg. Kifordult szárú nadrágokban cigaretta után kutatok, száraz dohánytörmelék pereg ujjaim között, az idő kizökken, a dolgok csak megtörténnek velem. Sietve kapkodom magamra a ruhát, nyakkendőt a lépcsőházban kötök. A falon stilizált bráner, alatta szívben két név, a fokok szélei fényesre kopva, dübörögve indul meg a lift.
Tovább!
A körúton eltűnnek a kocsmák, helyükön szendvicsbárok nyílnak, az óriássonkás háromhetven, kávé kétszáz. Beleimben összegyűlik a salak, sóhajtva könnyebbülök meg a plafonig csempézett rötyin, tisztára, mint egy vágóhíd. A sarokból Jehova tanúi mosolyognak rám, nem veszek semmit, elég nekem a magam keresztje.
Tovább!
A hajléktalanok szatyra koszos, szakállukba szárad az olcsó krumplifőzelék. A Blahánál Gábor beáll a sorba, együtt ring a kopott dzsekikkel, a végén elkergetik. A sarki presszóban kapucínert is kapni, két sört kérünk, a csapos kenőkéssel sodorja le a felesleges habot. Az első korsó a legkritikusabb, ha megállod remegés nélkül, már nyert ügyed van, a második mellé lecsúszhat egy kevert, a harmadik itatja magát és a negyedik zsibbaszt, elindultál és megérkeztél, a többi csak ráadás, kezdődhet a nap. Egy rozsdásra száradt fülkében elverem az aprót. Piros kabátos néni, cekkerének hálói közt áttüremkedik a zacskóstej, lassan ázik szét a papírba csomagolt párizsi, a kiflik szétmállnak, mint az arca. Valaki átszól a túloldalról, inkább maradok.
Tovább!
Konyhaszekrényen ülve esszük a száraz pizzát, lábam a szemben lévő tűzhely lapján pihen. Nem hiszek többé a nőknek, túl sokszor égettem meg magam. Az üres kávéscsészék aljáról felkaparjuk a cukrot, a viaszosvászon asztalon egymás mellett sorakozik pecsétjük. Kartondoboz szélén üt át a zsír, ujjaimat benyálazva szedem fel a morzsát. A palack alja felkavarodik, szabadon lebeg a sötétvörös trutyi, eltévedt égitestek a zavaros semmiben. Órák múlva veszem észre, hogy a barna lány hozzám beszél, töltök a szavaiból, elkeverem borral és lassan kortyolgatom. Később kiisszuk egymást valamelyik szobában, felhallatszik a házmester anyjapicsázása. Gábor sorba rendezi a palackokat, az a félig ivott unikumos a Nap, aztán sorban kifelé haladva jönnek: Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, a Plútónál összeveszünk, arról már az amcsik is megmondták, hogy kisbolygó. Csukott szemmel vedeljük a Naprendszert, később jöhet a Tejút, barackpálinka és Alfa Centauri, helyes megoldás, egy pont. A Holdnál szándékosan rontok, de visszaöklendezem, a barna lány a nadrágomban matat, máskor is hívhatsz, suttogja a számba, lehelete hányásszagú, inkább elküldöm.
Tovább!
A régi Ráday bezár, az újban kicsi a tánctér. Ha túl lassan iszod a sört, kiszökik a szénsav, megkeseredett harmincasok ropják a bugit, az egy négyzetméterre eső borotválatlan hónaljak száma megduplázódik éjfél után. Stroboszkóp-villanásra azonosított arcok. Éva a bordáim közé bök, megyünk táncolni. Fekete-fehér metlakis galéria, alatta monoton szeletel a fény, idegen sorsokban turkálok, a helyi Szent Johanna pár sör után vígan felajánlkozik. Ha nem lenne punci a világon, Isten tudja, hol lennék most. Egy másik asztalról cigarettát lopok, a maradékot eldugom, egy kislány nyitott combjaim között próbál felállni, csak kísérletképpen, vajon elbírja-e még saját szégyenét. Száraz alátétekre végrendelkezünk: egy forint minden egyes csókért, nyelvesért a duplája jár, tíz forint a sarki éjjelnappalisnak, a kidobóknak bagolyköpet, húsz forintot kap a csapos, a gyomrunk használhatatlan, csontjaink szálljanak a kutyákra, fájdalmunk a miénk, jókedvünket szétszórjuk hajnalig.
Tovább!
A macskakövek árkaiban elgurul a fény, hosszan bíbelődöm egy zárral, a szemközti benzinkútnál csak dobozos sör van, kártyával fizetünk. Bevásárlóközpont tetején szívom a cigit, a hamburger szájpadlásomra tapad, Bateman-baba egy kirakatban, valaki szarul hangsúlyozva felolvassa magát.
Tovább!
A fürdőszobában felkavarodik a víz, kagylók és halak, hassal fölfelé, visszaveszem a koszos ruhát, fogaimon már úgysem segít semmi. Mint egy régi krimiben, direkt rossz címet ad meg, a szemközti ház ablakából figyel, fordulj meg, súgja, kínomban vigyorgok. Kettesével szedem a lépcsőt, a szívem kalapál, kicsit izgatott vagyok és kicsit hangos, valahol veszekszenek, felordít egy vekker. Az ajtó mögött motozás, halkan kattan a kulcs, a gangra kilöttyen valamennyi meleg, benn piros papírburokba csomagolt villanykörte, bugyija fölött kibuggyan a hús. A falon lányok, kifordult végtagokkal, hatalmas, pucér seggek mögül pillognak hátra, a szomszéd helyiségben valaki felnyög, érzem, tompulok. Részvétlen szemekkel vizsgál, lassan vetkőzöm, szemérmesen hajtom össze az ingem, legszívesebben elrohannék. Hanyatt fekve karjaim kinyújtom, mintha bármit is elérhetnék, aztán ijedten kapaszkodom az ágykeretbe, arca behorpad, ahogy az ölembe hajtja, mindjárt magába szív, szájpadlására tapadok. Ütemre bólogat, lassan és unottan, a bugyiját magán hagyja, érzem, tompulok. A szemem behunyom, szeretnék máshol lenni, a szoba felrepül, érzékeim kikapcsolva, egy pontba sűrűsödöm és szétvet az energia, halkan robbanok fogai közé. A köszönömre azt sem mondja, szívesen, csodálkozva bámul rám, ahogy ajkait törölgeti. Később az utcán cigit kérek és tüzet kapok, a Rotschildben még veszek egy sört, villamos dübörög és autók dudálnak, valaki átlök a kijáraton.
Tovább!

