Horváth Viktor

(…)
A szabadulás

(…)
Én pedig olyan lettem az asszonyi néphez, mint a baromfiudvarba beszabadult kutyakölyök. Rávetettem magam szolgálólányra, özvegyre és úrnőre, moszlimra, keresztényre, fiatalra és az éltesebbre is, ha látszott rajta valami még Alláh ajándékaiból, és meg akartam szerezni szépet és csúnyát, bárgyút és okosat. Kergetőztem, hemperegtem, vagy szűkölve menekültem, ha egy erősebb szárnyas felháborodva nekem támadt. Volt, hogy sikerrel jártam, volt hogy nem. Ha nem, akkor vagy nevetve mentem odébb, vagy pedig szégyenben menekültem, ha az asszony botrányt csapott. Ha sikerült, akkor vagy visszamentem másnap, sőt, még aznap este, vagy soha többé, de olyan is volt, hogy hónapok múlva akadtunk legközelebb egymás útjába. Próbálkoztam a perzsa fajanszkereskedő feleségénél, a rác mészáros leányánál, magyar szőlősgazdák, kádárok és molnárok feleségeivel, a bolgár rózsakertész anyjával, a görög puskaműves félszemű húgával, és jártam a velencei olasz faktor feleségéhez, mikor a férje hetekre elutazott, és letepertem Timúr kádi rabszolganőjét a veteményes kertben.
- Ísza! Mit művelsz?! - ripakodott rám szegény jó nevelőapám - az imént járt nálam Juszúf bin Atalja, a zsidó pénzváltó!
- Apácskám, ne higgy neki! Megadtam, amivel tartoztam, és ha zaklatni akar a kamat miatt, kergesd el, kérlek! Rosszul számította ki a kamatlábat, mert határozott időre és gurúsokra írtuk a váltót, ő pedig százalékot követel aranyban, pedig...
- Mit halandzsázol, te gazfickó! Mit műveltél a szűz unokahúgával?!
- Tiszteletre méltó apácskám, ne hallgass az alávalóra, mert hazudik. Nem volt szűz az unokahúga, sőt...
- Ó, Alláh, aki mindenek fölött hatalmas! Kérlek, távoztasd fejem fölül a büntetés zivatarát, amit ezzel a parázna kölyökkel magamra idéztem!
Dervis bég a kezét égnek emelve szitkozódott, én pedig önfeledten folytattam mindent. Felszarvaztam a lámpagyújtogató templomszolgát, addig fogdostam a pogány mézeskalácsos és az öreg szappanfőző szép feleségét, amíg együtt zárkóztak be velem a Kösköny utcai sütödébe, ahonnan nagy sokára reszkető lábakkal támolyogtam ki. A Murád ámil, a bazárfelügyelő zsarolni kezdett a lánya miatt, és rengeteg pénzemet elszedte, a cigány kardkovács pedig szégyenszemre a négyokkás nagykalapáccsal kergetett meg a Siklósi Kapu utcában, amikor nadrág nélkül rajtakapott a házában. Próbálkoztam ajándékkal, virággal, erőszakkal, versküldéssel, vagy egyszerűen a piaci tolongásban odanyomtam a feszülő bő nadrágomat egy nagymellű, szőke német asszonysághoz. Kaptam áldást, pofonokat, simogatást és karmolást, volt, aki bepanaszolt a kádinál, volt férj, aki megtiszteltetésnek vette, és meghívott az asztalához. Néha felmentem a Malomszegbe, és olasz iparosnéket döntöttem neki a csavarorsós olajprésnek. Kísérleteztem mind a hat dominikánus apáca dervisnőnél és még a müezzin fiánál is. De ezt csak azért, mert a fürdőben Ömer szpáhi, az ulúfedzsik agája hosszasan kifejtette nekem, hogy már a nagyon bölcs Eflatún is megírta A lakoma című művében, hogy szerelem csak férfi és férfi között lehetséges, a többi az pusztán utódnemzés, alantas paráznaság, állatias kéjelgés. Azt is mondta ez az Ömer ott a gőzben, miközben barátságosan megfogta a karomat, hogy ő mint idősebb és tapasztaltabb ember, szívesen bevezet engem a kifinomult szerelem művészetébe. És akkor nekem majd nagy örömöm és szép feladatom lesz átadni azt a fiataloknak, ahogy azt az illendőség előírja.
- Bátyám! - mondtam neki, és a víz alatt elhessegetem a kezét a hasamról - ha ez az Eflatún a görög Platón, akkor engem nem érdekel, mert kiismertem. Szejfi egyszer felolvasott belőle, és olyan unalmas volt, hogy halszálkával kellett kitámasztanom a szemhéjamat, el ne aludjak.
- Ó kedves Ísza, nem baj, nem baj, mert én szívesen elmondom neked a velejét anélkül, hogy untatnálak. Hiszen tudod, mesélve minden érdekesebb, mint ha egyhangú olvasásra kell figyelnünk. Halott könyvből így lesz férfias mulatság és égi bölcsesség.
- Na de bátyám - mondtam neki - az égi parancs éppen hogy ezt mondja a negyedik szúrában:

És ha kettő a férfiak közül
paráznaságban elvegyül,
büntessétek meg őket
kegyetlenül!

- Persze, Ísza öcsém, pontosan a 4. szúra 16. verse ez, nagyon helyesen mondod, csakhogy Mohamed Próféta még meg sem született, amikor A lakomát a bölcs és angyali Eflatún írta! Hogyan igazodhatott volna szegény Eflatún a Koránhoz, amikor nem ismerte? És nem is tehetett róla, hogy nem ismeri! Ezért Isten is megbocsát neki, ha pedig neki megbocsát, akkor a követőinek is meg fog bocsátani, hiszen Alláh irgalmas és könyörületes.
- Na várj csak, Ömer bátyám! Itt valami fonák kukac rágcsálja az okos beszéded rózsájának hamvas szirmait! Azt hiszed, nekem nem tanítottak szónoklattant?
- Mit nem értesz ezen, ifjú barátom?
- Előbb élt Eflatún, aztán Mohamed. Eflatún nem tudott Mohamedről, mert előbb élt, Mohamed pedig nem tudott Eflatúnról, mert nem tudott, és kész. Így van?
- Így.
- Csakhogy Alláh tudott mindkettőről, mert Alláh mindent tud. Ha Alláh akarta volna, akkor miért nem íratta bele a Szent Koránba, hogy igazhitűek, buzeráljátok egymást!
- Ísza, hiszen beleíratta, csak Mohamed Próféta felesége, Aisá eldugta azt a pálmarost lapot, amire az a vers volt írva. Ezért Isten csak annyit tehetett, hogy így sugalmazta Mohamednek a 16. vers végét, tudod, amit az előbb te is énekeltél, annak a befejezését:

De ha megjavul az ilyen buja,
és megbán mindent legbelül,
hát akkor ne legyen semmi baja,
mert az a fő,
hogy Alláh engesztelhető,
és meg is könyörül.

