Tóth Ferenc

Az évad legrosszabb vendéglője

Hölgyeim és uraim, ladies and gentlemans, gondolom, mindannyian tűkön ülve várják már titkos ankétunk végeredményét. Álcázott ügynökeink egész nyáron járták hazánk vendéglátó egységeit, s halált megvető bátorsággal fogyasztották a különböző ételeket. Az egyik legbátrabb közülük még a majonézes krumplisalátát is megkóstolta júliusban, legyen neki könnyű a föld. S vajon miért vállalták mindezt? Csakis és kizárólag azért, kedves drága olvasóink, hogy könnyedén tájékozódni tudjanak az újabb és régibb vendéglők zűrzavarában, melyek étlapja olykor nem csekély fenyegetést jelent a fogyasztók emésztőszerveire nézvést.
Nos, látván, hogy izgatottsággal vegyes türelmetlesnégüket tovább már nem csigázhatom: megvan! Megvan az a hely, amit csak öngyilkosoknak ajánlhatunk jó szívvel, azok közül is csak azoknak, akik netán szeretnek hosszantartó szenvedések után elhunyni. Röviden össze is foglalnánk a vendéglőben tomboló állapotokat. Titkos ügynökünk ezúttal mit sem sejtő, gyerek nélküli fiatal házaspárnak álcázta magát. Ez okból két személyre rendelt, előétel nélkül, levest, majd másodikat, mindezek betetőzéseképpen pediglen kávét. Zaccosat, másként: aljas kávét. S a kis vendéglő már az első lépésben lekörözte az összes eddig ismertet!
Ugyanis legelőször a kávét hozták ki. Sebaj, jött is hozzá nyomban jéghideg kóla, nyilván, hogy a kedves vendég meg ne égesse a száját. Vagy, ha már megégeti, legalább legyen mivel borogatnia. Igaz, hogy kóla csak egy jött, hiába volt kettő darab megrendelve. S már érkezik is a leves, a finom, mely túl forró nem lehet. Hogy miért nem lehet? Hát, mert a pincérfiú benne tartja az ujját, felebarátaim az úrban! Klasszikusan, a hüvelyket, ahogy minden kabarétréfában írva vagyon.
Nem tagadhatjuk, hogy a leves fajtája stimmelt. Az egyik. A másik ugyanis káposztaleves lett, az eredetileg rendelt bableves helyett, s ez már némi kánaáni csodaváró hangulatot teremtett. Igaz, a káposztaszeletkék között, nyilván kárpótlásképpen, ott úszkált egy szép szőke hajszál is, szakállas kabarétréfák további hagyományos attribútuma.
Ennyi szarunemű képződmény - a hüvelykujj körme a levesben, plusz a hajszál - talán mégiscsak sok egy kicsit, nem? Egy kis jóféle szarut magunk sem vetünk meg olykor- olykor, de ez már talán túlzás!
Na, végre itt a főétel. S hozzá-nini! Egy uborkasaláta, amit senki egy büdös szóval sem említett. Ez biztosan a cég figyelmessége. Lássuk csak ezt a szép töltött csirkecombot. Milyen szép dundira van megtöltve! Ezért is látni azonnal a rajtahagyott, szerteszét meredező tollakat. Már megint szaru. Ezek itt valami szarumániások? Vagy a Gyűrűk Ura rossz útra tért fehér varázslójának, Szarumánnak a titkos hívei? Netán ez egy új étel, mondjuk: csirke gatyában?
Na most, kedves vendéglőbe járó olvasó, ha azt hiszed, hogy mindezt már nem lehet fokozni, akkor irtó nagyot tévedsz. Sokat látott titkos ügynökünk mellett ugyanis egy hölgyemény libeg el, kinyújtott kezében, na mit visz? Nem egyebet, mint egy csomagolatlan intimbetétet. S a hangulatos léckerítés túlsó oldalán felbukkan egy újabb hölgyemény, fajtájára nézvést utcalány. Épp férfi vendég után koslat aktívan, mely okból szexbombának próbálja magát álcázni, a sikerre való kilátás legcsekélyebb reménye nélkül. Harcedzett, számos vasúti restit túlélt titkos ügynökünk ekkor kénytelen volt visszavonulni…
E hely kilétét természetesen nem áruljuk el, legföljebb barátainknak. Ellenségeink nyugodtan menjenek csak oda. Annyit talán mégiscsak elmondhatunk róla, hogy egy olyan városhoz esik közel, amely… de inkább mégse. S ha valaki ennek ellenére mégis kitalálja, baráti kézfogásunkon kívül értékes tapasztalatokat nyerhet. Te pedig, kedves vendéglős pajtás, sose feledd: valószínűleg, hogy nemsokára nálad is felbukkannak remekül álcázott kiváló embereink. Nem bízhatsz senkiben… S lehet, tudtodon kívül angyalokat, vagy ügynököket vendégelsz meg…


