Bán Olivér

Mindent iszok

5-ös 84 alabárdos alcatraz amsterdam anonymus
apostol avasi sörház black mici bohóc borsodi
buga jakab bulldogs cimbora coffe-inn compania
déryné dőry-pince dukát e/2 fáraó fekete bika gránit
green gecko hejő horváth-kert hörpi törpi ifi-net juno
kazinczy klub kétballábas kislugas kós-ház krigli
liget lipcsey mátrix murphy's nightmare öreg gőzös
paprika pázsit pepita pikoló piramis postás resti retúr
rock gödör rockwell rocky sörkert szamóca szomjas kaktusz
talléros tbc thália tokaji tusculanum vian western

csuromvizesen sétálok
ki a télbe
odabent a kénszag
sárgára festi a levegőt
mégis jólesik
ahogy az orromba
emelkedik a pára
behunyom a szemem
és itt ki sem nyitom többé
egyedül ülök
az asztalnál
csavarom a cigit
és mindent iszok
a poharakban
ugyanez a nyugalom
nem mérem az időt
csak mértékkel
hosszú szavakat tanulok angolul
(úthasználatidíj-fizetőhely)
felesleges szép szavakat
az egész az egy söröknél
és a kóla-konyak-kávé-cigi
kóla-rum-kávé-cigi
után esett szét
így ért véget
tíz év
a miskolci kocsmákban
kinyitom a szemem
nem lettem bátrabb
pedig leírok mindent
ugyanúgy mint akkor
leírom pedig tétje van
tőled van tétje
mint mindennek
ennek is te vagy az oka
nem bánom
a kádban írok
rád gondolok
és a nyelőcsőgyulladásomra
hogy hogy is van latinul
meg hogy holnap dolgozok
és arra hogy holnap már túl késő
de az volt már tegnap is


Dilányi Benjámin

Szalvéták

Ülj törvényt felettem
most egy szobában fekszem
lehetne barlang a neve;
egy süket pillantásában vélem
felfedezni a dolgok végső
értelmét

A forma én vagyok
A félhomály körülvesz és
kirajzolja a tárgyak vesztett
vonalát
értelmük nem több, mint a
magamagát felmutató gyönyörűség

A tartalom, mint madár
fészkébe bújt kígyó
kagyló a tenger mélyén
és én nem segítek
keresni, meglelni, rejtett
szemhéját felnyitni

Egy reggel elvonulnak az
utolsó viharok is
a beázott konyhában sört és
kávét iszom a meg-
világosodás még várat magára
ágyban, félholtan, barlangi homályban

Itt ülök, a sörözőt majd
velem söprik ki
a felleghajtó kabátot magamra
terítvén neki az éjszakának
kutatván a szél, a köd, a nap
vándorát

Emlékszem hülye rímeidre
belefaragtunk estébe, zárórába
jócskán
Füst Milán nem élt már
s mi követni méltókat űztünk egyre
a sötétség lámpásai közt tévelyegve

Itt ülök e félszobányi helyen
A "Napközi"-re gondolok
Te tudod miért így hívtuk
szabadnak hittük lázáros kény-
szereink
kötődtünk hírnévhez, csillagokhoz
Itt ülök, mint éhező állat
marcangolom a húst
sörrel öblítem
leverem a hamutálcát
feleség vár és szerető gyermek
azt mondod: nőjünk fel végre?

Boldog és boldogtalan vagyok
a képek a szavak kincses
özönében
Érzem testem súlyát
ital és étel terhét s hogy
menni, menni kéne már

Ellepik asztalom a szavak
az emlékezés cserepei
a hely a Hely marad
a szoba porba hull a képzelet
rendjében
marad a tavasz, tetőnek az ég

Megy, megy a váladék
szivárog fel lassan az agyba
ezt a sört megiszom még
napom végzem illendőn
tartással, ahogy kell
ágyba és magamba dőlök kedéllyel


"new york café"

A szeszélyes napok egyikén
esik az eső, süt a nap, fúj a szél,
rezzenéstelen arccal, mint a hullát
csellótokba rejtő "közkedvelt" bűnöző,
eszem tisztítani, agyam üríteni
a kávéházba lépve
mintha Twin Peaksben járnék
nem szabadulhatok a zacctól, az üledéktől;
de mily messze van Twin Peaks New Yorktól,
(vajha létezik?) s mily messze vagyok
én New Yorktól! Is.

Magányos asztalok szétszórva, a
sarokban egy pár ölelkezik hevesen.
Vörös és sárga fények villódznak, mintha
minden rosszra hívna. Költők és
repedt sarkú lányok töltik az éjszakába
nyúló időt. Hangosan kesergő
biliárdozók.
A kép alkohol- és verítékszagot áraszt.
Elsietett sorokat ró asztalra, szalvétára
az Idegen. Szavakkal fizetne, ha tehetné.
A kávé erős, szívem beleremeg.