- Ettől még tilos a szodómia, Ömer efendi!
- Igen. De ha utána mindig megbánod, és elvégzed az előírt tisztálkodást, üdvözülsz, kedves Ísza! Ez Isten akarata. Nincs erő és hatalom, csak a magasságos és felséges Alláhnál!
Én mégsem vágytam Ömer agára. Nem tudom, mi lehet az oka. A nők illata jobb. Ha ugyanazzal az aloéval, mósusszal, ámbrával, rózsavízzel, kafurral, naddal, tömjénnel illatosítja magát egy nő és egy férfi, a nő illata akkor is jobban esik. És ha egy férfi szőrvesztő kenőcsökkel téteti simává a bőrét, annak akkor sem olyan a tapintása, mint egy nőé. Ha semmivel nem illatosítja magát az asszony, akkor is jó.
Azért a müezzin fiát letepertem próbaképpen, de csak egyszer csináltam ilyet, hogy tudjam, mire gondolt az a görög Eflatún. Nem tudom, hogy a müezzin fia megtudta-e, nem kérdeztem tőle. Én nem tudtam meg, az biztos. Többet nem is kísérleteztem. A finom nőket akartam azután is.
Arra is gondoltam, hogy veszek magamnak egy saját rableányt, elvégre el tudtam volna tartani a portyák zsákmányából, de a piacon nagyon ritka volt a rab, mert már sok éve nem dúlt igazi háború. Ha nagy ritkán Pécsre került fogoly magyar asszony, azt legtöbbször kiváltották még akkor is, ha csak paraszt volt. Ha mégis áruba bocsátottak egyet-egyet, az túl drága volt. Azt gondoltam, nem is lenne baj, ha úgy lenne, ahogy a bégtől és Wolfgangtól hallottam: ha kitör a háború, lesz fogoly bőven, lemennek az árak. De akkor már én nem vásárolni fogok, hanem zsákmányolni, az egyszer biztos!
Elmentem Hakím Girajhoz, a tatár rabszolgakereskedőhöz.
- Szálem alejkum, kiváló Hakím Giráj kereskedő!
- Alejkum szálem, Ísza úrfi, ragyogó és méltó sarja nagy államférfiaknak! Micsoda boldogság, ó micsoda öröm! Hálás vagyok Alláhnak, akinek irgalma az eget tartja fejünk felett, amiért megajándékozott engem látogatásoddal. Mi hozott a nyomornak erre a hitvány tanyájára, dicső Ísza fiatalúr?
Én korábban Szejfi kíséretében voltam már Hakím Giráj házában, de akkor az előcsarnokban még nem készült el a fehérrel erezett zöld márvány szökőkút, ami télen is működött. Giráj a vár közelében lakott. Nem maga építtetett palotát, hanem megvásárolta a hajdani gyaur székeskáptalan nagyprépostjának emeletes házát a Káptalan utcában, és azt alakíttatta át. Valami miatt megtetszett neki a vastag falú, tömör barbár épület. Még a bálványimádó freskókat sem pusztíttatta el a fogadóteremben.
Mondtam neki, hogy a rableányait szeretném megnézni, erre az eunuchjait serbetért és cukrozott gyümölcsért szalajsztotta, felvitt az emeletre, közben szüntelenül beszélt, beszélt, dicsérte a leányait, szidta a kegyetlen időjárást, sajnálkozott, hogy alig kerülnek leányok a házába a béke miatt, szüzeket meg végképp alig kap, és most csak messzi vidékekről vásárolt asszonyokkal szolgálhat, végeérhetetlenül panaszkodott az őt üldöző ínség és balszerencse miatt, végül a szőnyegekkel és arannyal hímzett párnákkal telezsúfolt szantál illatú szobákban megmutatta a nőket. Tényleg nem volt sok, de akik voltak, azok elvették az ember eszét.
Egy szőke hajú, kék szemű lengyel lány és két barna magyar, egy oláh és egy görög dolgozott a hímzésén, kínai selyemből készült milhafa volt rajtuk, és mikor megláttak, összenevettek, csak a lengyel lány maradt komor. Nagy nehezen kiszedtem Girájból az árukat, és elszörnyedtem: az árak húsz- és huszonötezer akcse körül voltak, a havaselvi lány pedig negyvenezerbe került. Ezért a piacon húsz másikat is lehetett kapni. Igaz, azok nem ilyenek voltak. Giráj felhevülten bizonygatta, hogy a drágábbik szűz, maga is meggyőződött róla, de hogy biztos legyen, még a bég udvari orvosával is megvizsgáltatta.
Hiába, hiába, elkeseredve indultam kifelé, Giráj pedig szaladt utánam, esküdözve csókolgatta a saját szakállát, hogy nem tehet mást ilyen ínséges időkben, hiszen ő maga is a betevő rizsért küzd nap mint nap, ezreket engedett az árból, amíg a kapuig értünk, azt is mondta, hogy elvihetem bármelyiket ingyen, csak írjak alá egy kötelezvényt, amivel majd ő elmegy a nagyságos béghez, és megmutatja neki, miközben a csizmáiról lecsókolja a port.
Én nem szeretek sokat gondolkodni. De a szavak, amelyeket meghallok, képekké és hangokká válnak a lelkemben, és ezek a képek mesélnek bennem. Nem is mindig tudom megkülönböztetni őket a valóságtól. Emberekké válnak. És néha sírva fakadok olyasmi miatt, ami meg sem történt. Néha meg vihogok mint egy hülye. Nyájas efendi, most is azért tudom ezeket elmondani, mert gyermekkoromnak ezek a képei megtalálják a betűket, pedig mindig is irtóztam a felesleges irkálástól. Hát, én akkor láttam a nevelőapácskám arcát, amint aranyszövésű kaftánjában, gyémántos tülbendű turbánjában Hakím Giráj a csizmáját nyalogatva elé tesz egy szerződést negyvenezer akcséről, amit én írtam alá. Alláh akbár! Nem vásárolhattam meg egyiket sem. Könnyek gyűltek a szemembe az elkeseredéstől és a szégyentől, úgy elszorult a torkom, hogy szólni sem tudtam, ekkor Giráj szava elakadt, mert kitalált mindent. És jóindulatú ember volt, megsajnált engem.
- Várj még, kedves öcsém! Töltsd kedved akármelyik lánnyal most! Persze, a szűz kivételével - Giráj barátian megölelt, aztán karonfogva visszavezetett - kérlek, tiszteld meg ezzel a házamat, ifjú barátom! Gyere vissza, és válassz közülük! - mondta atyaian.
A lengyel lányt választottam, de mielőtt félrevonultunk volna, a kereskedő a kezembe adott egy hímzett erszényt. Kis zsákocskák voltak benne, olyan formák, mint a finom bőrből készült kesztyűk ujjai, de nem bőrből voltak, hanem, valami hártyaszerű anyagból, és nem is voltak összevarrva, hanem csak egy ujjra készültek. De valami óriás ujjára. Egyik végüket aprólékos munkával lekerekítették és összezárták, a nyitott felén pedig apró lukakon vékony lenfonalat fűztek át, amit össze lehetett húzni.
- Mire véljem ezt, ó, jótevőm?
- Juhbélből van. Ísza, kérlek, majd ha közeledsz a leányhoz, húzd azt arra a testrészedre, amit a szemérem tilt megnevezni. Tudod, nehogy gyermeket foganjon!
Miután órák múlva előjöttem, visszaadtam Girájnak az erszénykét. Belenézett és felhúzta a szemöldökét.
- Ebben csak egy maradt. Óh, csodálatos ifjúság! Az erő, amely Isten leheletével berontja a kaput, megrázkódtatja a falakat, az akna, mely lassan készül, ám szétveti a várat! Kérlek, Ísza, tedd el ezt a maradékot, és emlékezz meg rólam!
A jó Szejfi látta, mit művelek, de nem tehetett semmit. Az ő békéje még nem volt elég erős az én őrjöngésemhez. És a Korán sem volt elég erős hozzá.
- Ísza! - mondta Szejfi, mikor a kavargó sárga faleveleket nézve fázósan álltunk az egyik bástyán - Ha a nevelőapád jóhírneve neked nem számít, akkor legalább gondolj a Koránra. A paráználkodás tilos.
- Szejfi, nemcsak azért mondod nekem, mert te nem paráználkodhatsz? Te könnyen beszélsz!
- Lehet, lehet - összehúzta magán a farkasbundát, mosolygott - na jól van. Majd az idő visszaadja neked a zálogul vett békességet. Alláhnál ezer év egy pillanat. Csak aggódom néha.
- Te csak ne aggódj, tudom én, hogy mit csinálok! Ide hallgass! 24. szúra 33. vers! A kedvedért tanultam meg:

Míg meg nem házasodik valaki,
míg a nősülést Alláh megadja neki,
addig a nőktől tartóztassa meg magát!
De hogyha nem,
Alláh akkor is megbocsát.

- Jó, mondom, hogy jól van, te kerge! Megbocsát. Csak használj óvszert, mert ha egyszer elkapod a bujakórt, ízelítőt kapsz a pokolból.

Két bordély volt a városban. Az egyik a Szent László utcában a mecsetté alakított régi Benedek templom mellett. Hosszú, földszintes, vertfalú ház volt, a lányokat egy öregasszony árulta, akiről nem lehetett tudni, hogy miféle néphez tartozik, mert egyforma rosszul beszélt törökül, magyarul, rácul és németül. A martalócok jártak ide a szomszéd utcából és mindenféle szolgák meg olyanok, akiknek a szívét örökre a bor gőzébe vonták az ördögök. Egyszer mentem el oda, de gyorsan ki is fordultam. Az udvarban egy roncs szekér állt és romos ólak, bent pedig piszok volt, bűz és köhögés, vörös kelések és részeg röhögés.
A másik bordély a Szoros utca és a Kösköny utca sarkán, a város északkeleti negyedében Abú Gazanferé volt. Előkelő ház kellemes kerttel és illatos szobákkal, az előcsarnokban szépen festett Korán-idézettel a falon:

24. szúra, 33. vers vége
Az evilági élet javai, a pénz forog;
ha te ezeket akarod,
s ezért rabnőidet bérbe adod,
és ettől ők nem lesznek boldogok,
mert meg akarják őrizni a tisztességüket,
akkor ne tedd! Ne kényszerítsed a rabnőidet!
De ha már úgyis megesett,
Isten könyörületes veletek.

Az asszonyok nem úgy néztek ki, mint akik a tisztességük elvesztése miatt bánatosak, vagy mint akiket kényszeríteni kell. Ápoltak és vidámak voltak, Abú Gazanfer hetente elvitte őket Kászim Pasa Fürdőjébe, ott bedörzsöltették, masszíroztatták magukat, szőrtelenítették és szépítgették őket szolgák, mert Abú Gazanfer tudta, hogy megéri. Ha valamelyik az öregség miatt megcsúnyult, felszabadította, és ha akart, nála maradhatott szolgálónak, vagy elmehetett némi életjáradékkal. Egy éjszaka nyolcvan akcsébe került. Ez sok pénz, de ezért azt választott a vendég, akit és ahányszor akart, jó ételeket és frissítőket vagy nemes bort kapott, andalító zenét hallgathatott, és bendzset is füstölhetett, ha nem félt az ópiumpipa bosszújától, amit a gyönyörért vettek a benne lakó dzsinnek.
Kevesen jártak ide, és még kevesebben mertek felmenni a második emeleti szobába, ahol Abú Gazanfer lánya lakott. Dzsamíla. Nagyon szerette az apja, az ő éjszakája kétezer akcsébe került. Beszélték, hogy egy spanyol zsoldoskapitány, egy bizonyos Ordonez, aki valamelyik háborúban Pécsre szökött a regimentje zsoldjával, meg merészelte látogatni Dzsamílát. Amikor reggel távozott, ráébredt, hogy a józan esze az emeleti szobában maradt, hát visszament, de amikor másnap el akart jönni tőle, megint ugyanúgy járt. Hónapokig maradt Dzsamílánál, és mikor elfogyott minden aranya, a drága ruháival fizetett az utolsó éjszakáért, Abú Gazanfer pedig könyörületből egy darócruhát adott neki, mikor reggel kirakatta a házából. A spanyol abban a ruhában zokogott a kapu előtt napokig, amíg teljesen le nem gyengült, aztán mikor már jártányi ereje sem volt, az őrjárat felvitte a tekkébe, a bektási dervisek kolostorába, a Malomszegbe. A dervisek megetették, rendbe szedték, pár hétig náluk lakott, aztán eltűnt a Mecsekben.
Néha elmentem Abú Gazanfer házába. Mikor másodszorra voltam ott, megmutattam a negyven magyar aranyat, ami kétezer akcsét ért, és bementem Dzsamílához. Izár nélkül fogadott. Aprócska, nagyon fiatal lány volt, a mosolya szomorkásan kedves. Zavartan beszélgettem vele egy darabig, olyan volt, mintha régóta a barátom lenne. Anélkül jöttem el, hogy megérintettem volna.
A tél hosszú volt és kemény, fekete varjak ültek a Barbakán bástyától nyugatra álló templomrom kormos gerendáin, gyászosan énekelve kavarogtak a fagyos naplementékben, a Malom-patak befagyott, se búzát őrletni, se fát fűrészeltetni, se olajat üttetni nem lehetett, csendesen álltak a kendertörők és a lőpormalom is, a ráják vastag táblákban rakták el a jeget mély vermekbe és barlangokba, hogy majd a nyáron eladhassák gazdag házakban.
Dervis béggel és a kíséretével vadásztunk a Mecsek erdőiben, a hírek ritkán jöttek, az idő kereke is dermedten várt. Tavaszra megtanultam, amivel utána esztendőkig éltem. Tudtam, hogyan kell ledöfni az embert és a szarvast, hogyan jajgat alattam magatehetetlenül az asszony, hogyan kell parancsolni a katonáknak és ékesen beszélni azzal, akit megtisztelünk. Kilencven rőf távolba pontosan lőttem íjjal és puskával, tudtam kiszámíthatatlanul támadni szablyával és a sakktábla vezírszárnyán cselt vető lovasokkal, és azt hittem, minden tudok, minden az enyém. Értettem az aritmetikához és a geometriához. Csak amikor Halimá jött hozzám éjjel, nappal meg szidott, mint egy gyereket, vagy Szejfi rám nézett a nyugodt szemeivel, akkor éreztem valami melegséget, ami elbizonytalanított. Sírtam is néha, ahogy mindenki.
Alláh pedig, aki az Ítélet Napjának tudója, aki mindenhol ott van láthatatlanul, és aki senki, Isten, lapozott egyet a könyvben, ahol a sorsomat írta meg az idők kezdetén. Lássuk!