Sör mint váltságdíj

Egyik csehországi biciklitúránk kiindulópontjaként Karlovy Vary- t választottuk. A tizenegynéhány órás vonaton zötykölődéstől kábultan tekertünk kifelé a városból - amely amúgy is tele volt undorítóan pénzes német turistával - mikor egyszerre csak puffanást, majd meglepett kiáltást hallok a hátam mögött. Visszanézve látjuk, hogy István barátunk nagyban tárgyal valamit egy jól megtermett kockásinges pasassal, aki ezután komótosan visszaballag a közeli, "A keresztúthoz" címzett fogadóba. Visszagurulunk. István izgatottan magyaráz:
- Leesett a hálózsákom. Mire visszafordultam, egy srác kiszaladt a vendéglőből és bevitte magával. Aztán kijött ez a kockásinges, és azt mondta, tíz sörért viszaválthatom.
- Tíz sörért?! - hördült föl András, akárha a szívét tépték volna ki. Aztán még hozzáteszi: - Hja, így jár az, aki nem vigyáz rendesen a holmijára. (Ezt mondja ő, aki rendszeresen ottfelejti valahol a sapkáját, napszemüvegét, pénztárcáját, útlevelét, avagy ezek tetszőleges kombinációját.)
- Megyünk! - jelenti ki István harciasan.
Hát akkor menjünk.
Kicsiny, de jól felszerelt csapatunk - zsebkés zsebben, kisbalta a hátizsákban - kissé zavartan áll meg a vendéglő közepén. Egy igen bő létszámú asztaltársaság hangos ovációkkal és integetéssel fogad minket, akárha a megváltást hoztuk volna el. Mindegyikük előtt korsó, a teltség, még inkább az üresség különféle állapotaiban. A kockásinges kitörő örömmel siet elénk, bevonulásunkat ekképpen kommentálva:
- Megjött a sörünk!
Zajos helyeslés, mindenki vigyorog.
Rajtunk kívül.
A társaság tagjai egy kis tisztást csinálnak maguknak az asztalon burjánzó söröskorsó- erdőben, hogy az új szállítmány elférjen. István kissé morcosan szólal meg:
- A hálózsákom...
-Nyugi - inti le egy lófarkas egyén. - Ahogy megegyeztünk, ugye... tíz sör, nemdebár? Egészségünkre!
- Tíz sör, az sok! - jelenti ki István határozottan, miután letörölte szájáról a habot.
Bólogatunk. Tíz sör. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez borzasztóan, eszméletlenül, rettenetesen sok.
- Rengeteg - teszi még hozzá András, ha esetleg véletlenül elsőre nem fogták volna föl és vágyakozva bámulja csaknem üres korsóját. Meg kell adni, ez a sör kitűnő.
- Ugyan! - ellenkezik a lófarkas. - Egy ilyen príma hálózsákért... ez igazán nem sok, igaz, fiúk?
A "fiúk" csodálatos egyetértésben bólogatnak. Kiisszuk maradék sörünket, aztán István ravaszkodva megszólal:
- Öt! Öt sört esetleg fizetek. De többet nem. Semmiképp!
- Öt! - hördül föl az asztaltársaság egy emberként.
Aztán iszunk egy kis sört és bemutatkozunk. Ebben a környezetben kissé furcsán hatnak a magyar keresztnevek.
Az ivóban egy percre megül a csönd. A társaság minka kicsit zavarba jönne.
Elmagyarázzuk a "tényállást". Azonnal kiderül, hogy négyen közülük rendszeresen túráznak, jártak már Szlovákiában is. Egy-két újabb korty után testületileg kivonulunk szemrevételezni a járgányainkat. Kissé fitymálva méregetik az ütött-kopott drótszamarakat, de csak addig, míg András meg nem mutatja a kilométeróráját. (Per pillanat tizenháromezer-ötszázkilencvenhat kilométer van rajta.)
A hálózsákról valahogy mindenki mgfeledkezett, csak István izeg-mozog nyugtalanul. Marenka, a pincérnő már rendelés nélkül hozza az újabb söröket, amint az már Csehországban bevett szokás.
Ezután politika vizeke evezünk.
- Rohadt politikusok.
- Meg nem értem, hogy választhattatok meg egy akkora barmot.
Mit lehet erre mondani. A választás, az választás. A többség dönt.
- Erre iszunk egy egy stampedli rumot! - jelenti ki a kockásinges nem egészen logikusan, de ellentmondást nem tűrően.
- Mi már nem... meg amúgy sincs valami sok pénzünk...
- Ki beszél itt pénzről?! - háborodik fel a lófarkas.
- A vendégeink vagytok - jelenti ki határozottan a kockásinges. - Itt a hálózsákod.
A nap már jócskán délutánba hajlik és most már tényleg mennünk kell.
- A politikusok meg kapják be - mondja még búcsúzóul a lófarkas.
Kapják. Kezet rázunk és készítünk még egy fényképet emléknek. Marenka is kijön.
Kezet rázunk, aztán nyeregbe, energiától - na meg a sörtől - duzzadva.
- Aztán gyertek el legközelebb is!
- Okvetlenül nézzetek be a "Keresztútba", ha erre jártok!
Szállnak mögöttünk a kiáltások, míg az út kanyarulata el nem takarja a társaságot. Még sötétedés előtt sikerült letáboroznunk egy hűs kis fenyőerdőben. Nem messze a sátortól jéghideg és tiszta vízű patakocska csörgedez, az égbolt fényes, tiszta és csillagos. Ez volt az első táborhelyünk Csehországban, ahonnan másnap reggel Ás, a néhai Csehszlovákia legnyugatibb városa felé indultunk.


Janika, hányj

Janikával már a vacsoránál bajok voltak. Kék kagylót evett, bormártással, ami nem egy könnyű étel. Különösen, ha az ember életében először lát kék kagylót.
A többiek, a vízitúra csinos, középiskolás hölgytagjai elismerően nézték, hogyan döfködi Janika a kék kagylókat elegánsan a villájára. S hogyan tekeri gombóccá a spagettit, amit világfias lezserséggel márt a csillogó, vörösboros szószba.
Kék kagylóhoz az dukál.
A leányzók lazán vihognak és közben ők is válogatott ínyencségeket rendelnek valahonnan az étlap végéről.
- Nem szegény szülők gyerekei ezek - mondja egy üregúr a szomszéd asztalnál, hagjában némi irigységgel.
- Igaza van. De hát csak azért legyen valaki félszeg, csendes és depressziós, mert a papának van mit aprítania a tejbe?
- Hát nem - mondja az öregúr, de azért továbbra is ellenségesen piszkálja a pacalpörköltjét. Az ő idejében nem volt kék kagyló. Semmilyen se.
A nem szegény szülők vidám gyerekei közben csöndesen vodkázni kezdenek. Előbb csöndesen, aztán hangosan. Janika sert követel, mert, mint makacsul állítja, a kék kagylóhoz csakis a keserű italok passzolnak.
Hát a bormártáshoz biztosan.
Janika ezután szintén vodkát rendel. Vodkákat. Bírja ő az italt, vagy mi a szösz.
A vendégek lassan elcsordogálnak, ki-ki a maga sátrában - avagy máséban - pihenve ki a nap fáradalmait. A Tisza partján neszező csönd. Tücskök, szúnyogok, csobbanó halak. Kuncogás hallatszik át a sátorponyván, mert a sátorponyva, az olyan. Aztán minden elcsitul. Alszanak a táborozók.
Egy ideig. Megjönnek a vodkások. Éjfélkor, a szellemek órájában. Csak valamivel hangosabban. Természetesen megbotlanak minden sátorkötélben, természetesen nagyokat vágódnak. Ez egy ősrégi természeti törvény, hogy részeg ember sátortáborban előbb-utóbb elesik.
A hangokból ítélve itt van Janika is, aki egy irigylésreméltó pasas, mert három lány cipeli idáig. Vagy inkább kölcsönösen témogatják egymást, mert a három grációról is nehezen mintázhatnák meg a józanság szobrát. Kezdetnek, így négyesben, gyorsan ráesnek három sátorra, majd a tábortűz kihűlt maradványaira. Közben beszélgetnek. Az alábbiakban megpróbáljuk hűen visszaadni a szellemdús társalgás sajátos hangulatát:
- Grrr... Brrrr... - mondja Janika, mert egyébre nem képes.
- Hányni akar, jézus, ez hányni akar...
- Fordítsuk az oldalára, mert megfullad!
- Mindjárt... csak itt ez a fa (hangos koppanás) ...na, már állok... hol vagy, Janika?
- Grrr... Brrr...
- Ne fejét húzd... így, a lábát.
- Ez a keze... hukk... na, most már hányhatsz, te szegény. Hukk.
- Kilenc vodkát ivott meg... hukk... Meg egy sört. Hukk-hukk-hukk.
- Most már nem hány?
- Én is ötöt. Meg egy barakc... barackot.
- Janika, jól vagy, ugye?
- Grrr... Brrr...
- Hukk, milyen részeg... de nem hány. Ez a lényeg.
- Akkor most már bevihetjük a sátorba...
- Na, gyere, Janika, gyere, te szegény... ne a fejét... (zuhanás) .
- A feje már benn van... nyomd meg! (csörömpölés).
- Janika, most lefekszel... hukk... mert részeg vagy, érted? Kilenc rakc... barackot ittál meg, érted?
-Vodkát ivott.. nem barakc... barackot. Hukk.
- Nem barakc... barackot ivott?
- Nem ... csak kilenc vodkát.Meg egy sört. Igaz, Janika?
- Grrr... Brrr...
- Na látod, ő is ezt mondja...
- Hányni fog, hányni fog, vigyük ki, gyorsan vigyük már ki.
- Janika, most ne aludj. Gyere ki gyorsan hányni.
- Fogd a fejét. Hukk.
- Ne a sátor elé! Vigyük a fához...
- Grrr... Brrr...
- Janika, ne ide. Ez egy sátor!
- Vigyük a vízhez...
- Beleesik.
- Vigyük vissza a sátorba. Janika, ébredj fel. Igy nem szabad hányni, mert veszélyes. Hukk.
És ez így ment egy jó darabig. Szegény Janikát összevissza hurcolászták a sátor, a fa meg a vízpart között, s közben rendszertelenül borultak rá a különböző sátrakra. A három lány kétségbeesetten terelte ide- oda, s közben felváltva hol hánytatni, hol meg altatni akarták.
Végül egy vastag, borízű és igen fenyegető hang dörmögött ki az egyik sátorból:
- Mindjárt kimegyek és ledugom a torkom a Janika torkán, a kutyaszentségit. Attól aztán kiokádja a belét is Janika, azt a kutyaszentségit.
- Elnézés - mondta az egyik hölgy. - Hukk... csak egy kicsit... jól akartuk magunkat érezni...