(Mi vagyon írva, mi a kávéház?
Miért akkor e furcsa, rongyos nász?)

Jenei Miklós

Esik

Noé
a pultnak dőlve várja, hátha rátalál
újra ott az a furcsa érzés, hogy hajó, halál…
S talán
megissza ezt a fröccsöt még és újra talpra áll:
Fába vág, munkához lát, világot ment akár
De
Az érzés nem siet nagyon, s Noé se sürgeti
Jó itt lenn a Zsírba’ - félkarút kipörgeti:
- Kit érdekel hajó, világ, nekem cseresznye kell,
vagy körte körte körte
PÉNZÉR HADD
NE MENJEK EL
Noét
a pult mögül szigorú szempár hűti le:
- Ne ordítsá öreg, itt állok maj’ húsz centire
Nincs hitel, ez nem az a hely, húzz a pubba át
Vagy viselkedj rendesen, igyál rumos teát.



Centauri

IN VITRO VERITAS

Úgy kellene most írni, hogy iszom, s csak azért nem teszek így, mert az írás is megadja az alkoholmámor ajándékát, az áldott állapotot vagy az átkos státuszt; az írás és az ivás közötti különbség csak annyi, hogy az ivó némi szerencsével mulandót, az író jó csillagzat alatt maradandót alkot; ivást és írást kombinálni nem ajánlott, mert a keverés hatására játszi könnyedséggel fordul meg a helyzet, vagyis az író alkot mulandót, az ivó pedig maradandót; az egyik kórképet, a másik kárképet mutathat.
Ivás és írás egyaránt tekinthető kísérletnek, in vitronak, s mindkettő közel esik az élethez éppúgy, mint a halálhoz; ha nem vigyázunk, és mázlink sincs, egyik is, másik is kockázatossá válhat, bár egyik sem életellenes. Próbák ezek, kísérletek, minden tivornya és novella, de aki folyvást kísérletezik, túlmegy az ésszerűség és a jogos kíváncsiság határain; az ivónak a mája, az írónak a feje robban fel. Mindenki tudja, aki nem alkoholista, hogy egy buli legalább kétféleképp végződhet: jól vagy rosszul (az alkoholista számára balul üt ki mindig). Ez a kísérlet lényege: adott napon, estén, éjjelen elvonulni a kocsma laborjába és ott meggyújtani a Bunsen-égőt, a spirituszt, az abszintot, a konyakot, bármit, ami éghető és mérgező; megvizsgálni, mennyit bírunk?, önkontrollunk működik-e még?, leásni az aznapi állapotok magmájáig, megnézni, hogy voltaképp mi is van ott és mi változott? Ha romlást észlelünk, jobb szüneteltetni az idegi kísérleteket egy ideig - legyen szó ivásról vagy írásról. Mindkettőre igaz, hogy felkavarhatja az életünket, nemritkán valószerűtlen események találnak ránk, s legyenek abszurdak vagy szépek, gyakran lépik át a realitás demarkációs vonalát; az ilyen eseteket bizonyára örök szilencium övezné, ha két palack bordóira vagy tizenkét sörre való hivatkozással nem lehetne őket a szűkebb nyilvánosságnak, például a baráti körnek megmenteni. Elmesélhetetlen történetek válnak az alkoholra való hivatkozással szalonképessé, ám így is akadnak olyan esetek, amelyek a féltett vagy sötét titkok közé kerülnek.
Az eminens iszákosok - általában koccintgatás közben - nem mélylélektani tanulságok miatt idézik fel a hírhedt és közismert eseteket. Ezek privilégiumok, egy kocsma törzsvendégeinek, kivételezettjeinek jóleső, újra meg újra felmelegíthető magánügye, néha ürügye újabb ivászatra; ezt a privilégiumot, ha úgy akarom megoszthatom más társulathoz tartozókkal is, s elmondhatom, hogy egyszer, egy tökrészegen horgászó ember nem halat, hanem teknőst akasztott, aki visszahúzódott a páncélba, bárhogy rángatta barátunk a damilt, a fejét se dugta ki, mire ő, egészen közelről behunyorított a lyukba, és így szólt:
- Tudom, hogy bent vagy! Add ki a horgom, hallod?
Erre a teknős: (…)
- Na jó, te akartad. Akkor bemegyek! - és nekigyürkőzött, hogy bemásszon a kupaknyi lyukon; a mágikus abszint hatásáról pedig elmondhatom, hogy három abszintozó manusz órákig ült a gáton, elszántan fixírozva a mozdulatlan kapásjelzőket, míg az arra járók rajtuk mosolyogtak, ők meg be-beszóltak - "mit vigyorogsz, vadparaszt, nem láttál még fehér embert?" - míg végül, kissé kitisztulva észrevették, hogy a tó a gát másik oldalán van, ők meg órák óta a mezőben, a békésen legelő kisbéri félvérek között "fenekeznek"; és elmondhatom azt is, hogy tavaly, november végén én is abszintoztam, pontosabban meghívtak egy sörre, később borra, még később két unikumra, végül, este hét felé, felfedeztük a pult fölött árválkodó halványzöld abszintot… hajnali négy felé találtak rám, a teraszom előtt, a sötétben, plusz két fok volt, zuhogott a novemberi eső, tökig ért a sár, én meg vidáman és boldogan, mint a flower-powertől megőrült hülyegyerek, a fenyők alatt táncoltam anyaszült meztelenül, ma sem tisztázott, hogyan tettem meg a hazavezető tíz kilométeres utat, ma is titok, hová tűntek a ruháim; és volt olyan is, amikor még panelben laktam, hogy borozás után ketten, az erkélyemről, gömbvillámot láttak; meg az is előfordult, hogy kannás bort kaptam valakitől, ma se tudom, miért?, s mivel a szaga annyira pocsék volt, mintha görény hugyozta volna, berúgtam az asztal alá, ahonnan csak egy évvel később, a tavaszi konyhafestés alkalmával halásztam elő, addigra a marmonkanna felfúvódott és ha kicsit megnyitottam, fenyegetően sziszegett, ijedtemben az erkélyre rohantam vele, és leraktam a sarokba, jött a forró nyár, az ősz, a tél, ám karácsony előtt néhány nappal felugrott hozzám egy ember, aki nem épp az igényességéről híres, leült az ágyamra, váltottunk néhány szót, majd megkérdezte:
- Van valami piád?
- Nincs.
- Tényleg? - mire elmeséltem a kannás barna bor történetét.
- Azért én megnézem - mondta a "kolléga", kiment az erkélyre, s néhány perc múlva elégedetten, a száját törölgetve érkezett vissza.
- Nem is olyan rossz.
Ott volt akkor is, mikor népes társaság a születésnapomat ünnepelte, Andrew barátommal bormustrába bonyolódtunk, amit ’83-as muzeális egri leánykával nyitottunk és ’99-es, késői szüretelésű hárslevelűvel folytattunk, a hatputtonyosig tartó aszúsort szamorodnival, fordítással és máslással vezettük be, míg kannás barátunk figyelmesen hallgatta az egyre költőibb véleményeket ízvilágról, barackról, bukéról, savakról, aromákról, ám egy ponton úgy érezhette, tökhülyének nézzük, ha nem mond semmit, hát alkumentes őszinteséggel így szólt:
- Én inkább a száraz vörösökre bukom, de szeretek bizonyos édes italokat is, például a fagyálló kimondottan finom és vajas, a bukéja se rossz, nagy kár, hogy mérgező.
Ugyanez az ember egy nyáron, strandolás közben, néhány sör után alkalmasnak találta a pillanatot arra, hogy a medenceparton sütkérező lányok előtt megvillantsa akrobatikus képességeit, nekifutott és a korlátba kapaszkodva, Csollány Szilveszter stílusában a medence fölé repült, ám a sör kissé lelassította, így késve engedte el a korlátot, és mint a csapóhíd, óriási csattanással nem a vízbe, hanem a medence falának vágódott, széttörte az arcát, és otthagyta a teljes felső elülső fogsorát; aztán összekaparta a kölcsönt a műfogsorra, másfél hónappal később pedig protkóavató bulit tartott, ám a dáridó végén, miután végigrókázták a fél várost, kiderült, hogy a zsírúj protézis hiányzik a szájából, mert valahol kihányta, így a nap további része "pizzák" keresgélésével telt a közeli a járdák mentén, és az is bájos, amikor valaki elsápad, elnézést kér, elbattyog a klotyóra, visszatérve - a rutinos tivornyázók számára könnyen felismerhető - sárga nyúzottság van az arcán, meg is kérdezi valaki, na mi a pálya?, kitetted a taccsot?, á dehogy, csak vizeltem, hangzik a válasz, mire azt is megkérdezik, és mondd, ha csak hugyoztál, hogyan kerül az orrodba csőtészta?; meg ott vannak azok az esetek is, amikor épp az a meghökkentő, hogy nem hat az alkohol, mint tavaly októberben, mikor négyen három óra alatt 12 sört, 5 nagy unikumot és 68 gyilkoskörtét, vagyis felest szippantottunk föl, és csak egyikünk lett részeg, érthetetlen, emlékezetes eset, talán ez is az éghajlatváltozással magyarázható?; és néha fura találkozásokhoz vezet némi szűrés a jól bevált talponállóban, mint három éve télen, amikor bőven éjfél után, a semmi közepén, a kocsi fénycsóvájában megpillantottam két imbolygó, rémismerős lidércet, lassítottam és láttam, hogy nem sírból felkelő, tanácstalan lelkek azok, hanem két erősen kapatos ismerősöm, hát megálltam, hogy megkérdezzem, mit flangálnak a városon kívül, a sötét és nyirkos erdők között, mire magától értetődően közölték, hogy épp hozzám tartanak.
- Ez klassz. De mi van, ha otthon se vagyok? - kérdeztem tőlük, mire az egyik visszakérdezett:
- Miért, nem vagy otthon?
Ezen gondolkodtunk ott egy darabig, a sötétben, messze a várostól, az útszélen, míg járt a motor, a refi bevilágított a fenyvesbe, én a meleg kocsiban ültem, azok meg kapaszkodtak az ajtóba, néztek be a nyitott ablakon, és azon tépelődtek: most otthon vagyok, vagy sem? Ami a részegen megtett és gyakran hajmeresztő utakat illeti, a műfaj verhetetlen bajnoka Tafy barátom, ez nem vitás, ő ugyanis képes úgy eltűnni hónapokra, hogy utóbb nemigen tud beszámolni arról, merre járt, s ha az ivás kísérlet, akkor Tafy oltári nagy tudós, és minden kocsmában töltött estéje egy stockholmi-beszéd. Ő mondta egyszer másnaposan, elmélázva, félájultan, a hosszúkávét lassan kavargatva:
- Kellene egy macska. (…) Egy macska meg egy kutya. (…) Vagy inkább egy kutya meg egy nő. (…) De egy kutya mindenképp - aztán lehunyta a szemét és elbóbiskolt, s hogy mitől volt ez a kora reggeli laudáció velős és ütős, csak évekkel később értettem meg, amikor nem ő, hanem én téptem be az iszonyig.