Galambos Attila

Jó lenne…

Jó lenne láthatatlanná válni! Beszivárogni a terembe észrevétlenül, mint valami színtelen-szagtalan gáz, mint egy anyagtalan tudat, és csak figyelni őket. Az arcukat, a gesztusaikat, ahogy szájukhoz emelik a poharakat, vagy beleszívnak cigarettájukba. Figyelni őket minden következmény nélkül, elkerülve a "Te mit bámulsz?" pillantásokat. Figyelni őket úgy, hogy ne tudjanak róla. Figyelni azokat a momentumokat, melyekről azt hiszik, senki sem látja, és így nem hazudhatnak. Figyelni őket, amíg ők ketten meg nem jönnek.

A McDonald’s előtt találkoztak, ahol mindig is szoktak. Kezet fogtak egymással, majd egy szó nélkül, halkan elindultak Oda. Lassan mentek…

(Egyikük váratlanul megtörte a péntek este autózaját: "Elhoztad?" - kérdezte. A másik csak igenlően bólintott.)

…de miért is siettek volna? Most nem azzal a tervvel indultak el, hogy ugyanazt a semmit csinálják, mint majd’ minden péntek este. Most más lesz. Leülnek majd egy asztalhoz, talán vesznek egy italt, talán nem. Figyelik majd az embereket, pontosan úgy, ahogy eddig is tették, de ma este más lesz. Nem fognak odamenni senkihez, pedig biztosan Ott lesznek az ismerőseik, hiszen minden péntek este Ott vannak. Ma este nem fognak beszélni senkivel, nem próbálják őket meggyőzni az igazukról, nem hoznak fel érveket. Ma csak ketten lesznek, és várni fognak az alkalomra. Reménykedtek, hogy sokan legyenek, minél többen (csak legyen elég muníció). Ma este valami történni fog.