Reggel senki sem kell túl korán. Sátortáborban nem is illik. Másnapos arcok gyülekeznek a teáskondér előtt, amit a sátorvezető előrelátóan már regell odakészített. Hiába, a tapasztalat!
Janika ágyba kapja a reggelit. Feleslegesen, mert inkább csak teát szürcsölget. Fejét, gyomrát tapogatja gyászos arckifejezéssel. S kőkemény elhatározottsággal jelenti ki:
- Én már soha többé nem iszom.
Tudjuk, Janika. De ne aggódj. Mindannyain így kezdtük.


Jarda, a bűvészgitáros

Jarda egy lucskos téli délutánon szállt ki a Ceské Krumlov-i gyorsból, hátizsákkal, gitártokkal és tétován tekintgetett szerteszét. A peron teli volt katonákkal, mint mindig ebben a katonavárosban, a füstös resti nemkülönben. Tőlünk kért útbaigazítást, a kaszárnyánk felől érdeklődve, tehát őt is a "tankistákhoz" vezényelték. Ezt egy kissé furcsállottuk, Jarda ugyanis majdnem két méter magas volt, de égimeszelőnek semmiképpen sem titulálhattuk volna, mert, mint nemsokára saját maga elárulta, majnem pontosan százharminc kilót nyomott. A páncélosokhoz hagyományosan inkább olyan magunkfajta tökmag-félék kerültek, és el nem bírtuk képzelni, hogyan fér bele ez a jámbor óriás a T- 54-esbe. S ha valami csuda folytán mégis belekerül, akkor hová fér a személyzet többi tagja?
Jarda, miuán a kért információkat negkapta, megkönnyebbülten zöttyent le a resti egyik székére, amit az figyelmeztető reccsenéssel nyugtázott. Bámulva néztük, ahogy gyors egymásutánban eltüntet két korsó pilsenit, afféle könnyű aperitív gyanánt, majd, miután kijelentette, hogy "kissé megéhezett" , káposztás húst rendel tizenöt knédlivel. Mindezek után szomorúan széttárta a kezét és közölte, hogy több pénze nincs, bár "szívesen fogyasztana" még egy kis sört. Erre mi is szomorúak lettünk, mert pénzünk nekünk se volt - sose volt - ám Jarda gyorsan eloszlatta a rosszkedv fekete felhőit. Először is elővette a gitárját - ami körülbelül akkorának nézett ki a kezében, mint egy nokedliszaggató - és érzelmes cseh folkdalokat kezdett játszani, igen erőteljes hangon énekelve hozzá. Egy cseh kiskocsmában ennél több nem is kell, hogy sörre ne legyen gondja a művész úrnak, sem pedig nekünk, mert Jarda nemcsak nagy volt, de nagylelkű is. Néhány dal és sör után előhúzott a pincér füléből egy pikk ászt, majd egy rózsaszín girlandot és egy kis sárga gumikacsát. Talán felesleges hozzátenni, hogy a közönség minő csodálattal adózott a sokoldalú művésznek. Hát még mikor egy pakli kártyával ejtette bámulatba a nagyérdeműt! Vastag virsliujjai között varázslatos gyorsasággal táncoltak a kártyalapok, s mikor ezzel is végzett, ujját komolyan szájára téve csendre intett minket. Zsebéből apró üvegcséket szedett elő, amelyekből színes porokat szórt a sörök kemény habjára s a dundi sörpárnácskák egycsapásra piros, kék, zöld, sárga, lila színűek lettek. Jarda halálkomoly arccal magához intette a főpincért és felelősségre vonta, amiért színes söröket árul. Midezek után megtermett bűvész-gitárosunk nem is csinált már egyebet, mint bejelentette "egyedülálló és csodálatos fakír-magánszámát". Elővett két százas szöget, a söröskorsóhoz kocogtatta, aztán körbedta a közönségnek is: győződjenek csak meg, ezek valódi szögek. És a két százas szöget hüvelyk- és mutatóujja közé fogva szép lassan feltolta az orrába. A publikum néhány érzékenyebb tagja ekkor már vinnyogott a röhögéstől, különösen, mikor Jarda, a két szöggel az orrában megkérte a t. társaságot, ugyan énekelnék már el vele az "Át az erdőn kedvesemmel" című cseh népdalt, ha lehetséges, kánonban.
Ekkor lépett be a századparancsnokunk, két tiszthelyettessel, úgyis mint hivatalos ellenőrző szerv. Bejött, megállt és nézett. Egy kicsit úgy tűnt, mindenféle szavak tolonganak a torkában az elsőbbségért. Mint később elárulta, egyszerűen nem hitt a szemének. Ugyanis mintha azt látta volna, hogy egy virsliujjú óriás két százas szöggel az orrában gitározik és pajzán dalocskát énekel. Az asztalon piros, kék, zöld, sárga és lila sörök sorakoznak, amikből az asztaltársaság tagjai időnként jó nagyokat húznak, ilyesféle kommentárok kíséretében: "Jó ma ez a zöld sör!" meg "De a piros se kutya!" , majd letörlik ajkukról a sörhabot és nyomban dalra fakadnak. Parancsnokunk zord arcvonásai egy idő után vonaglani kezdtek, bárhogy is próbálta megőrizni a tekintélyét. Mindannyiunkat a kaszárnyába kísért, "szigorú büntetést" helyezve kilátásba, miközben Jarda különféle tárgyakat varázsolt elő az őrség tagjainak különféle testrészeiből.
Sajnos, nem sokáig maradt nálunk ez a ritka tehetségekkel megáldott férfiú. Már az első gyakorlaton kiderült, hogy a tankba semmiképpen nem fér be. Más alakulathoz vezényelték, mi egy fél év múlva leszereltünk és többé sosem hallottunk felőle. Talán most is ott ül valamelyik dél-csehországi kiskocsma egyik asztalánál, színes söröket iszik és gitározik, orrában két százas szöggel.