Szentjánosi Csaba

Kocsma


A szék,
ahol folyt a szentbeszéd,
ahol patakzott a sör, a bor,
az volt a múló időn,
az igazi tor.
Ott volt Thor.
Fölállt.
Kalapácsával fölaprította
a fát.
Ott láttam először
ugró rendőrautót,
mint szirénázó békát.
Thor- kiállta
a tortúrát.

Apám nyitott,
Apám zárt.
Mint Isten,
az utolsó emberre
Ő is várt,
amiért hálát
nem várt.

Hajnalodik.
Talán az éjszaka
józanodik,

Reszketek.
Ellöknek a legyek.
Égek.
Égeti gyomrom az ital.
Gyógyít a víz,
inhalál- halaival.
Hajamból csepegnek
a higanycseppek.
Hozzávágom kabátom
a hajnal tükréhez.
Szeretlek!
Borostás vagyok,

mint fűtől a Föld.
Erősebb a vágy, mint én,
ágyadra dönt.

Jelzőtábla vagyok.
Kerül Mindenki.
Isten húsomba vágott
ingemet, vállamról
lefejti.
Elfelejtettem menni.

Légy szükség, viselet,
légy hétköznapom.
A másik bordámat is
odaadom.

Már csak az vagyok,
Aki általad vagyok.
Tapogatom az eget, a földet,
mint a vakok.
Otthonomra ezzel
a vadsággal,
nem ronthatok!

Én leteszem fegyverem,
kiülsz a kertbe velem?
Ne fusson végig az ijedelem,
gyík testemen!

Földön kívüli
Aki nem józan.
Mert fönt sétál
a Holdban,
mint a tehén
fejét lengeti,
mert fél, hogy
a Földet elveszítheti.
Mert ezek a nagy
dülöngélők:
cápák.
A dolgokat

magukra hányják.
De itt az atombomba,
csak a pohárban
csobban.
Folklór est van nappal is
a porban.

A felhő-jég
megtört az égen.
A pohár kehellyé változik
a kézben.
A bor csak piros minta
lesz az arcon.
Út lesz a hóban
a kardnyom.

Én láttam,
egy földönfutó országban,
ahogy csak az alkohollal
bírta testvérévé fogadni
az ember a házat,
míg átölelte, mert
Ő volt a Násznagy!
S énekelve hívta meg
az embert, az állatot,
mert ez volt
a legterhesebb állapot.

S, mióta megszülte
halálát, azóta csak
élve vánszorog.

Fagyott páncélkabátjukon
átnyilal a -20 fok!

Karuczka Zoltán

Katalizátor

Hogy szakítania kell mindazzal, amiről azt gondolta, hogy jól érzi magát benne, akkor jutott először eszébe, amikor a haverjai egy buli alkalmával meglepték a maguk alkotta férfimagazinnal, melynek Anyókaszex volt a címe.
Az Anyókaszex, ha nagyüzemben nyomják, megállta volna a helyét a többi hasonló lap között, nagy műgonddal elkészített újság volt. A beköszöntőben a szokásos szöveg, reméljük, hogy lapunkat örömmel fogadja, szerzőinknek elismert tollnokokat kértünk fel, blablabla, bízunk benne, hogy képeink, bár egyeseknek sokkolóak lehetnek, ezzel ne is törődjön, Önnek, aki ezt a vadonatúj lapot a kezében tartja, bizonyára a kedvére szolgálnak majd, hiszen az Ön létező igényét elégítik ki.
A képeket először viccesnek tartotta, és tudta, hogy a cimboráinak csak ez volt a célja, már elég jól ismerte őket, együtt ittak hónapok óta. A szerzők egyike valami számítógépes volt, az ő kitűnő szaktudásának köszönhetően pucér nagymamák tologattak babakocsikat vagy fakanalat tartva mosolyogtak a kamerába, a kihajtható lapon egy nénike ősz konttyal, jóságos arckifejezéssel, a jobb felső sarokban szép betűtípusú szöveg hirdette, hogy ő a hónap modellje, a lába között tartott rézmozsárban tört valamit.
Az Anyókaszex apropója egy átmulatott nyári hétvége volt, egyik kocsmából szédültek a másikba, vadidegenekkel jöttek-mentek, lányoknak csapták a szelet folyamatosan, s merthogy a maguk állapotához hasonló állapotban lévőket választottak erre a célra, többnyire sikerük volt.
Arra még emlékezett, hogy szombaton éjfél körül hol jártak, egy csónakházban táncoltak, ahol élőzene volt, sokan, és úgy tűnt, hogy valami zártkörű összejövetel van, de hogy hogyan kerültek oda, az rejtély.
Reggel, már felébredt, de még csukott szemmel, valami kalapácsolást hallott, és mintha egy disznó is röfögött volna a közelben, de persze lehet, hogy mindez még álmában történt. Kicsit émelygett, rossz volt a szája íze, azt érezte, hogy ágyban fekszik, és az ágyneműnek jó illata volt. Így feküdt még egy darabig, s ahogy fokozatosan magához tért, megelégedettséggel konstatálta, hogy férfiassága úgy működik, mint minden reggel. Szerette ezt az érzést, büszke volt magára. Az sem volt szokatlan, hogy meztelen volt, mert mindig mindenhol így aludt. Megérintette magát, s ahogy keze a keménységre talált, azt is érezte, hogy a szőrében ott szárad az éjszaka.
Kinyitotta a szemét.
Háttal neki egy anyóka feküdt az ágyban mellette. Nem vénasszony, nem idős hölgy.
Egy anyóka.
Meztelen volt ő is, vagyis minden bizonnyal meztelen, nem láthatta teljesen, mert az anyókát derekától lefelé fehér lepedő takarta. A helyzet nem rázta meg különösebben, inkább nyugodt volt, mint meglepődött, máskor is előfordult már, hogy nem otthon ébredt, még inkább részegen, mint másnaposan. Az anyóka édesdeden szuszogott, alig volt nagyobb, mint egy gyerek.
Óvatosan, nehogy az anyóka felébredjen, felkelt, kereste a gatyáját, de nem találta, ezért e nélkül húzta magára a farmerjét. Az inge az egyik nyitott ablaktáblára akasztva függött egy vállfán, kimosva, levendula illata csapta meg az orrát, ahogy magára húzta. Az ajtóból még visszanézett, így az anyókát, aki változatlan pózban feküdt, kicsit más szögből is megszemlélhette, aludt, bal karjával a feje alatt. Jobb markában ott volt a fekete alsónadrág. Úgy szorította, hogy a kicsi, ráncos, öreg, fehér kézen kidagadtak a kék erek.
Az Anyókaszex egy időre a legénylakás polcára került, a haverok lassan elmaradtak, vagy ő maradt el a haveroktól, mindegy is, aztán az ajándék, amíg valahová örökre el nem keveredett, hosszú időre helyet kapott egy másik polcon egy messzi, nem véletlenül választott országban, ahol valamilyen különleges ok miatt nem terem meg a levendula.