A kilencvenes évek derekán megjelent egy könyv, amit a többség mára elfelejtett - felejthető is, adjuk most neki az Aljosa címet. Néhányan úgy vélték, hogy az Aljosában az abszolút világmegváltás tutipontos kivitelezési terve található, minimum úgy kell olvasni, mint a bibliát, s hogy ezt a felfedezést megosszák másokkal és az Aljosát kultuszkönyvvé tegyék, Aljosa-kört alapítottak. Gombamód szaporodtak akkoriban az ún. NGO-k, éledeztek már a manapság oly gyakori projektek, és én is részt vállaltam ebben-abban, így eshetett meg, hogy meghívást kaptam arra a találkozóra, ahol az Aljosa fanatikusai újabb hívek toborzását tervezték. A meghívó csábító helyre, a hegyek között megbújó Ófalvára szólt, időm akadt, így hát elmentem.
Órákig várakoztunk a hegy lábánál az elhanyagolt megállóban, ahol a buszon kívül egy esőfogó, egy erdészház, két pad, egy információs tábla (amiről lekopott minden info), meg egy csárdaféle állt. A helyi járattal értünk oda néhányan, nem ismertük egymást, de az öltözködésük alapján a velem ácsorgókat Aljosásoknak néztem. Szakadt a hó, a hegyre vezető utat lezárták, a sofőr szerint a hótolóra vártunk. Gyanúm beigazolódott: a tucatnyi várakozóból legalább négyen-öten a meghívóra érkeztek, s a veszteglés idejét is arra használták, hogy az Aljosában felvetett ökológiai és antropológiai kérdésekre reflektáljanak, míg három-négy srác némi téblábolás után a csárda felé vette az irányt. Akkor még nem tudtam, hogy ők is a találkozóra tartanak. Ez a két táborra szakadás a továbbiakban is jellemző maradt. Három és fél óra múlva megérkezett a hótoló, a hegeli filozófiától az anarchizmus létjogosultságáig ívelő beszélgetés résztvevői beugrottak a csárdába szólni a fiúknak, akik emelkedett hangulatban jöttek elő, megéljenezték a fokozódó havazást, dobtak egy-két hógolyót a stoptáblára, és igen sok mindent terveztek el, de semmit az Aljosával kapcsolatosan. A busz átmelegedett, az erdők hangtalanok és puhák voltak, elől már a programpontokat studírozta két nagyon vonzó, hosszú hajú, szemüveges lány, míg a hátsó traktusban kézről kézre jártak a butykosok. Én - mintha függőben volna még, hogy csatlakozom-e majd a szakadárokhoz - középütt ültem.
A faluban, az öreg és túlfűtött parasztházban a szervezők forralt borral vártak minket; látszott, hogy ezt amolyan jópofaságnak, fílingserkentőnek szánták, semmi többnek, de amikor a szakadárok mohón és indokolatlan vidámsággal vetették magukat a poharakra, kissé elbizonytalanodtak. Mivel aznapra csak az ismerkedésként definiált napirendi pont szerepelt a meghívón, a srácok egyike azonnal kiadta a napiparancsot: nézzük meg a kocsmát! - és el is tűntek a házból, hogy csak késő este keveredjenek vissza. Nem tudtuk meg, honnan jöttek, annál inkább, hogy hová tartanak - ennyit az "ismerkedésről". Bár a szívem a vadakhoz, a vérbunkókhoz húzott, úgy gondoltam, ha már egyszer meghívtak, illő megtisztelni a társulatot néhányórás jelenléttel. Amint azt is gondoltam, illő várni a könyvről alkotott lesújtó véleményemmel. Lepakoltam, kiterítettem a búbos kemence melletti ágyra a hálózsákom, a ház apró, durvaszőrű, amorf kutyáját vakargattam, hallgattam a rendkívül erőltetettnek ható "spontán diskurzust" az Aljosa merőben új világképéről, s ez idő alatt rájöttem, hogy nemcsak az illő, ha később adok hangot a véleményemnek, hanem az is, ha egyáltalán nem adok hangot neki. A megvilágosodás erejével tört rám az érzés, hogy nekem itt nem lesz társaságom, csak a vadakra és a korcsra számíthatok, hiába is pislog felém sokatmondóan egy finom alkatú, Kleopátra-frizurás lány a szoba túloldaláról azzal a kíváncsisággal, ami nem vonatkozhat csupán az Aljosa biofilozófiájáról alkotott véleményemre.