Az utcán fények táncoltak körülöttük. Lassított felvételként haladtak a valóságban. A dallam, ami szólt, nehezen értelmezhető, magas, éteri hang. Új kiterjedések váltak érthetővé, az attribútumok végtelen száma. Anyag és szellem kettőssége örökre eltűnt. Minden az, ami. Egy és végtelen. Nem kell magyarázat. Nekik már minden igaz. "A természetben nincs semmi esetleges…" - mondta a próféta, de rájuk, kettőjükre már más okok hatottak. Soha többé nem lesz nappal.

Valaki felállt, és meglökte az asztalt, amitől megbillentek a poharak. Az asztal körül ülők ijedten kaptak italaikhoz. Aki felállt, bárgyún mosolyogva elnézést kért a többiektől, és a vécé felé indult kissé billegve a megivott söröktől. Benyitott a mellékhelyiség ajtaján, és fejét előreszegezve elindult a sötétségbe. Bent felkattintotta a villanykapcsolót, majd elborzadva körülnézett. A kocsmai vécé soha nem változik, mindig ugyanolyan mocskos és a bűz is állandó asszociációja. Még a legjobb helyeken is, nemhogy Itt.
Ez a Valaki gyűlölt a nyilvános férfivécék falra szerelt piszoárjába vizelni. Rettegett attól, hogy mellé állnak, és az orvos apjától tanult beidegződéseit is szégyellte. ("Mindig töröld meg a fütyidet pisilés után édes fiam.") Benyitott a rejtett, lapos-medencés vécéhez, ahol azonnal arcon vágta a kőkemény húgyszag. "Belepisálnak és otthagyják!" Lehúzta a vécét, lábával felemelte az ülőkét, kigombolta nadrágját, előszedte farkát, és kiengedte magából azt, ami húgyhólyagjában összegyűlt. Szerette volna megtörölni a farkát, de nem volt vécépapír. Míg bal kezével tartotta magát, jobb kezével a hátsó zsebébe nyúlt, és előszedett egy papírzsebkendőt. Miután letörölte fitymájáról a vizeletcseppeket, visszarakta nemi szervét az alsógatyájába, és összegombolta nadrágját. Nyúlt a lehúzó felé, de keze útjának felénél meggondolta magát. Belepisált, és kuncogva otthagyta. Más volt az ok. Ő nem volt született paraszt, csak a körülmények teszik azzá. Nincs semmi esetlegesség. (Eszébe jutott a Csokoládéháború, amikor a gyerek kéjes élvezettel hagyta maga után a szart az iskola vécéjében, és boldogan képzelte el azok undorodó arcát, akik rátaláltak.) Elindult kezet mosni, de sem szappan, sem kéztörlő nem volt a csap közelében. A férfiak úgysem mosnak kezet a kocsmákban pisálás után. Két idegen férfi állt a csapoknál megmerevedve, mint két szobor.

Lassan mentek le a lépcsőn Oda, a föld alá. Nagy kapu nyílt az utcáról, majd egy csigalépcső vezetett le a kocsmáig, ahol újabb ajtó volt. Ez előtt szoktak állni a kidobók, de akkor nem volt ott senki. Nem volt esemény.
Az ajtón túl a hangzavar szinte áthatolhatatlan; bömbölt a zenegépből valamelyik magyar zenekar százforintos dala. Füst és alkoholszag, izzadság- és szájszag. Néhány démon - akiket csak ők láthattak -, ült az asztalok tetején, valaki vállán, fején és még néhány szokatlan helyen. A kocsma minden dimenziója színültig tele volt. Ott voltak a drogosok, az absztinensek, az istenek és félistenek, a tehetségesek és tehetségtelenek, a fények és a hangok, a jobbosok és a balosok, az ízek és a szagok, az okosok és az okoskodók. Ott voltak mind. És azok ketten gyűlölték őket. Kivétel nélkül.