B. R. Cartwright

A Bolcsmáról

Ha valaki egyszer megírná a "Magyarország korcs kocsmái, avagy egy kitérő a betérőbe" című útikalauzt, külön fejezetet szánna annak a kocsmának - vagyis inkább Bolcsmának -, ami lakhelyemhez közel fekvő kis faluban csalogatja magához a kuncsaftokat. Már maga a község is megérdemelne egy külön szakaszt, többek közt azért, mert az ottani utcákat nem hazánk nagyjairól nevezték el, hanem a római számokról. A düledező kocsma a híres V. utcában fekszik, bejárata előtt egy bekötőúttal, ami viszont nincsen elnevezve semmiről.
A kocsma igazi kaméleon módjára változtatja az alakját: az egyszerű pornép számára vegyesboltot, a falu öreg bányászai, az alkeszek és a jó munkásemberek számára italozót - népies nevén talponállót -, a VPOP kommandósainak meg egynapos elfoglaltságot jelent. Innen ered a Bolcsma név is, a bolt és a kocsma szavak összeolvadásából. Árukészlet terén is minden igényt kielégít: van benne a kakaós csigától a lejárt szavidős mosóporon át a vizezett rekeszes sörig minden. Sőt! Még az azonos márkájú, azonos ízű üdítőn belül is többfajta színválaszték kapható. A "korán kelsz, friss zsömlét lelsz" bölcsesség duplán igaz a helyre, jómagam egyszer vásároltam ott tíz óra felé egy mirelitzsömlét - a napi szállítmány elfogyott, így a készletet a hűtőből pótolták -, ami olyan kemény volt, hogy a "ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel" című népi játékban méltó ellenfele lehettem volna a kavicshajigálónak. No, meg egyszer az ÁNTSZ is elvitt a fagyasztóban talált kilóskenyeréből egyet vizsgálás céljából, de állítólag az útközben életre kelt, és rátámadt a kocsi utasaira.
A Bolcsma előtti füves terület - a józanodó vagy a kültéri rész - az EU-s szabványoknak megfelelően, a négykézlábon történő biztonságos közlekedés céljára lett kialakítva. Általában mindig hever ott valaki - a hajnali négy órás kezdéstől az este tizenegy órai zárásig. Azt mesélik, akad, aki ott is telel át.
Odabent már kellemesebb a helyzet: az öreg, omladozó épület dohos szagát szerencsére elnyomja az italillatosító aromák, a piától bűzlő "vásárlók", és a többnapos párizsi illata. Első látásra a Bolcsma unalmas, falusi, rendszerváltás előtti bolt hangulatát árasztja magából. Második látásra is… De a tapasztalt szemek hamar észreveszik, hogy ez koránt sincs így. Mert megvan itt minden, ami egy igazi kocsmában megtalálható, még ha nehezen is veszi észre az ember: a vevőpult szolgál a söntésként, a bejárat melletti bevásárlókosár-tartó padként, míg a felvágottas pult a játékgép - vagy pénznyelő automata -, ahol rossz választás esetén Szalmon Ellát és társait viheti haza a bátor próbálkozó.
Visszakanyarodva a kocsma témához, illik megemlítenem a vendégátvágóipari egység üzemeltetőjét is. "Kocsmárosné, aranyvirág a százasból húsz visszajár" - dúdolja az egyszeri munkásember a Bolcsmában. Ugyanis a jóasszony - nevezzük Borisnak, vagy inkább Sörisnek -, képes a fényes, kerek százast úgy eltenni a nyolcvan forintos sörért, hogy még a szemfestéke sem rebben. Ha pedig megemlítjük neki a kis félrelépést, egyszerűen kivágja magát: "Jaj! Na, ne haragudj. Azt hittem egy nyolcvanast adtál". Nem csoda, hogy két házat, egy új autót és egy robogót tudott eddig összekuporgatni. Az öreg méregkeverő amúgy maga méri a pult alatt a töményt, egy színtelen, mesterségesen ízesített folyadékból, aminek még nem sikerült a szeszfokát megmérni, mert úgy vágta ki a mérőt lombikból, hogy az ujjnyi széles lyukat vágott a bolt mennyezetébe.
A törzsvendégek közül is kiemelendő a nagy kedvencem, a "gondolkodó". Ő az, aki mindig ott ül az ajtó melletti "padon", egy üveg kőbányaival a kezében, és csak bámul maga elé. Tűnődik, nehéz gondolatokkal van teli az elméje, de nem mondja el őket senkinek, inkább iszik. Nyitáskor érkezik, záráskor távozik. Nem beszél senkivel, csak meredten figyeli a semmit. És iszik.
Szinte ellentétje a "gondolkodónak" a "politikus". Na, ha valaki, akkor a "politikus" az, aki ért a politikához. Tudja melyik párt mit tett, mikor, kivel, mennyiért, miért, minek. Egyik nap jobboldali, a másiknap bal - attól függően, hogy épp a Bolcsma mely részében áll. Mindig ugyanazt a szöveget nyomja, csak a szereplők cserélődnek fel benne a magyar politikai életnek megfelelően.
A Bolcsma foltos csempéjét koptatja a "mindenes", egy öregedő, fogatlan, ápolatlan külsejű, sötétbőrű asszony. A Lehel mélyhűtő mellett vert tanyát és Sörinéni füttyentésére buzgón halássza elő a hideg malátaszörpöket, majd szétosztja a fizetővendégeknek, esetleg begyűjti a kiürült üvegeket. Alkalom adtán fel-felsöpörgeti a ragacsos padlót - szigorúan csak maga körül, úgy két méteres sugárban -, így is bizonygatva, hogy milyen fontos kelléke a boltnak. A napi jussa: egy hosszúlépés, amitől aztán rövid léptekkel tántorog haza.
Végül ott van még a "kovács", aki kovácsként keresi a folyékony kenyérre valót. Vékony, csontos ember, a fene se hinné róla, hogy ő a tűz és a vas mestere, pedig de. Ha elégé felhevítette a pia, képes mindenkivel, egyetlen szóban összeveszni, ilyenkor arra kérik ivópajtásai, hogy patkoljon el. Italfűtötten ráadásul nagy nőcsábász is, nekem már többször megemlítette, hogy ha egyszer lesz anyósom, vigyem el neki. Lehet, élek majd a lehetőséggel.
Sokan azt hiszik, hogy a skót gyorsétkezde találta fel az autóban történő vásárlást, a "Mekk’drive"-ot. Nos, azok nagyot tévednek. Itt a faluban már réges-régen bevezette a Bolcsmárosné ezt a kényelmi szolgáltatást. A saját, kék szememmel láttam, mikor egy lovas kocsi beparkolt a boltablak alá, az állatokat hajtó ipse a bakon ülve megzörgette az egyik ablakszárnyat. Percek múlva kinyitott azt a Sörinéni, s kiadott egy kupica égetett szeszt, majd miután a szekérhajtó felhajtotta az itókát, fogta a poharat és visszacsörtetett a söntés mögé. Ráadásul itt is lehet bónuszpontokat gyűjteni annak, aki hitelbe iszik: minden száz forintja után egy tízest számolnak fel a végelszámoláskor.
Ha nem is egy fejezetet, de majd egy oldalt kerekítettem a Bolcsmáról. Remélem, sikerült megkedveltetnem mindenkivel a helyet, és egyúttal fellendítenem a falu idegenforgalmát is. Mert, ahogy a Bolcsmában mondanák: amiből lekvárt lehet főzni, abból pálinkát is. És ők aztán tudják, milyen az.