Néhány órával később átbaktattam a kocsmába én is. A vizit megvolt, az illendőségnek is adtam, réges-rég besötétedett, nézzük, hol tartanak a vadak! A falu mértani közepén álló, gránittömbre épített, templomszerű kocsma legalább 200 éves, lenyűgöző, hatalmas faépület volt, s benne a vadak, néhány pohárka helyi főzésű szilvapálinka mellett a kétháznyira lakó ezeréves aggastyántól épp tíz liter pimpót vásároltak, s hozzá két üveg barackot. Ez megpecsételte a hétvége sorsát. A zömmel fővárosi szervezők kétségbeesetten igyekeztek bevonni a szimpózium-szintű elmélkedésbe a zömmel vidéki városokból jött (ment) antiszociális elemeket, néhányan sajnálkozva említették, hogy majd’ minden "értelmes összejövetelen" megjelennek a portyázók, "a züllött ivászok", de mit lehet tenni?, nehéz rostálni, és ahogy igen elmésen - a félszemmel folyton engem fürkésző - kérészlány a legmagasabb minőségű humanizmustól átitatva megjegyezte, "ők is emberek".
A két tábor közötti szakadék másnap is óráról-órára nőtt, a vadak reggelinél a tornácon, mínusz tizenhét fokban, alsógatyában, lószőrpokrócok alatt dideregve, vakarózva vodkáztak, míg bent teát és jegyzeteket osztogattak; a kora délutáni Aljosa és az emancipáció című referendum alatt a falut járták és szánkókat kuncsorogtak! Előző este én csak néhány kisvadászt ittam (mea maxima culpa, régen volt, fátylat rá, már nem keverek-kavarok semmit a borhoz, esküszöm, már csak a chardonnay vajasságát figyelem!), a délelőttöt türelmesen hevertem végig a kutyával együtt, elolvastam a jegyzetet, és megállapítottam, hogy ennyi baromságot összezsúfolni egyetlen A/4-es lapra metafizikai képtelenség. Az ebéd vékony volt és íztelen, bezzeg a vadaknak a fellelkesült kocsmáros csülkös babgulyást készített, amihez - mint mondták - három üveg Erős Pistát használtak el! Késődélután, míg Az Ember létjogosulatlansága című dolgozat fölött folyt a vita, én a közeli erdőkben csavarogtam. Visszatérve a házba a Kleopátra-lány olyan szemrehányóan nézett rám, mintha a tizenötödik házassági évfordulónkról feledkeztem volna meg, így hát már a küszöbről visszafordultam, és irány a 200 éves faépület, a vadak szentélye, ahol azonnal bevezettek a környék rózsafahordóban érlelt kisüstijének pokoli jó és rendkívül mozgalmas íz- és álomvilágába. Hajnalban a helybeli akut alkoholistákkal karöltve, a cingár kocsmárossal, tehénszemű feleségével, egy erdésszel meg egy karosszéria-lakatossal együtt danolva értünk a parasztházhoz, ahol ordenáré csetlésünk-botlásunk felverte a sok okosságtól holtfáradt Aljosásokat; olyan ellenszenvvel kellett szembesülnünk, hogy jobbnak láttuk, ha vasárnap teljes egészében távol maradunk a zsinattól.
Alig világosodott, mikor máglyahalál elől menekülő eretnek csapatunk már a kocsma oltalmazó melegében ült. Tökmagolajon pirított, snidlinges főzőkolbászt faltunk Erős Pistával, s egy tűzről pattant, töpszli nénikétől, aki csak párszáz évesnek tűnt, és aki úgy itta a törkölyt, mint szódás lova a patakvizet, megtudtuk, hogy az Újfalun élő gonosz sógornő ötödik szomszédjának testvéröccsét valóban úgy hívták, hogy Erős Pista, isten nyugossza!, hogy dögölt volna meg sokkal korábban!, mondta a néni, akit a kocsmáros Banyókának hívott, igazított az oldalán spárgáról lógó és folyton vergődő csirkén, beverte a hetedik kupicát is, fogta a mellig érő fejszét, és elment "fát aprítni" a fészerbe, meg lenyakazni a tyukicát, mi pedig pálinkáztunk és kávéztunk tovább, majd tíz óra felé kivonultunk a faluból, egyenest a szánkópályához. Ez nem volt egyéb, mint egy barátságtalanul nagy, körülbelül másfél kilométer hosszú, és kétszáz méter széles, kopár oldal, a kellős közepén egy körtefával. Itt ródlizott a fél környék jó népe, apraja és nagyja, meg mi is. Mivel én csak előző este csatlakoztam a felettébb közvetlen és barátságos vadakhoz, s így a szánkókunyerálásban se vettem részt, nem volt mivel csúsznom. Némiképp irigykedve figyeltem a kegyetlen ródlizást a meredek és hosszú lejtőn, amikor valaki jókora nejlonzsákot nyomott a kezembe:
- Jobb, mint a szánkó! Hidd el! De nagyon durva, vigyázz vele!
Később társam is akadt a vérbunkók közül, akire azért volt szükség, mert a nejlon nem úgy siklik, mint a szánkó, egyenes vonalban, hanem folyton forog-pörög; ha ketten ülnek rajta, egymásnak háttal, valaki mindig látja, merre tartanak, nem mintha a száguldó nejlon irányítható volna, viszont ha baj van, könnyű leugrani róla. Ennek ellenére többször kaptunk telibe másokat és kétszer a körtefát is, ráadásul a nejlonon keresztül a talaj egyenetlenségei, bukkanói összetörték minden porcikánkat. Estére mászni is alig tudtunk és nagyon megszomjaztunk, de elhatároztuk, hogy kibékítjük a többieket a hajnali danolás, a hívatlan vendégek és egész napos távolmaradásunk miatt; este beülünk a házba - és bemutatkozunk a búcsúzáson. Mint a rögtönítélő hadbíróság elől bujkáló dezertőrök, izzadtan, foltosan, horzsoltan, vérezve, szakadt gatyában, tépett kabátban, összetört szánkókkal és a halálosan fáradt kutyával állítottunk be. Kicsit spiccesen, mivel az Árpádkori aggastyán pimpója és pálinkája ott állt a pálya aljában, s rendszeresen húzogattuk mindkettőt. A házban már enyhébb volt a hangulat, megbocsátóan mértek minket végig, néhányan még nevettek is, sőt a megbocsátás, az újraegyesítés jegyében, a szinódus úgy döntött, hogy együtt megyünk a kocsmába, "mert az valóban egy helyi nevezetesség". A Kleopátra-lány is megbocsáthatta, hogy megfeledkeztem a házassági évfordulóról, sőt a kezét se kértem meg, nem tudom, mit gondolt, de már az első lépéseknél mellém szegődött, emberi dolgokat kérdezett, az Aljosát szóba se hozta, néha megcsúszott a jeges úton, hozzám ért a válla, a meredélyen a szemembe nézett mélyen és belém karolt; azt is megállapította, hogy a "házi kutya" olyan hűségesen kíséri minden lépésemet, mintha a gazdája volnék. Rendkívül szép este volt. Az Aljosások és az aljasok, a helyi szénégetők, az újfalui favágók, a dakszli és én és a lány, együtt is, külön is, este nyolckor, kilenckor, és tízkor, nagyon szépek voltak-voltunk. Éjfél lehetett, amikor visszaértünk a házba, ahogy kell, együtt, okosan, az Aljosások többsége pocsolyarészegen, és olyan dolgokról beszéltek, hogy csak ámultunk és bámultunk, milyen okosak és milyen emberiek, s néhányan mennyire magányosak ebben a világmegváltási kísérletsorozatban, a fene se hitte volna!, s mit meg nem tesznek az emberiség érdekében, az ész is megáll, hogy minket, aljasokat is milyen gálánsan kezelnek!
A hosszú és eredményes ivászat alapja a pihentség, a tiszta fej, a teli gyomor - legnagyobb ellensége pedig a meleg. A parasztházban langyosak voltak a vályogfalak, és forró a búbos kemence, legalábbis így emlékszem. Leültem az ágyra, s abban a pillanatban, amikor az embernek már csak ritkán akad tiszta gondolata, egy dolog világossá vált: fel kell onnan kelni azonnal! Kimentem a teraszra, a dakszli utánam, rágyújtottam, és jött a következő magányos, de tiszta gondolat: jó döntés volt kijönni. Nem viseltem kabátot, csak egy norvégmintás pulóvert, mégsem fáztam, babráltam ott egy darabig, majd felbámultam az égre: mintha egy tál parázsba néztem volna. És akkor beállt az a fázis, ami nálam ritka, Tafynál