"Elhoztad?" - kérdezte diszkréten az egyik asztalnál valaki. A másik csak bólintott, majd együtt, mintha parancsszóra tették volna felálltak az asztaltól, és a vécé felé indultak. Azt látták, hogy valaki már bement előttük, kicsit billegve, de jól ismerték a terepet. Tudták, van ott még hely számukra is. Ők nem utáltak mások mellett állva pisálni, de ők nem is vizelni mentek. Bezárták maguk mögött az ajtót, egy szót sem szóltak egymáshoz. Nem akartak feltűnést. Egyikük kivette zsebéből a műanyag tasakot, egy papírdarabbal letörölgette kicsit a víztartály tetejét, kirakott rá valamennyi port, igazolványával kicsit összetörte, két részre osztotta, és egy határozott mozdulattal csíkokat húzott a két kupacból. A másik, már egy összesodort papírpénzzel odahajolt a tartájhoz, és egy erős szívással az egész adagját egyik orrlyukába szippantotta. Amint végeztek kimentek a csapokhoz, de a kocsmába még nem akartak visszamenni. Váltani akartak egymással pár szót, de csak álltak némán, dermedten.

Lassan szivárogtak be, észrevétlenül, leültek a pulthoz, ahol nagy volt ugyan a tolongás, de őket senki sem érinthette. A pultosok rájuk sem hederítettek, érzékszerveiket a matéria foglalta le.
Darabig vártak, figyeltek, majd egyikük lassan felállt, benyúlt a kabátja alá, és az övéből elővett két pisztolyt. Egyiket átadta társának, aki szintén feltápászkodott a pulttól. Egyszerre kezdtek el lőni. Válogatás nélkül mindenkire. Nem volt konkrét célpontjuk, csak újra és újra húzták a ravaszt, minden egyes lövés után valaki másra célozva. Lassan járták végig a termet. Odaléptek valakihez, fejéhez tartották a fegyvert, és lőttek. Nem hagytak ki senkit.

A kocsmában csak ültek tovább az emberek. Semmit nem vettek észre kettejük ámokfutásából. Senki sem sikított, nem menekültek az ajtók felé egymáson taposva. Ittak, beszéltek tovább ugyanúgy, mint bármikor máskor. Az áldozatok nem hullottak szilánkosra lőtt arccal az asztalokra, mivel testükön áthaladtak a golyók. Nem tört ki a pánik, mivel nem látták a két elkeseredett fiút, egyáltalán, talán még akkor sem, amikor testükben jártak oda. De most, bezárva érzékszerveik börtönébe, csak a zenét hallották, csak az élőket látták, csak a cigarettafüstöt és az alkoholszagot érezték. Valaki felállt, és odament a pulthoz. Megkérte a csapost, hogy kapcsolja ki a legkondit az elviselhetetlen hideg miatt.

- Emlékszel arra két fura kölykökre, tudod, akik ide szoktak járni?
- Azokra, akik mindig olyan furcsán viselkedtek, és úgy beszéltek, mintha hippik lennének?
- Igen-igen. Olyan régen láttam már őket.
- Te nem hallottad, hogy öngyilkosok lettek?
- Hülyéskedsz? Nem baszki, nem hallottam semmit.
- Hol élsz te? Burokban? Annak a két idiótának a történetét mindenki hallotta. A Krónika is megírta.
- Oké, én nem hallottam. Elmondod, vagy mi lesz?
- Bizarr sztori. Egyik nap odasétáltak a McDonald’s elé, szó nélkül előkaptak két pisztolyt, egymásra fogták és felloccsantották az agyukat a Meki falára.
- Szivatsz.
- Nem.
- Kemény.
- Az.

Végére értek. Feloldódtak, mint meleg kávéban a cukor, hogy újra jöjjenek, újra próbálják. Az ő reinkarnációjuk, körforgásuk a péntek este. Ha elfogyott a sör, ha bezárt a kocsma, semmi sem maradt. Pénteken éltek és pénteken haltak meg. A kocsma önmaguk temploma, ahol isteneknek képzelhették magukat. A kocsma a pokol, ahol mindig ugyanaz történik. Újra és újra. Csend mindenhol, csak a zenegép üvölt. Csepegett a vécében a csap.