Jakab R. József

Vágyódás

Szerelmes vagyok. De úgy igazán. Mindent elsöprő végtelen érzés, talán soha nem tapasztalt. Nem csak vágyódás, hogy az ágyba húzzam, mint már annyit előtte. Nem csak rövid szeszély, mely ágyékomban összpontosul, s melytől elsőként szabadulok meg bármely hűvös éjszakán. Nem, ez szerelem, méghozzá első látásra.
Idestova a harmadik hete, hogy csak őt figyelem, minden áldott este. Ma is itt ülök a bejárattól a negyedik asztalnál. Balra tőlem egy csepűrágó veri a lantját kitartóan, már vagy egy hete. Tegnap csak kevés hiányzott, hogy nyakon ne öntsem, amikor hetedszerre hallottam tőle ugyanazt a nótát. Persze, hamisan. De a sör inkább pocsékba vesszen, mint kárba, így egy jobb és kényelmesebb megoldást találtam; megittam.
Lassanként sikerült megismernem - ha csak látásból is - az ide járó törzsvendégek nagy részét. Mint például azt a gyíkarcút a sarokban, aki óránként, ha a poharához nyúl; a nagyhangú mészárosok pedig minden kora estétől kártyapartit rendeznek az ivó túlsó felében. Szagukat idáig érzem. Persze össze sem hasonlítható a konyhából áradó mámoros illattal. Igen, most is éppen ott van.
Szemem hol a kupámon végigcsorgó fehér habon, hol a konyha lengőajtaján meresztem. Már tíz perce odabent van. Valami tahó visszavitette a kajáját, mert nem volt neki elég meleg. Mindegy, nem akarok balhét, nem ütöm le. Inkább türelmesen várom, hogy kijöjjön végre. Ma megmondom neki, eldöntöttem. Nem várok tovább. Idehívom, és a szemébe nézve bevallom neki, mennyire imádom!
Ajkamat harapdálva várom, mikor siklik arrébb a konyha ajtaja, hogy a kiáramló gőz-, és illatfelhő mögül meglássam alakját. Gyorsan hörpintek még egyet a kesernyés ízű sörből, majd kicsit hangosabban a kelleténél az asztalra csapom, hátha meghallja. De semmi. Csak a kobzos csuklik fel egy pillanatra, mintha sejtené, a legközelebbit neki szánom. A mélybarna asztalon foltokban gyűrűznek a korábbi korsók felszáradt nyomai, mint holmi karperecek. Karcsú csuklóján pont elférnének. A fa erezete, mint hajszálainak kecses hullámai, kusza hálójába akaratlanul is bele-belekapok, mintha ő lenne ott. Magamban kicsit mosolygok, hogy mindenről ő jut az eszembe. Végigsimogatom képzeletbeli haját, majd zavartan elkezdem kaparászni a rések közé szorult piszkos szemcséket, ahogy megpillantom szemem sarkából, a gyíkarcú döbbent, meredt ábrázatát. Egy ideje már biztos rajtam legelteti a gülledt szemét.
Ha így folytatja zöldre verem.
Halkan felsóhajtok, ahogy végre újból megpillantom őt. Azok a lábak, mily szépek! A formásan vastag combjai, és ahogy léptei nyomán megfeszül a nadrág. Az ölelésre sóhajtó derekán, kacéran mozgó csípőjén mámorosan időzöm el, elfeledkezve mindenről. Csodálatos egy lány, de nem is… tökéletes.
Megvárom, míg leteszi annak a finnyás suttyónak az újramelegített, gőzölgő ételt. Remélem veresre égeti majd a nyelvét vele!
Most, most kell vele beszélnem, sürget szomjas lelkem. Most megmondom neki. Hanyagul intek, mintha csak egy kíváncsi legyet lökdösnék arrébb, és beleremegek, ahogy rám néz. Arca, istennők egyike, ebben most már biztos vagyok. Bársonyos bőrén, megannyi kicsi csillag a fogadó lámpásainak fénye. És egyre közelebb jön!
Jaj, hogy fogom neki elmondani?!
Hangomnak nyoma vész, szívem torkomra forrasztja a szót, ahogy fölém hajol, és kérdőn rám néz azokkal a csillagszép szemekkel. Szájpadlásom értetlenül fonódik mozdulatlan nyelvemhez, reszkető kezemmel nyúlok az asztal alá, és belekapaszkodok az övembe.
Tekintetem végigsiklik selymesen csillogó dús haján, átszánkázik homlokának alig látható redőin, megpihen vékony szemöldökén, és erőt gyűjtve ismét belevész azokba a bársonykék tekintetekbe. Istenem, milyen szép!
Szinte beleolvadok a durván ácsolt székbe, lábfejem idegesen mozogni kezd, mintha a szívem odáig bújt volna; ott dörömböl tovább. És ez az orr. Szépen hajló, kecses, mintha csak mesterek szabták volna. Apró fogai, vérdús ajkai közül előbukkanó hófehér cukrok. Talán az íze is olyan édes. Selyemszálú ránc a száj szegletében, ahogy mosolyra húzódik. Már a térdem is ütemet ver, és mint harkály; csizmám sarka a padlaton úgy kopog, mindjárt elkopik. Áldom magam, amiért a sarkantyúm most nincs rajtam, még lecsörgetném az asztalról a kappanhangú kobzost is.
És rám mosolyog. Vidáman, érzem kedvel. Pillanatra lesütöm szemem, ökölbe szorult kezem fehéren pislákol, kis gyertyaként az asztal sötétjében. Most, szólalj meg végre, mondd el neki!
Újból felnézek rá, gombóc a torkomban már a gyomromban tágul tovább, és nagyokat nyelve én is mosolyra húzom a számat.
- Igen? - kérdezi ő.
A hangja! Mézédesen végigborzol a testem porcikáin. Ugyan hol van olyan dalmester, aki csak a nyomába is érhetne! Énekesmadarak is csak silány tanoncokként lapulnának az erdő fái között, ha hallanák őt.
Mivel is kezdjem? Érzem, hogy lassan türelmetlen lesz, ha csak szótlanul bámulom. Vajon, mit fog hozzá szólni? Megszorítom a derekamon lógó erszényt, hadd adjon erőt.
- Én… khm - ez az én hangom lenne? - Szóval… - istenem, milyen gyönyörű - … fizetek.