viszont menetrendszerű; a húzás, a lelkesültség, a vágy, ami ellenállhatatlanul indítja el a lábat, az embert, mint egy gépet, hogy menjen valamerre, bármerre és bármeddig. Ez az ösztöke sosem hajtja vissza a kocsmába, ahonnan érkezett, nemritkán épp onnan indítja el, határozatlan céllal, önkényesen és erőteljesen; ilyenkor nem az otthon melege, ágya, vagy bármi egyéb vágy hívja, hanem a tágulás ígérete, érzete és illúziója, mintha mindkét kezével, utolsó erejével, minden lelkesültségével az egész világnak támaszkodna, s miért?, hogy eltolja magától - és megy, és megy, mindig kifelé, mindenhonnan el, a cél maga az út, a ki- és elszakadás mindentől; végtelennek tűnik az ember ereje, míg a külső szemlélő csak egy tántorgó, ám erőtlenségében, részegségében is ijesztően elszánt emberi lényt lát, aki lassítás nélkül halad el a következő talponálló, a lakásajtó, a falutábla mellett - ha el nem esik.
A szánkópálya felé tartottam, de nem értem el, világított a hó, a Hold, a hegyek, feketélltek a bükkerdők, a völgyekből vonyítás, a távoli faluból ugatás hallatszott, háton fekve bámultam a csillagokat, s úgy gondoltam, most, ahogy itt fekszem, igazolást nyer a világegyetem tágulásáról szóló tan, mivel látom, tisztán látom, ahogy tágul a kozmosz, nem, nem a szokott szédülés jön rám, hanem látom tágulni az eget, méghozzá hihetetlen gyors tágulás ez, és persze tudom, mert hülye azért nem vagyok, hogy veszélyes így feküdni, akkor is, ha úgy érzem, egyáltalán nincs hideg, tudom, legalább mínusz tíz van, tegnap hajnalban mínusz tizenhét volt, de akkor nem volt ennyire nyílt az ég, fele ennyi se volt a csillag, tehát most még hidegebb lehet, megvan talán mínusz húsz is, abban pedig reggelre úgy megfagyok, hogy három napig forgathatnak a búbos kemencén, míg végre kiolvadok, tudom tehát, hogy fel kell állni, ám jól érzem, ahogy a hajam éppoly gyorsan növekszik, amint a világegyetem tágul, mi több, ez a növekedés szerves része a világ őrült tágulásának, szóval nő a hajam, és mint a fa gyökere, behatol a talajba, és ettől olyan nehézzé, mozdíthatatlanná válik a fejem, hogy biccenteni se tudnék, nemhogy felülni, és emiatt most nagyon kétségbe kellene esni, és korholni kellene magam, mégis boldog vagyok attól, hogy az univerzum tágulásában ilyen aktív szerepem lehet, nem mozdulok tehát, csodálkozom, hogy nem érkezik a szédület, csodálkozom, mennyi a csillag, miként foszforeszkál köröttem az éj, a dakszli is ott ül mellettem, hol rám néz, hol meg az égre, okos kutya ez!, tudja, mi a pálya, mi a dörgés meg az ősrobbanás, érzi ő is, amint világvégévé tágulunk, lassan álmosodom, tudom, ha elalszom, vége, annyi, harangoztak, benne leszek a helyi lapban, felvésik a nevem a kocsma korlátjára, "itt ivott először, aki ott halt meg utoljára", mégsem zavar, ez csapda, tudom én, mert hülye azért nem vagyok, épp ez a nyugalom, ez az álmosság a kelepce, de egyszerűen fel nem foghatom, mi ezzel a gond, ha az ember elalszik és nem ébred fel többé, ezen a gyönyörű helyen, míg elszenderedését ilyen lelkes csillagok lesik, ugyan, miért ne volna szabad így, itt, és mondjuk épp most?, gondolom, lehunyom a szemem, és abban a minutában akkora édességben-melegségben van részem, amit a világ minden mazsolabora és ápolónője együttesen okoz, isteni, isteni a behavazott mező, "halálölelő téli legelő", suttogom, és míg a parasztházban egyáltalán nem voltam tiszta, most úgy érzem, óraműpontossággal dolgozik az agy, nem egy, nem kettő körvonalazható gondolatom van, épp ellenkezőleg, folyamatos és logikus monológ zajlik, mi többet várhatna az ember?, az ész diadala és a szerelemérzés