Markovics Anita

Furcsa tánc

Örök lesz az éj ma is, látod
félédes kacajok és muskotályos hazugságok között
a lámpák
horpadttá fonnyadt fénykörükön át
köpik szemünkbe tegnapok elsatnyult fényét,
amivel napközben arcunkat és hitünket mosdattuk vélt tisztára,
most mégis félőrülten táncolunk a tömegsodrásban
valami cafka harmonikaszóra
félig még fülelve
arra a többé-már-sosem-jövő ajtónyikorgásra,
ami mögül érkező fény ugye még benne van
rázókendőm minden éremzajában,
arcomba ordító fekete foncsorú tükrökben,
az elszakadt flittercsillogásban?
a stroboszkóp-film csak pereg tovább
éjre éj nem kímél
a tüdőm ócska verkli, de még jár
és perdít egy kéz, nem tudom kit birtokol az arc
ha véknyamból ki is téptek virágszirom-ízű húscafatokat,
ugye, azért még élhetek?
és a hátamban a balta, az csak jelmez?
mert így talán egyre kevésbé lesz furcsa ez a tánc
lassan megszokom
hogy sebeimből Bloody Mary csorog
hát negyedszerre is kimondom
mégsem ölt testet
se ördögöm, se istenem
csak az a pohár, amelynek alján
a tegnapok igaz cefréje
hazug holnapok borillatává szárad...


Borbély András

Betye Ruszkovics, a kentaur és a gyík

Betye Ruszkovics fogai közé kapott egy szál margarétát, fölpattant a mozgólépcső korlátjára és szabadjára engedve tüdejének kelepelését, lesiklott az aluljáróba. A dal, amit a korláton lecsúszva énekelt nagyjából így hangozhatott:

Ördögváros forog, pörög,
Veres tinta, sárga lé,
Ördög bútta, eb ugatta,
A szép disznópásztorlányba
Bújj belé, hopp!

- azzal lent is termett a pisiszagú aluljáróban, ahol kereskedők, dohányárusok, vendégmunkások és néhány szekul lókupec ácsingózott. Egy pillanatra megrezzentek Betye Ruszkovics éterivé tisztult havasi baritonjának hallatára, majd folytatták a csadarát.
Betye Ruszkovics leugrott a korlátról, egy pillanatra megtorpanva körülnézett, majd amikor megpillantotta a lókereskedő üzletét, arrafele indult.
Az üzlet kirakatában egy fényesre kefélt, deres szőrű ló álldigált, rajta felirat:

SERUM AUXILIUM POST PROELIUM

Betye Ruszkovics belépett az üzletbe, ugyanis feltett szándéka volt, hogy megveszi a lovat.
Ámde Cimmermány Kazimics, a környék legnagyobb illegális lókereskedője barátian átölelte Betye Ruszkovicsot és az üzlet egyik hátsó helységébe vezette, ahol elmesélte, hogy ez a legrosszabb ló az egész medencében. Ha ő, mármint Betye Ruszkovics, kinyitná a száját, akkor láthatná, milyen rosszak a fogai, patái teljesen elkoptak, s ezt Betye Ruszkovics csak azért nem tudhatja, mert egyrészt a ló műkörmöket visel, másrészt meg ő, Betye Ruszkovics nem ért a lovakhoz. Elmondta azt is, hogy rengeteg pénzbe került neki, Cimmermány Kazimicsnak, hogy beszerezze azt a kaukázusi műlóbőrt, amit végül ráplasztikáztak Anyeszkára, a lóra.
- De kedves bátyám, Cimmermány Kazimics - akadékoskodott Betye Ruszkovics -, hát mi végre mindez? Miért költ kedves bátyám annyi pénzt arra, hogy a kirakatban tarthasson egy műlovat? Nem volna jobb egy kevésbé csinos, kevésbé tiszta szőrű, kevésbé gyöngyházas körmű ló is erre a feladatra?
- Drága barátom, Betye Ruszkovics! - folytatta Cimmermány Kazimics, miközben erőteljesen beletúrt mellközépig érő, vereses szakállába. - neked elmondhatom, sőt, egyetlen varázsszóban összefoglalhatom Anyeszka titkát. De ebben a szóban, ha elég okos és szemfüles vagy, benne lesz múltunk, keserű jelenünk és a jövőnk története is.
- No, mi lenne az a titokzatos varázsszó - tette fel a kérdést Betye Ruszkovics kissé túlhangsúlyozva a "titokzatos"-t, mégpedig a fiatalemberek afféle cinizmusával, akik már elég felvilágosultak ahhoz, hogy ne higgyenek a varázsszavakban és az ősökről szóló mesékben, de akik még nem elég bölcsek ahhoz, hogy mégiscsak higgyenek a varázsszavakban és az ősökről szóló mesékben.
Cimmermány Kazimics hatásosan meggyújtotta a szivarját és tekintélyes szőrzete alatt maga is elmosolyodott, de mindezt Betye Ruszkovics nem vehette észre, mert egy pillanatra elvakította a fáklya fénye, amit Cimmermány Kazimics arcához emelt, hogy meggyújtsa a szivarját. És akkor kimondta a varázsszót:
- Tudd meg hát, fiam, hogy a varázsszó a: reklám. Anyeszka, ez a gyönyörű, öreg ló, aki több plasztikai műtéten esett át, s akinek arany nyakláncot tettem a nyakába; Anyeszka, akinek ezüstkantárját zefírrel és smaragddal raktam ki és a legdrágább műkörmöket vásároltam neki; Anyeszka, akit valaha a feleségemnél is jobban kedveltem pusztán a szemeiért, s mert olyan megbízható volt, ma már nem több mint: reklám. Már a szemében is van valami mesterséges csillogás. És tudod, miért? Mert kontaktlencsét visel.
- De tudod fiam - folytatta némi szünet után Cimmermány Kazimics - Anyeszkát én még mindig szeretem. Holott sokszor az az érzésem támad, hogy már halott, s hogy izmait már csak az expander-protézisek tartják össze, meg a csontjai helyére beültetett porcelánrudak. Néha vele álmodom, s amikor utána felébredek, azon gondolkodom, hogy lehet-e szeretni a halottakat.
Kint már besötétedett, de a bentieket ez egyáltalán nem zavarta, mert a lókereskedő üzletének hátsó helységében egyetlen ablak sem volt.
- Igyál fiam, Betye Ruszkovics, ebből a finom baszk gyíkpálinkából - kiáltott fel hirtelen szenvedélyesen Cimmermány Kazimics. Betye Ruszkovics érezte, hogy ez a délután még fontos tanulságokat tartogat a számára, elkapta Cimmermány Kazimics kezéből a flaskát, melyben mintha formalinban úszna, egy valódi gyík lebegett, és a füle mögé tűzte a margarétát, amit eddig a foga között tartott, hogy ihasson a flaskából. A pálinka olyan gyorsan hatott, hogy Betye Ruszkovics éppen csak levetette műbáránybőr subáját és elhelyezkedett egy rozoga lócán, máris képekként lebegtek előtte Cimmermány Kazimics szavai.
Cimmermány Kazimics ekkor belefogott egy történetbe:
- Édesapám, Butéliás Kazimirovics még mielőtt édesanyámmal, Ahura-Mazdovics Clarával átkelt volna a szoroson, kitalált egy új nyelvet. Ezen az új nyelven mesélgette esténként a tűz köré sereglett embereknek, hogy a Kárpátok keleti lejtőin már nem biztonságos az élet, folyton betörnek a jeszenyinek és szaporodnak a ruszkik atomkísérletei is.
Betye Ruszkovics hitte is, nem is, amit hallott, úgyhogy húzott inkább egy nagyot a baszk gyíkpálinkából, és számolgatta a gyíkokat, amik ennek hatására megjelentek a szemei előtt. Még egy rövid dalt is költött hozzá magában:

Réz gyík, arany gyík,
Tíz gyík több mint kilenc gyík,
Réz tyúk, arany tyúk,
Egy házi tyúk több mint tíz vad tyúk.