Adelhaid, kezében a sörért kapott két ezüsttel, hosszasan nézett a távozó ork után. Olyan furcsán fénylettek a szemei, mintha lázas lett volna. Nem maradt ideje a további töprengésre: sarokban, a nagy szemekkel megáldott Eric éppen felé intett. Ideje volt, már két és fél órája szopogatja azt a pálinkát.
- Igen? - kérdezte udvariasan, mikor odaért az asztalához. - Segíthetek valamiben?
A gülledt szemű férfi lassan ránézett.
- Én…khm - kezdte, miközben kezei furcsamód az asztal lapjának erezetét simogatták.


Kölüs Lajos

Télutó Anakreónnal

Éretlen fürtöm, hol vagy,
e télutón ínyemre
nap süt, zsibong a sós szél
sarokban ülve, fátyla
a fényben olykor borzas
lesz, ujjaim elől fut
fuvallat, ül, ficánkol
a vízben, érdes, surrog
a fák közt, földön kúszik
megrészegülten, állva
szemérmes teste délben
vállamra dől, ki szomjas,
s a torka száraz, újbort
kiván megint, a szemre
is ráncos arca égjen,
a nyelve úgy forogjon,
mint senkié, enyém sem
forog, ha holt szemébe
furakszom este, látni,
hogyan lesz arca hozzám
hasonlatos, és elfog
a kétely, részeg, alszik,
ki tudja, holnap is jön,
ki asztalodhoz ül ma,
nyitott szemeddel ébren
ilyenkor újra látod
magad, s a telt pohárral
elégedetten illőn
köszöntöd őket sorban,
vigyázva, kancsód vízzel
teli s borodra büszke
kézzel tartod, vegyüljön,
agyadban tiszta képem
ragyogjon, édes fürtök
fanyar kocsányos íze
ne rántsa vállad egyből
a kőre, mindegy, isten
segít-e rajtad önként,
vagy önmagad rühellve
utálsz folyóba lépni,
felismered, bokádhoz
simul hajam lebegve,
a tenger foglyaként is
előtted hajlik hátam
a földre, fényes út jön,
tavasz, kéretlen fürtöm
csukott szemedhez érhet.


Szapphó egri lány volt

Szépasszonyok völgyében
újbort harapja óbor,
az esténk édes, száraz,
kortyokként egyre hosszabb,
kancsónk világos színe
pirosba hajlik egyszer,
a vége már sötétebb
tüzes bor, és fejünkbe
száll, pincelépcsőn roggyan
meg térdünk, föld felett is
kapaszkodunk, és mindegy,
hogy szemre nő vagy férfi,
szemünkre hull a ködfolt,
egyetlen szó sem tilos
köztünk, amelyre holnap
ne emlékezne szánk torz
vigyorral, átüvöltött
akácos útja, közben
bokorba szédül, éled,
ki állva szunnyad támasz
nélkül csöndben, s van, ki
nyakával égre mozdul,
és tenné, mit kutyája
tesz villanypózna mellett,
kivár, a könnye csillog,
egy sóhaj adja tudtul,
Platón velünk van újra,
s lát fölkapott zöld szoknya-
ként megvilágosodni
újholdas hátsót, s fölkent
pofát elégedetten
rötyögni, végre fingott,
s ki fürge kézzel blúzban
lopódzik, érzi, nemcsak
hogy válla, más is össze-
megy, orgonát szakít, s fut
reménnyel ingadozva,
Szapphó maradt le tőlünk,
hogy még igyon, lenyomta
torkán két ujját gyorsan,
idővel jött, sugárzott
belőle vissza holdas
esténk, az újbor, óbor,
harapja szánkat is ma,
a férfi már nekünk csak
Szapphó, ki egri lány volt.

Konom Róbert

Mély torok

A buli szépen, lassan, komótosan felfalja saját gyermekeit.

Egy seggrészeg emberszabású egészen közelről az arcomba bámul, valamit mond, vagy hörög, vagy röhög, eldönthetetlen, viszont egészen mélyen lelátok a torkán, egészen le: a garatáig. Alkoholista szájában, úgy tűnik: a nyelv a lé háza, micsoda felismerés, torka feneketlen kút, szédül aki belenéz. Arra még emlékszem, hogy laza sörözéssel kezdtünk a Lilla bárban, utána két csajjal tecquiláztam, de hogy a "bélyeget" mikor nyomtuk el, a Blues kocsma előtt vagy után, illetve, hogy most éppen hol tartózkodom, lila gőzöm nincs, csak reménykedem, hogy nem a Dödi presszóban. Az órámra pillantok, fél kilenc, rövid sóhaj, ez nem lehet a Dödi, a Dödi hatkor zár, gondolom, ez mindent elárul a Dödi színvonaláról.

No jó, akkor terepszemle. De hiába, mert nem találok semmilyen árulkodó jelet, nem találok semmilyen jól azonosítható tereptárgyat, ami megkülönböztetné ezt a helyet a többitől, vagy ne adj’ isten egyéni vonásokkal ruházná föl, hogy ha csak icikét-picikét is, legalább mákszemnyit különbözne a többi "vendéglátóipari-egységtől" icurka-picurka kis hazánkban. No jó, akkor a terepszemle csődje után következzen az embermustra (másképpen fogalmazva: a "figurales"): A gomolygó embertömegben Medgyessit azonosítom, ez megnyugtat, Dezső keze meg, mintha a csajom szoknyáján babrálna, ez is jól van így. Az előttem hadováló arc (arc?), mintha arcvíz helyett királyvizet, fésű helyett pedig elhasznált, rozsdás sarabolót használna "toalett-rendbetétel-szempontjából", most elmerül egy korsó - ki tudja honnét szerzett - potyasörben, a lébe vetettség misztériuma, illetve a potyázó ittlét, dazejn a dizájn helyett, ráadásul micsoda dazejn és micsoda dizájn helyett. Nem részletezem. A részletektől megkímélek mindenkit. Pokolba a részletekkel.

Szóval a felállás a következő:

Jobbomon új nőm, Kalvina Carmina excallgirl. Egykori bűbáj. Jelenleg azonban inkább csupa zűr és háj, akinek kebleit - dagadó fehér vitorlák - egykor ifjonti büszke hit dagasztotta látszólag kiapadhatatlanul, ám ugyanezen csalóka hit taszította ki végül álnokul és immár mindörökre visszavonhatatlanul az erotika felkent topmenedzsereinek színes és egzotikus világából. E kis Tonna Donna, Mázsa Mása, Kiló Klió, Deka Vera ugyanis mélyen hitt, talán túlságosan is mélyen az eleve megrendelés tanában (az új remény), ennek megfelelően táncosnőként dolgozott egy éjszakai lokálban (Ne felejcs!), de kirúgták, mert a lokális demokrácia nevében részvételi és beleszólási jogot követelt a borravaló újraelosztásába (baljós árnyak). Ha már itt tartunk, álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel végre a kérdést: A mai Magyarországon megengedheti-e magának egy magára valamit is adó strici, hogy a profitot ténylegesen megtermelő prostik jogaikért folytatott évszázados harcát osztályérdekein felülemelkedve ne támogassa?