Dolgos Margit
Születésnap

- Az anyátok picsáját, hogy mindig ide kell hánynotok, mocskos szarjankók! - kiabálja a magasföldszinti ablakból az atlétatrikós öreg. Lötyög a bőre, ahogy az öklét rázza.
A járdaszegélyen toccsanó hányás a meztelen lábfejemre fröccsen. Nóra könnyes szemmel néz fel.
- Nem vagyok részeg - nyög, és köp egyet. - Csak kikészült a gyomrom.
Hátrébb lépek, és várok. Nem így képzeltem a viszontlátást, pedig számíthattam volna erre. Utoljára a temetésen találkoztunk, ott is hányt. A ravatalozóban. Péter szülei ki voltak akadva, a vidéki rokonok pedig azt suttogták, biztos szipus. Gerely csak röhögött, nem bírta elmondani a búcsúztatót sem, amivel készült, pedig Kati néni nagyon számított rá.
Nóra végül összeszedi magát, és a zsebeiben matat.
- Nincs egy rágód?
Odaadom neki az utolsó rágómat.
- Sárgadinnyés? Mindjárt hányok - mondja, és leül a bejárat előtti padra. Rágyújt. - A többiek már itt vannak. Azt hittük, nem jössz el. A Marcika nyolc órát írt.
- Menjünk be - nyújtom felé a kezem. - Hadd köszönjek nekik.
Nóra rám néz, de a szemei össze-összeakadnak. Egy pillanatra hátrabillen a feje, de úgy tűnik, a rándulástól magához tér, mert feláll, és eldobja a cigit. Hátraugrom, mert azt hiszem, megint kidobja a taccsot, de aztán a tőle telhető leghatározottabb léptekkel elindul lefelé.

A két fiú az asztalnál ül, Nóra is ledobja magát a kanapéra. Marcika borostás és sovány, ha nem ülne Gerely mellett, talán meg sem ismerném. Megnőtt. Karikás szemeivel hitetlenkedve néz rám, de mielőtt szóra nyitná a száját, Gerely felkiált.
- Eszter, már azt hittük, nem jössz el! Persze nem lettünk volna meglepve, tudjuk, hogy az ügyvédnő milyen elfoglalt! De jól nézel ki! Miért tűntél így el? Azért sokat hallottam ám rólad! Nagyon befutottál!
Képtelen vagyok megszólalni. Öt éve nem láttam egyiküket sem, mégis, ahogy itt a régi asztalnál ülnek, úgy tűnik, mintha egy nap se telt volna el.
Marcika feláll, és átölel.
- Kösz, hogy eljöttél - mondja idegen, rekedt hangon. - Hozok valamit inni, le vagy maradva.
Az asztalon teli hamutartó és öt feles pohár. Nem akartam ma este inni, de érzem, józanul képtelen lennék elviselni őket.
- Képzeld, Gerinek két gyereke van - mondja Nóra, miközben rágyújt.
- Bizony - vigyorog Gerely, és már nyúl is a telefonjáért. Az arcomra nyilván kiül az érdektelenség, mert Nóra a fejét csóválja, de Gerely a telefonjával van elfoglalva. Végül másfél perc nyomkodás után büszkén felém fordítja.
- Ez itt Máté, ez meg Bence - mutatja a sötét, életlen képet. - Ez pedig az anyukájuk. - A lány ismerős, de nem tudom hova tenni az arcát.
- A Ládi Kriszta, alattunk járt, nekem is csak lassan esett le - mondja Nóra, miközben mélyet slukkol. - Emlékszel, folyton a Péterre nyomult.
- Ő is biológus lett, négy éve futottunk össze egy buliban - mondja Gerely szinte szabadkozva. Most látom csak a gyűrűt a húsos ujján.
Marcika megérkezik az italokkal. Négy felest szorít a két tenyerében, a hóna alatt meg egy-egy üveg sört.
- Hozok nektek vizet, lányok, csak azt nem bírtam el egyszerre. - Máris fordul vissza pulthoz.
Gerely fontoskodva mindenki elé odatol egy poharat, megvárja, amíg Marcika is visszajön a vizekkel és egy újabb kör felessel, majd megszólal:
- Akkor igyunk Péterre!
- Petire - mondja Marcika színtelen hangon.
- Boldog harmincadik születésnapot! - köhögi Nóra.
Mindhárman felém fordulnak. Rövid, kínos csend támad, majd mindenki lehajtja a vodkáját. Kiráz a hideg, és öklendeznem kell. Rögtön iszom még egyet. Az már könnyebben csúszik, és kellemesen borzongat. Hátradőlök a fotelban, és csukott szemmel élvezem, hogy ellazulok.