Cimmermány Kazimics egy hatalmas tulipános ládára heverve folytatta a történetet:
- Egy szép napon aztán édesapám, Butéliás Kazimirovics fölültette édesanyámat, Ahura-Mazdovics Clarat Anyeszka nevű lovára, és nekivágott a szorosnak, miközben új nyelvén énekelt, hogy elűzze a szorosban ólálkodó gonosz szellemeket. Időközben keleten összefogtak az oroszok a kazárokkal, a jeszenyinek a zakucskovicsokkal, és üldözőbe vették Butéliás Kazimirovicsot és Ahura-Mazdovics Clarát. Azt kiabálták utána, hogy gaudi hutu, gaudi hutu mosgye, a kentaurnak meg kell halnia. De Butéliás Kazimirovics felégette maga után a szántóföldeket és három hét alatt szerencsésen átjutott a szoroson, amelynek utolsó sziklagyűrűjében egy hatalmas hétfejű béka ólálkodott.
Cimmermány Kazimics, a medence legnagyobb illegális lókupece mesélt, itta a gyíkpálinkát, ette a gyíkokat, ám egyszer csak beszakadt alatta a tulipántos láda. Fölkiáltott, mert a ládában megtalálta azt a nyerget, amelyen Butéliás Kazimirovics áttört a szoroson.
- Barátom, drága Betye Ruszkovics - ölelte meg hévvel Betye Ruszkovicsot Cimmermány Kazimics, majd barátian szájon csókolta -, várj egy percet, hozom Anyeszkát.

Azzal kinyitotta az ajtókat és nagy robajjal bevezette a lovat a hátsó szobába, föltette rá a nyerget, félmeztelenre vetkőzött, meggyújtott még két fáklyát és fölugrott Anyeszka hátára.
- Akkor édesapám, Butéliás Kazimirovics legyőzte a hétfejű békát, aki csak úgy ontotta magából a zöldessárga nyálkát, mint egy igazi vulkán, a szorost pedig elnevezte Békás szorosnak - kiáltotta magából kikelve Cimmermány Kazimics.
Betye Ruszkovics ekkor felugrott a lócáról és mintha hatalmas ötlete támadt volna, odakiáltotta Cimmermány Kazimicsnak, a lókereskedőnek:
- Hallod-e te, Cimmermány Kazimics! Nem inkább gyík volt az a béka?
De Cimmermány Kazimics ekkor már semmit nem hallott, megsarkantyúzta Butéliás Kazimirovicstól örökölt, Anyeszka nevű lovát és felkiáltott:
- Ó Rocinante, egyetlen barátom, Dulcineám, kedvesem! Mit nem adnék, ha én lehetnék az a kentaur, aki édesapám, Butéliás Kazimirovics volt, s aki Anyeszka nevű lován átvágott a szoroson és legyőzte a hétfejű békát! De ha már nem lehet, drága Rocinantém, nem lehet, hogy mi is átvágjunk a szoroson, akkor legalább vágtassunk ki a világból! - azzal megsarkantyúzta Anyeszkát és kivágtatott a szobából, át az üzleten és a kirakat ablakát széttörve az aluljáró betonjára ugratott.
Betye Ruszkovics eközben a szobában arra gondolt, hogy talán túl sokat ivott a baszk gyíkpálinkából, talán nem is igaz, hogy Cimmermány Kazimics édesapja Butéliás Kazimirovics, édesanyja pedig Ahura-Mazdovics Clara volt, akivel valamikor együtt törtek át a szoroson, s talán az sem igaz, hogy ő meg akarta ma venni azt a lovat, amelyen, mint később megtudta, Butéliás Kazimirovics áttört a Kárpátok innenső oldalára.
Ám ekkor a szobában termett egy nagyon is valóságos gyík, elmondta Betye Ruszkovicsnak, hogy ő Ahura-Mazdovics Clara, majd egy szuszra lenyelte Betye Ruszkovicsot, akinek lehullott a füle tövéről az a szál margaréta, és ott maradt Cimmermány Kazimics hátsó szobájának padlóján.