Páncél azonban, a helyi főnök (local bosshero), élveteg cezaroma, talán túlságosan is könnyen belátható módon, nem a helyi demokrácia híve, így Roszkó főtörzzsel (gúnynevén: a seriff), az alvilág névadási szokásai szerint csak a Páncél vadászkutyájaként emlegetett legitim erőszakszervezővel, egyszerűen kidobatta (sűrű seggbe - bocsánat: popóba - rúgások közepette), méghozzá télvíz idején (rosszkedvünk tele), a nyafogó gyévuskát (a sith-es bosszúja). Carmina egy szál falatnyi bugyiban (falat kenyér), nyaka köré tekert szegecses nyakörvvel (Vau!), tehát ebben a kegyetlen, zord évszakban volt kénytelen távozni, de én kiemeltem türelmes várakozásának csendjéből, védőszárnyaim alá vontam a reszkető, rózsaszínből lassan lilába, majd kékbe váltó matrjoskababát, miközben a közelben két eb, egy tenyésztett és egy szabadon tenyésző, épp keresztezte egymást. (Istenem, ha már így egymásra találtak.)

Balomon Feri, író. Bár még kötete nem jelent meg, viszont sok irodalmi pletykát tud, és néhány írását közölte az És, már a hatodik felest dobja be, néhányat csuklik, utána lekuporodik egy székre a kocsma távoli félhomályában, bambán maga elé néz, a zsebébe nyúl, valami fehér bogyót vesz elő, lenyeli, aztán megadóan, bágyadtan és némán kontemplál, majd rezzenéstelen arccal, megadóan, bágyadtan és némán disszeminálni kezd. Mellette pár (ekszelansz) irodalmár lapot szerkeszt, odébb néhány túlfejlett hetedikes boroskólázik, az egyik mélán mutálva megszólal: A kelmeiség. De lehet, hogy rosszul hallottam, és inkább azt mondja: A mellmennyiség? Nem tudom. Elképzelhető, hogy hallucinálok. Mindenesetre megpróbálom tekintetemet a pincérnő bal melléről a tőle kb. fél centire jobbra és pár milliméterrel föntebb találhatóra átfókuszálni, miközben óvatosan, de lankadatlan elszántsággal törekszem az ataraxiára.

Törekszem, törekszem, de mire bárminemű eredményt elérhetnék, mindig közbejön valami, betoppan egy pannon-szkin különítmény, hogy razzia, meg hogy ki a zarabokkal, a zsidókkal, a kínaiakkal... Gyöngéden megveregetem az egyik szkin vállát, bocs haver, de a razzia arab kifejezés, erre szkin-testvér rám rivall, hogy: OI!!! Na lesz neked mindjárt olyan OI, vág közbe kajánul Medgyessi, de olyan erővel, hogy a szkin (mostantól egy leköpött Wotan-Odin copyright) az egész hetedikes asztaltársaságot beborítja /pillanatstop/ majd leborítja boroskólástul (híg-magyar-ital), pedig a fasizmus és nácizmus története nem is hetedikes anyag, de annyi baj legyen, több is veszett a fagyos Sztálingrádnál meg az egzotikus Pripjaty-mocsaraknál.

Mintha túl alacsonyan szállnának ma este a szkinhedek. Ez rossz időket sejtet. Bár - a kitartását vesztett, békésen szunyókáló (éber kóma) szkin-testvért elnézve - a mozgalomnak úgy tűnik mára némileg befellegzett. (Az irodalom közbevág, a Walhalla-páholy őszinte sajnálatára.)

- Miről van szó? - jegyzem meg unottan, hogy ne mindig a (nevezzük így:) Dazejn-Dizájner beszéljen, még ha a "beszélni" kifejezés ebben az esetben erős költői túlzásnak tűnik is. Kétség nem férhet hozzá, hogy kommunikál, csak mondandóját különös - feltételezhetően hosszú évtizedek aprólékos munkájával finomított, csiszolt - csámcsogásba csomagolja. Az még hagyján, hogy "beszéd" közben csámcsog, de az ütődöttek megrögzött módján csupa egzisztencialista témát is kerülget, például hogy: Miért vagyunk a világon?, meg hogy: Miért van a nincstelenség és miért nem inkább a vantalanság?, illetve hogy: Miért takarítják ki minden reggel a klotyót, amikor este úgyis összehányják, és miért hányják minden este össze, amikor reggel úgyis takarítják?, és különben is: Ő (a csámcsogó) már azt sem tudja mondani, hogy nem tud mondani semmit; de azért mondja, és mondja, és mondja, csámcsogva, csámcsogva, csámcsogva.

- Az Omaha-part, megvan, ha már part, legyen az Omaha-part - nyilatkoztatom ki egy sokat tapasztalt második világháborús amerikai veterán törődött bölcsességével, jelezve, hogy nem a dolgok könnyebbik végével szeretem kezdeni, és egy ökölnyi ásítással pontot teszek a csevegés végére. Illetve tennék, de a lét tisztására kikerült és éjszakánként ott is alvó Dazejn-Dizájner (a továbbiakban: D.D.) a gyanú hermeneutikájával végigmér, nem azért fektetett a dialógusba annyi energiát, hogy most egycsapásra feladja és elhagyja a ki nem kényszeríthető, csakis megegyezésszerű, lehetséges egyetértés számára nyújtott teret:

- Amamó mememe mémömömű máma! - hadarja-csámcsogja ellentmondást nem tűrően, semmi felesleges dísz, csak lecsupaszított, kegyetlen tárgyiasság, a részletek iránti megvesztegethetetlen érdeklődés.

Hoppá! Baj van. Érzem, hogy a "bélyeg" lassan, de biztosan kezdi átvenni fölöttem az irányítást. Néhány pillanatra hagyjuk hát magára D.D-t, és tekintetünket fordítsuk újra a pincérnő jobb mellére, ugyanis pár perces ádáz küzdelem után most végre emancipálódik a bal melltől, elhagyja ősi lakhelyét (bölcsőjét), a törzset, és most fölöttünk kering, mint egy elhagyatott és elmagányosodott nemi jelleg. De nem sokáig magányos, most térjünk újra vissza kedvencünkhöz, D.D-hez, mert D.D. feje is elszakadni készül földi porhüvelye fölös maradékától, majd hirtelen: Rrrrcccs!, aztán platty-cupp-zutty, utána néhány szökkenés, és máris együtt lebegnek a gomolygó cigifüst ezüstfényében, érdeklődve méregetik egymást. Ahogy valamely dél-amerikai sorozatban szokás, a képernyőn sorstöredékek úszkálnak egymástól szeparáltan, kicsit hánykolódnak, néha egy-egy dramaturgiai koccanás erejéig találkoznak.

Hamm!