Lesétálunk a Duna-partra, engem Marcika támogat. A korlátba kapaszkodva hányok.
- Peti meg akarta kérni a kezed - mondja Marcika egykedvűen. - Még Tata előtt mesélte. Tisztára rájött a romantika, el akarta kérni anyu gyűrűjét, meg ilyenek. Azt mondta, Tatán fogja neked odaadni. De aztán összevesztetek, és külön sátorban aludtatok, emlékszel?
Szédülök, és megint hánynom kell. Nem hoztunk vizet, száraz a szám.
Nóra felhúzott térddel fekszik a betonon, és a hajnali eget bámulja. Csak a cigipapír sercegése hallatszik.
- Min is vesztetek össze?
Hasalok a meleg betonon, és azt kívánom, bárcsak hűtené az arcomat, de a nyári meleg még ilyenkor is árad belőle.
- Nem emlékszem - válaszolom.
- Azért rúgott be aznap este annyira, mert nagyon kiakadt miattad - mondja Gerely, mert most se bírja befogni a száját. Persze, akinek gyereke van, arra rászakadt a világ bölcsessége. Pedig fogalmuk sincs, miről beszélnek.
Marcika kavicsokat dobál a Dunába.
- Mindannyian részegek voltunk - mondja csendesen, és talán hálás is lennék neki, ha nem az ő ötlete lett volna ez az egész este. Nem kellett volna eljönnöm. Ők sose értenék meg, ahogy akkor se értették volna meg. Nekem a munka volt a legfontosabb. Nem akartam papás-mamást játszani.
- A suliban én is szerelmes voltam a Péterbe - szólal meg Nóra, pedig azt hittem elaludt. - De ő észre se vett engem.
- A suliban mindenki szerelmes volt belé - mondja Marcika, és Nóra mellé fekszik.
- Nem lett volna szabad beengedned a tóba, Eszter - mondja Gerely, és legszívesebben megütném, átlökném a korláton, be a Dunába, le a kövekre, csak hogy végre elhallgasson. De ha csak megmozdulok, minden forog körülöttem.
Elalszom, de rögtön felriadok Nóra hangjára, pedig szinte suttog.
- A te ötleted is volt, hogy menjünk aznap éjjel fürdeni, Geri.
- Nem igaz! - kiáltja Gerely, és nem tudom felidézni, hogy kedvelhettem valaha ezt a pöcsöt. Nagy nehezen kinyitom a szemem, és látom, ahogy az arca eltorzul a dühtől. - Szóval ezt hiszitek? Szerintetek az egész az én hibám? Miért nem az Eszteré? Neki kellett volna vigyázni rá! Vagy a Marcikáé, elvégre az ő bátyja volt! Nóra, te meg akkor is csak röhögtél, amikor nem jött fel a víz alól! - Gerely felpattan és elrohan.
- Hülye fasz - mondja Marcika. Nóra sír. Én megint hányok.
- Az anyátok bús picsáját, hogy nem tudtok innét hazamenni, hát mért itt esz titeket a fene, rohadt huligánok! - kiabálja az öreg, és kövér tacskója szemrehányóan bámul minket szarás közben.

Turányi Tamás

Csöpi

A Csöpi presszóról jobb volna egyáltalán nem beszélni.