Tamás Nándor

Béla bá

A kocsma ablakán hegyesszögben fúródtak be a fénysugarak, a vakító csóvákban lustán gomolygott a cigarettafüst. Reggel fél kilenc volt, csak három vendég ücsörgött a kockaköves, szocreál presszóban, mindenki külön sarokba menekülve az indiszkrét napsütés elől. A viszonylagos árnyékban tompábbak lettek a vonások, a lélek arcra kiült lövészárkai csak sejlettek a félhomályban. A halványkék neonú pulthoz legközelebb eső falnál ült Bagó Bandi, a nyugdíjas erdész, vele szemben Petri, a munkanélküli, masszív alkesz. Az öreg erdész előtt a kilencedik kisfröccs, cimborája épp a negyedik kevertjét itta, sörrel. Unottan nézték Tóth Janót, a mindig morcos és borostás kocsmárost. A vastagodó csendet a Kossuth rádió délelőtti műsora sem tudta hosszabb időre eltűntetni. A harmadik vendég komótosan vette szájához a feles poharat, harmadát itta meg csupán a barackpálinkának és mintegy maga elé mondta:
- Bálint bátyátok felakasztotta magát. - így kijelentő módban, színtelenül, áttetsző hangnemben, száraz hangú narrátorként. Bagó Bandi, mint aki már várta a felütést, hogy majd a Béla, aki megjárta a hadak útját és aki mindenről tud valami újat, no majd ő beszámol erről a szokatlan esetről.
- Hát bizony, ez a Bálint bátyám is… Felköti magát kilencvenhárom évesen. Ilyen kondiban lenni, hogy erre képes legyen, de akkor meg már minek, ha valaki ennyi idősen még ilyen flottul van. Biciklivel járt a kocsmába, tán még az asszonnyal is összefeküdt, oszt haza megy, oszt kampó! Vagy mestergerenda. Hogy van ez Béla, hát szabad ilyet?
Szabó Béla hátrébb csúszott a széken, kinyújtotta a lábát. Eljött az ő ideje, megszólalt:
- Itt most nagy szezonja van a szuicídumnak. Látjátok, az én Icám is megitta a bogárirtót, csak az anyja meglelte, oszt kimosták a gyomrát, csak a szemire ment rá, megvakult az ártatlan, de amúgy csak él azóta is, verje a nehézség! Az volt a rögeszméje neki, hogy én Kuffer Marit a téesz irodán, hogy én pitykézem, oszt féltékenysége lett neki. Pedig én aztán nem vagyok olyan. Na, jó, fiatal koromban Kató, a vízhordó Kató egyszer-egyszer rám jött a kazlak megett, ha megdörrentettem, azután nyugodott, csak a füle mozgott, mint az afrikai elefántnak. Mikor jó lett neki, csak annyit nyögött ki, hogy ö!, mint a koca, oszt mán húzta is magára az otthunkát, ugrott bele a csizmába, mire felocsúdtam, mán az ebédet pakolta kifele a tarisznyábúl. Nagy étvágyú fehér cseléd volt, szerette a bögyörőt, a füstölt kolbászt meg a pálinkát is, ha le tudta gyorsan öblíteni egy kis veres borral. Mindenbe benne vót, mint inszeminátor a tehenbe.
Na, de hogy a Kuffer Marit! Adott is vóna nékem a Sugár Pesta! Nagy marha ember vót, az kezelgette a Marit, míg a férje, Radó elvtárs oda vót vadászni, vagy hun. Nem mondom, nekem is lett vóna alkalmam a Marit lebontani, de egyszer láttam zárszámadáskor részegen, na akkor összehugyozta magát, hát nem vagyok egy finnyás ember, de olyan undor támadt akkor bennem, vagy hogy. Na, mondom, nekem ezek után már akkor se kellene, ha száz pinája lenne, verje a nehézség!
De az Ica, az meg akart halni szerelemféltésből, de megmaradt. Mint az az ember Dunabogdányba! Na, az négyszer ölte meg magát. Utoljára végleg. Nem ment neki könnyen. Úgy vót, hogy elkártyázta a brigádpénzt, majd a fizetését, meg a Lada kombit is, oszt így el kezdte magát emészteni. Neki búsult, nem beszélt mán senkivel, a családjával se, pedig vót két szép lánya, na jó, a nagyobbik nem vót annyira, de éltek szépen, ahogy kell.
Elég az hozzá, hogy egy reggel kiment az állomásra, hogy a vonat elé ugrik. Jött is a szerelvény, de valahogy, biztos csak félt is, vagy nem tudom, szóval megbotlott, oszt csak úgy esett, hogy az egyik karját vágta le a kerék, a jobb karját, tőbül. Bevitték a kórházba, szenvedett ott nagyon, összegyűjtötte az altatót meg a nyugtatót, oszt beszedte. De nem halt meg, kimosták a belit, mint Icámnak, oszt mehet hazafele bénán, isten hírivel. Pedig nagyon jó kezű asztalos vót, amíg vót keze…
Na, hazaengedték, rávetette magát a sütőre, hogy kinyissa a gázt, oszt végre meghal. De a palackból ki vót fogyva a pébé, a cseréről meg senki nem gondoskodott. Idegileg felhúzta magát, hogy még ez se jön neki össze, felkapta a nagy kést, oszt szíven szúrta magát, még ha fájt is. Rengeteg vére kifolyt, minden fal merő vér lett, mer amíg vége lett, addig vergődött a nyomorult, mint a karácsonyi ponty a konyhaasztalon.
Mondjuk ez még mindég semmi ahhoz képest, amit Zolika, az unokám mesélt, olvas az egy könyvet most, ugye egyetemista, mindég olvas az. A könyv borítóján egy nagy mogorva, szakállas ember van lefényképezve, tisztára úgy néz ki, mint a Szandokán, de ez mán meghalt, az ital vitte el, azt mondta Zolika, na ebbe a könyvbe van, hogy egy kőműves úgy lett öngyilkos, hogy szép komótosan százas szögeket vert a fejébe, hogy úgy haljon meg! Hát az se kényelmes. - Jelentőséggel körbe nézet kisszámú hallgatóságán és rágyújtott. Petri bólogatott egyre:
- Hát mind iszik ilyenkor, aki elpusztíccsa magát, mer az józanul nem megy, higgyétek meg, hát csak nem arra születtünk, nem?- bizonytalanodott el mondandója végére és Béla bátyámtól várta az okfejtés folytatását.
És Béla örömmel folytatta:
- Vagy szipósan csinálja némelyik, mán most az a divat, ragasztó, meg csavarlazító! Hogy ragadna oda az orra örökre mindnek, akkor észbe kapnának. Igya meg, ha bódulni akar, verje a nehézség! Gyön a szabad világ, majd ez lesz, ezt lássák külföldön, meg a tévébe.
Mán a ruszkik is hülyék, odakint az megy, hogy kopaszra beretváltatják a fejüket, a csupasz fejbőrt bekenik valami oldószerrel, oszt úgy hülyítik magukat! A vodka mán nem is elég, pedig ha enni nincs is mit nekik, vodka mindig kerül. Amikor oda vótam a froton, üldöztek az oroszok, kegyetlen hideg tél vót, méteres hó, mán gyalog menekültem, egyre közelítettek hozzám. Azok bírták, mindég vót vodkájuk, a hideg se fogta őket, szóval mán majdnem utolértek, amikor egy tábla ződ kukoricához értem, abba beugrottam, oszt ott nem találtak rám!
- Te, Béla -szólt közbe az öreg Bandi -a nagy hóba milyen kukoricatábla vót?
- Milyen, milyen? De tudod! Vótá az orosz fronton? Nem? Azé csak mondod! Olyan hó vót, hogy mán hat napja vonszoltam magam a lóval, sehol semmi nyoma az életnek, mikor megláttam egy csárdát. Mellette a hóban egy vaspálca állt, ilyen aranyozott színű, odakötöttem a lovat, oszt bementem a csárdába. Egy ruszki bábuska mérte ott a vodkát a petróleumlámpa gyenge fényében, kettőnkön kívül senki nem vót benn. Hozzá fogtam inni, makogtam ezt-azt oroszul, hát fogott a hely, addig iddogáltam, hogy időközbe kitavaszodott, kimentem a csárda elé, a hó elolvadt addigra, nézem a lovam, hát a szomszédba egy templom volt színarany kupolacsúccsal, oszt azon lógott felakasztva az én lovam! Mer a toronyig ért a hó, de mire elolvadt, szegény pára megfulladt a magasba a kantárszáron. Még meg is sirattam.