Egy hatalmas ásításra emlékeztető "harapással" D.D. feje hirtelen bekebelezi a mellet, mintha a mellnek is ez volna a legfőbb vágya, mintha épp kedvére volna D.D. fejében kicsikét elidőzni. Ó jaj! A mell azonban olyan óriási méretű, hogy egy jókora adagnyi ugyan kínkeservesen még áttüremkedik D.D. fejének torok részén, nem kevés az orrlikaiba is jut, a maradék azonban - ami persze még így sem elhanyagolható mennyiség, ráadásul igen tömör szerkezetű lévén - hatalmas reccsenéssel szétrepeszti a szemlátomást egyre jobban dagadó és vörösödő fej szájpadlását, utat tör magának, az ékként tüsténkedő teniszlabdányi mellbimbó hirtelen kilöki helyéről a jobb szemét, és azonmód be is türemkedik a helyére. De a szemet sem kell ám félteni, helyet talál magának a jobb fül tekervényei között, alaposan befészkeli magát - jó nagy fül, azt bizton állíthatom -, és most elégedetten pislog: A legjobb mellű fej vagyok - ez olvasható ki a tekintetéből. Hiába nyilatkozik azonban a szem, mint rész az egész (fej) helyett, hogy "jómellű", mert az imitált női szembeszédet így sem, úgy sem a női kód uralja, de nem ám, hanem a leplezett férfi nézőpont érdekeltsége. Ilyen van? Ilyen tényleg van? Alig hiszek a szememnek. Van, mert hosszú fejtörés és repesztés után végül a mell kiszabadul, azonban búcsúzóul, mint egy hatalmas tömlő, még beszippantja a nyálkás, véres agyvelőt, és végre az "alkotó szellem" nyálkás, véres matériájával imigyen fölszerelkezve először életében megszólal:

- Agymell vagyok a nagy mellűek közül. A gondolkodás csecse-becse, "tudást" szívhatsz belőlem meg némi velőt, és "lőn" máris testet ölt az "ige", melyet e pompás kebel így benőtt.

Dezső megbaszta Kalvinát. Viszont etikusan viselkedtek, puritán módon rövid ideig tartott, egyikük sem élvezte, óvszert is használtak, és Kalvina végig rám gondolt. Szoptál is?, nem szoptam, na jó egy kicsit, de Dezső az aktus után nyomban elaludt, olyan kiábrándító. Be se kellett volna ábrándulni, vonok végső mérleget, de most már késő, most látom milyen "óriás nő" a nőm, nem kellett volna bevenni ezt a kurva "bélyeget", szétkúr mindent. A nőmet megbaszták, a tudatom hasad, szétszálazhatatlan a történések rendje, mert minden összefolyik meg szét, egy fejnélküli hajléktalannal beszélgetek legalább egy órája, és megfognám a pincérnő mellét, de csak a bérlete akad kezembe, az is augusztusi szeptemberben.

Ma semmi sem sikerül.

Medgyessi megpróbál lelket önteni belém: Basszunk be! Bár ma ennek a szónak mindenfajta igekötős változatát gyűlölnöm kéne, most mégis vigasztalóan hat. Sajnos a "bélyeg" is. Pedig csak egyféle (?) hatásfunkcióra épít. Le kellene mondanom az egy-fajta hatáseszközök használatáról. Különben olyan leszek mint Salvador Dalí és Luis Buñuel véletlen találkozása a boncasztalon, Boncz Géza bonckése alatt.

- Mondd, te Baudrillardtól vagy A rém rendes családból tudtál meg többet Amerikáról?

- Ez egy igen hülye kérdés. Én természetesen Szupernagyitól és Szabadság Kapitánytól tanultam a legtöbbet, akik tengeralattjáróval pásztázták a Csendes-óceán vizét, japcsikra vadásztak, és velük volt Murray kutya is. Szupernagyi főzött és torpedókat horgolt hatalmas gyémánthegyű horgolótűkkel, Szabadság Kapitány pedig lesből támadta a japán flottát meg a whiskys üvegeket, vagy aludt, vagy egyszerre csinálta mindhármat. Amíg aludt, addig Murray kutya ült őrségen a periszkópnál, és hangos farkcsóválással jelezte, ha elfogyott az ellenség vagy a whisky vagy az óceán, miközben fürge búvárhajójuk lelkesen manőverezett a szövegelvűség Szküllája és a történetszerűség Kharübdisze, sőt még a fragmentált szerkezetű Szümplégadesz összecsapódó sziklái között is, Szupernagyi és Murray kutya pedig vígan énekelt: Trallalallala, trallalallala… - térít magamhoz egy baltaarcú bróker és egy víg kedélyű rózsadombi-cselédlány könnyed beszélgetése. (Miket olvasnak ezek?)

De vajon mi lehet Dezső hallgatása mögött? Ez már régóta foglalkoztat. Bár ha fény derülne erre a titokra, félek, az lényének lényegi vonásait zúzná szét. De Dezső lényének nincsenek is lényegi vonásai! Vagy ha vannak, akkor is lényegtelenek.

- Mikor már se kép se hang sincs, és kezemben maradt a kilincs, és véremben megvan a kellő alkoholfok, vonatra fel és irány Siófok! Hej-hó, Hej-hó, bor, sör, pálinka, diána, Hey-Ho! - szólal meg váratlanul Dezső, a lényegi vonások nélküli ember. Majd ugyanilyen váratlanul feloldódik, mint egy jégkocka, egy üveg duplawhiskyben, igen lelkesen.

- Ő úgy bátor - állapítja meg cinkosan, az épp feloldódó Dezsőre mutatva Medgyessi, (az érzéketlen rezonőr) -, mint aki levegő helyett is pálinkát vesz. -, majd egy retorikai fordulattal: - Vegyünk hát egy üveg pálinkát! - fejezi be.

Mit lehet erre mondani?

Gyerünk! Vegyünk! Miért ne vennénk!

Emeljük fel hát végre poharainkat az események színvonalára!

De ácsi! Hátrébb az agarakkal!

Ha mi innen, a pult mellől úgy távoznánk, hogy nem vinnénk meg a haveroknak, amit ők az italrendeléstől annyi joggal és méltán várnak, ki merné magára vállalni a felelősséget azért, ami utána következik?

Na azért ennyire ne komolykodjunk! Joggal várják, meg is kapják.

Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy a poharakon kívül megtelnek a morális töltésű képviseleti szerepformák is, azzal a funkcionális beidegződéssel, melyben az italtöltő, tevékenysége révén, mint nemzedéke "őrlelke" határozza meg önmagát.

Megkapták hát, megkapom én is.

Az a helyzet, hogy lassacskán már megint (mint mindig) túl vagyunk egy zaklatott, átmulatott, "átalvatlan" éjen, konstatálom sztoikus nyugalommal. Körülöttem félig kidőlt haverok erejük utolsó megfeszítésével még félájultan éneklik-bőgik a berúgott ifjúság aktuális himnuszát, miközben a kocsmában több tucat alkoholista szíve veri zavarodott ritmusát, konstatálom sztoikus közönnyel. Ennek ellenére, egyre határozottabban az az érzésem, hogy már nem is hat igazán a "bélyeg", itt az ideje tehát, hogy levonjam a végső következtetést, be kell látnom, hogy egy darabig nekem is

Vége(m).