Ahogy az a 2002-ben megjelent Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című memoárjából is kiderül, a később valóságosan is Macondóvá keresztelt Aracatacában született. A civilizáció legfontosabb képviselői, az amerikai banánültetvényesek mindent meghatározó uralma, a nagyszülők meséi később a Száz év magány lapjain is visszaköszönnek. A tehetséges gyermekek számára fenntartott jezsuita iskolában, majd a bogotai egyetem jogi karán tanult, majd 1950-ben végleg az újságírás és az irodalom mellett döntött. Első regényét, A söpredéket barátai adatták ki 1954-ben, miközben ő Rómában az olasz filmművészetet tanulmányozta. Első figyelmet érdemlő munkája az Egy hajótörött története volt, amelyet 1955-ben cikksorozatként jelentetett meg. Ebben egy, a kormányzat által dicsőségesnek beállított hajótörés valódi, dicstelen történetét mutatta be. Ezzel kezdődött külföldi tudósítói karrierje is, mivel Kolumbiában nem volt többé biztonságban.

Leghíresebb regénye a Száz év magány 1967-ben jelent meg (magyarul 1971-ben Székács Vera fordításában) és több, mint tízmillió példányban kelt el. A regényt a mágikus realizmus megújításaként is értékelik. García Márquez 1982-ben megkapta az Irodalmi Nobel-díjat. 2002-ben megjelent memoárja Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel, 2004-ben pedig a Bánatos kurváim emlékezete című regénye. Több művét is megfilmesítették, a szülei tragikomikus szerelmének és házasságának emléket állító Szerelem a kolera idején című regényéből készült film idén került a magyar nézők elé.

(Forrás: kultura.hu)