Tizenharmadik kerület, hát nem néztem meg soha pontosan, a Victor Hugo és a Hegedűs Gyula sarkán lehetett? Kis körasztalok, puffok, nem túl alkoholistabarát tartózkodási közeg, de éjjel-nappal nyitvatartás, de helyszínelés, de standolás, és a kihullottak éjszakai élete.
A Költőnek szétesett a műanyagtolla, a rugó kirakétázta a betétét, elrepült, a Költő megtorpant, ezt nem nézhettem. Adtam neki másik tollat, fel sem nézett, meg sem köszönte.
Mit miért teszünk, ki tudja.
Előtte egy másik fazonhoz ültem le. Vagy ő ült le hozzám. Csúnya lerakódás volt a szemhéján, olyan másnapos, harmadnapos csipaszerűség, de anélkül is rossz volt, hogy odaült. Vagy odaültem.
Szinte sejtettem, hogy megkínál majd egy kezelhetetlen történettel.
Nem nézett ki rendes embernek, nem nézett ki Igazinak. Sört ivott éjfél után, nem tetszett már ez sem. Dehát ott ültünk, mit lehet ilyenkor csinálni.
Iszik, mondta, mert volt egy cserbenhagyásos gázolása, leülte, kijött, és most nincs meg az élet. Neked nem is volt, gondoltam. Vannak szóródó, a gondviselésre érzéketlen emberek, gondoltam. A bűnödet nem velem fogod lesörözni, gondoltam. Színleltem a megértést, de legszívesebben a saját sörösüvegével fejbekúrtam volna. Mert az én bűneim is jobban fájtak, ahogy ránéztnem. Látszott az egérút a szemében. És ha ittál már együtt ilyen fazonnal, akkor tudod, hogy milyen könnyű átlépni a határt, milyen könnyű megbocsájtani magadnak éjfél után, a hazugságok élét milyen könnyű lefaragni, tompa sör után, és milyen könnyű nem élni.
A másik kis körasztalnál sakkoztak. Ilyenkor. Csöpi presszó. Aztán a két sakkozó felszívódott, vagy csak a sakktáblát rakták el, aztán egyszer csak három erős ember körbeállta az asztalt, és az asztalnál ülő kettő is erősnek látszott hirtelen, és szkanderozni kezdtek. Nem, nem kigyúrt karok voltak, rosszabb, a természet adta vastagság, amitől alapból félsz.
És amitől félsz, az vonzza a tekintetedet.
Mit bámulod, nyomsz egyet vele, na mondd meg a száddal, szólt be az asztal mellett kibicelő vékonycsontú főcinikus; az a fajta, tudod, aki két perc alatt össztánc-szerű kocsmai verekedést provokál, aztán a falnak támaszkodva röhög a műsoron a hiányos fogazatával.

Jó. Átültem, meghátrálni nem volt esély, hát akkor legyen.
A combkarú vigyorgott, vigyorgott. Valami megmozdult, megmozdult belül, de a gyávaság legyőzte azonnal. Gondoltam. De a combkarú úgy markolt rá a kezemre, hogy az ujjbütykeim egymást morzsolták, fájt. Dühös lettem, a dühtől meg erős, lenyomtam, csattant a kézfeje a műmárvány asztallapon. Bámult, olyan ostobán, hogy ki kellett mondani a kedvenc mondatomat.
Ki kell találni, de kurva gyorsan, miért nem adok revansot, miért menekülök.
Odamegyek a pulthoz, "egy kis kávét kérek, tudom, hogy szar, de kérek," mondom. Karos presszógép, mindig marad zacc a szűrőben. Csöpi presszó: valódi kávéaroma az atmoszférában maga az ízléstelenség.

A Költő fejét nem látom, eltűnt az asztallap alatt, figyelném, mit csinál. Azért van lent a feje, mert az egyik cipőjfűzőjétét szedi ki. Ebből mi lesz. Lassan kiegyenesedik, a kiszedett cipőfűzőt belelógatja a poharába. Igyál, Lajos. Háromdecis a pohár. A Lajos, az ide járt, mondja a pultosnő kéretlenül. Barátok voltak. Aztán a Lajos, az meghalt, zárórakor bement vécére, de nem jött ki, elaludt. Szép halál. Nem?

Tőle kapta a cipőt, vagyis cseréltek, Lajosnak hótaposója volt, csak hát itt lakott a négyben, neki minek.
Mondtam, hogy meghalt már?
A szkanderossal meg vigyázzon. Berúgik a Róbert, aztán csak na. Elbontja az egységet semmi perc alatt.
Darabig jól érzi magát. Aztán majd jól helyszínelnek. Akarja a bajt? Hát hogy iszik maga. Nem is beszélget senkivel. Azért a Róbertet lenyomta, láttam. De legalább nincs úgy megkukkanva, mint ezek.
Kér még valamit?
Dréhert
Megy haza? Menjen haza. Berúgott a Róbert.