Gazsó Jani is így nézett, mint ti, mikor mondtam neki, pedig ő is megjárta a frontot. Na, az miket művelt a téeszbe, míg élt szegény feje! Reggel tízre mán tele vót, mint a műszakos busz, bekarikázott a kocsmából a szerelőműhelybe, alá feküdt az egyik totálkáros Barkasnak, a tengelyre felszíjazta a két kezét, oszt ott szunyókált az autó alatt órákig. Ha valaki arra járt a fejesek közül, azt látta, hogy az öreg Jani serényen dolgozik, csak a bakancsa látszott ki a gép alól! Kapott egy plecsnit, hogy aszongya, egymillió kilométer balesetmentesen. Ki is rakta az Uaz műszerfalára, pedig azzal a ronccsal csak az ebédet hordta a vendéglőből az irodára, ami oda-vissza hatszáz méter. Hogy ez a millió hogy jött ki?
Amúgy nyugodt egy ürge vót, amikor két tanuló hozzá fogott megbuherálni az egyik kombájnt, az ő lélekjelenléte segítette ki a fiúkat. A két legény elbámult, amikor az elnök fekete csődörje pitélni kezdte a kancát a kifutó karámban, mer olyat még sose láttak. Hát van is mire nézni egy akkora szerszámnál, verje a nehézség! Elég az hozzá, hogy addig nézgelődtek, mígnem két vezeték rossz helyre lett kötve és zárlat keletkezett, a kombájn kigyulladt! Megijedt a két inas, hogy most mi lesz, hítták az öreget, az segített eloltani a tüzet. Mikor kialudtak a lángok, kérdezték, hogy Jani bá, most mit csináljunk, nekünk annyi lesz! Azt mondta az öreg nekik, hogy hozzák ki az okkersárga festéket meg az ecsetet a műhelyből, a fiúk értetlenkedtek, de csak kihozták. Jani szépen felmászott az első szélvédőhöz és széles mozdulatokkal felfestette az ablakra: S-86. Azaz leselejtezve 1986-ban.
Kint vótak azok a hetvenes évekbe a Szovjetunióba, a téesztől vótak kikűdve, vagy tízen. Mentek valahun Moszkva külvárosába, mikor kifogyott a Zsiguliból a benzin, de csutkára. Azt se tudták, merre induljanak üzemanyagért, elküldték egy kisebb kannával a legfiatalabbat maguk közül, ugye, Ernőt, a többiek meg addig elmentek inni valamit. El is ment Ernő, oszt éktelen sokáig várták, de hiába, mán kezdett sötétedni, mire meggyött. Kérdezték a többiek, hogy hun az istenbe vót eddig, oszt Ernő elmondta, hogy ment, ment a városba, egyszer csak látott egy nagy vörös épületet, amerre a tábla mutatta, hogy: Mauzóleum. Gondolta, hogy ez úgy hangzik, mint a petróleum, hát beállt a sorba, de mire sorra került, mán meghalt a kutas!
- Annak az apja se vót piskótatekercs, aszongyák- jegyezte meg, csak úgy maga elé Janó a söntés mögül. Erre Béla bá bólogatva mesélt tovább:
- Ja, az öreg Gazsó! Kapott egyszer egy komájától valami böhöm nagy fekete kutyát, csupa csupa izom vót az a jószág. Oszt, hogy ne kódorogjon el, kikötötte a nagy diófához az udvaron. Igen ám, de nem lelt, csak a stihl-fűrésznek a láncát, hát azzal pányvázta ki a dögöt. Az meg veszett vót, hánykolódott, nyüszített egész éccaka neki. De amikor reggel felkelt az öreg, akkor nézett nagyot: hát a kutya oly sebesen futkosott a kétölnyi fatörzs körül, hogy a fűrészlánccal kivágta a nagy fát. Pedig azt a nagyapja ültette, még pedig nem mostanába!
- Erre mondják Béla bátyám, hogy nem mindegy, hogy valakinek fasza apja van, vagy csak apja fasza…- bölcselkedett Petri, nagyot szíva cigarettájába.
- A fűrészről jut eszembe Dorogi Anti, mikor oda vót összevágni valahun a fát, hazafelé menet bement a dühöngőbe, oszt alaposan beásított, hát picsarészeg lett, na! Kiment a kocsmából, ült fel a biciklire, de pár méter után lehajította magáról a drótkecske, még a fűrész is leesett a saroglyáról. Na, de Anti ott helybe el is aludt, még pedig Kacsa Sanyiék előtt, akik hízót vágtak aznap. Sanyi meg a sógora erre kimentek, oszt amíg a gádzsó aludt, bekenték disznóvérrel a fűrészt, meg Antinak a kezit-lábát. Az meg mikor felébredt, nézte nagy ijedten a rengeteg vért meg a fűrészt, nem tudta eldönteni, hogy magát sebezte meg, vagy valakit feldarabolt részegségibe! Reszketett is az utána hetekig.
Szegény Anti, egyszer meg a keze vót eltörve, de hogy! Építkeztek a testvériék, alapot öntöttek, oszt ő kezelte a betonkeverőt. Jó idő vót, Anti szandálba ment, oszt egyszer belement egy nagyobb kavics a lábbelijébe, megkapaszkodott a keverőbe, oszt el kezdte rázni a lábát, hogy kiessen a kő. A bátyja meg azt hitte, hogy Antit rázza az áram, erre odaugrott, hogy lefejtse a kezét a keverőről, oszt akkorát rávert a lapáttal, hogy annak három darabba tört el az alkarja.
Ez még az előtt vót, mielőtt postásnak állt, igaz, nem sokáig kézbesített, csak vagy három hónapig, mer egyszer eltévedt. Hát, itt a faluba! Nyugdíjat fizetett tán, de majd minden háznál megkínálták egy kis cefrével, így még este tizenegykor is az utcát rótta, mer nem talált haza. Mikor oszt elunta a hasztalan küzdelmet, becsengetett az egyik házhoz, hogy jó estét kívánok, én vagyok a falu postása, legyenek szívesek mán megmondani, hogy hol lakok! De nem vót szerencséje, mer pont a postavezetőnél kért útba igazítást, aki épp a főnöke vót, verje a nehézség!- közben a távolból behallatszott a déli harangszó kongása. Béla újabb "beöntést" rendelt a pultnál, majd a székére lehuppanva tovább beszélt:
- A templom harangjáról jut eszembe, a háború után, mikor mentek a hívek danolva át a Tisza-hídon, elől ment, aki mindig mondta a kezdő sorát az énekeknek. Mentek, mentek, egyszer csak felkiált a hangadó: Vigyázzatok, lyukas a híd! Figyelmeztetni akarta a többieket, de azok úgy eltompultak mán a gyaloglástól, meg a monoton kántálástól, hogy énekelve tovább mentek: vigyááázzatok, lyukaaas aa híííd, kettő le is zuhant, mer, hogy azt hitték, ez a következő sor az énekben.
Mondjuk az énekkel bajba vót a cigány is, mikor Debrecenbe húzatta az apám a nótáját. Szerette az öreg a zenét, minden vállfaját, de a csárdásokra, meg a szomorú népdalokra ráunt hajnalba, oszt mondta a prímásnak, hogy játssza el néki az Aidát, mer ilyen műveltségi dalokat is szeretett az öreg, operát, operettet, mindent. Igen ám, de a cigány nem ismerte az művet, így szó szót követett, apám mán a hegedűjét ráncigálta a muzsikusnak, hogy szét veri a fején, ha nem húzza el végre az Aidát. Aztán hirtelen felcsillant a szeme a magszorult prímásnak, álla alá kapta a hangszerszámát, oszt játszani kezdte: Ájda magas, ájda magas ez a vendégfogadó…
No, de jó elbeszélgettünk, most mán induljunk haza fele, mer megfőtt a paszuly, azt meg nagyon szeressük. Rántva, habarva, mindenhogy!