együttállásában, derűsen, félistenként elaludni, már nem is kell eltolni semmit, magától távolodik tőlem minden, én magam is, amikor éles vakkantásokat hallok, annyira élesek és közeliek, hogy fáj, nagyon, mintha kést döfködnének a fülembe, hallgatok, szokom, várok, a vakkantások egyre halványabbak, tudom jól, csak türelem kérdése, és egy idő után nem hallom már, s valóban, alig-alig hallik, amikor ráugrik valaki a mellkasomra, aztán az arcom nyalogatja, az inggallérom tépi, a pofámba liheg, nedves, szőrös, és kicsapott kóboreb-szaga van, mosatlan tányér és pállott vödör szaga, kinyitom a szemem, és látom, hogy a dakszli a mellkasomon ül, bámul a képembe, arasznyiról, néha vakkant és képen nyal, amikor újra lehunyom a szemem, már harapdál is, a fülem húzkodja, lökdösi a fejemet, egészen megvadul, kétségbeesetten őrjöng rajtam, képtelen vagyok odafigyelni a lassú, édes süllyedésre, a világ tágulása megáll, bezavar-bekavar a vakarcs, hol innen, hol onnan, haragszom rá, idegesít, pedig, mint utóbb, másnap rájövök, harcolt értem. Az a koszos dugaszkutya, az a kicsinységében is valamiként ormótlan töltött-zokni, akit két napja ismertem meg, aki valami okkult oknál fogva az első órától kezdve mindenhová követett, addig-addig nyalta a képem, rángatta az irhám, a hajam, a gallérom, a lábam, addig harapdált, míg elegem nem lett, és felültem. Fogalmam nincs arról mennyi idő elteltével. Már nem haragudtam rá, a behavazott éjszaka nem tűnt már a világegyetem csodás és igazolható tágulásának, éreztem, hogy fázom, kiváltképp az ujjaim, hogy dermedt az arcom, kutyanyáltól szutykos a nyakam és a hajam latyakos, némiképp megszégyenülve és fáradtan talpra álltam, és éppoly öntudatlansággal, céltalanul, amint a ródlipályához indultam órákkal korábban, ezúttal a falu felé vettem az irányt, a többire nem emlékszem.
Dél körül a kemencepadkán tértem magamhoz. Már csak két Aljosás volt a házban, a tulajdonost várták, hogy elszámoljanak. A többiek hazautaztak, a kérészlány is, a vadak pedig, ahogy később a kocsmában megtudtam, megvették az egyik szánkót, és két kanna pimpóval felszerelkezve átcsúsztak Újfaluba, hogy az ottani kocsma íz- és álomvilágát is felmérjék. Éreztem, hogy lázas vagyok, megmosakodtam, és a kutyát kerestem, amikor nem találtam, összepakoltam, felbaktattam még az aljasok szentélyébe, érdeklődtem ott is, aztán meg a legközelebbi busz után, egész délután boldog voltam, könnyed és fáradt, utazás közben gyakran elbóbiskoltam, félálomban telt, gyönyörű és reményteli volt a napom.
A sovány kutya öt kövér tengerimalacot tett ki. A durva, drótszőrű típusba tartozott, mogyoróbarna és tarka volt. A farka fekete, a vége fehér. A feje, füle, törzse, a teste alaktalan. A kocsmáros úgy hívta: Derelye. Szemei aprók, szurokfeketék és fényesek. Az orra kerek és hideg. A szaga új bakancs, régi felmosóvödör és áporodott szikvíz szagára is emlékeztetett. A lehelete forró volt, és kimondani is szégyen, de neki köszönhetem az életem; ha az a kutya nincs, most nem írom mindezt, mert, mint oly sok részeg előttem, én is megfagyok. És igazat kell adni Tafynak abban, hogy egy kutya mindenképp kell az ember mellé. Igaza van abban, hogy ilyen esetben egy barát se jelent segítséget, mivel valószínűleg velünk iszik, és velünk együtt fagy meg. Abban is egyet kell értenem, hogy ilyen esetben az ember macskája inkább eloldalog, sőt a nők többsége is.
De egy kutya semmiképp.
Lerészegít a tudat, hogy megmentettek és élek, egy 200 éves gazdátlan eb, egy elbaszott Kántor jóvoltából, ám két deci gin tíz perc alatt kijózanít; a célzóvíz segítségével, az öröm szálkeresztje mögül kilesve máris belátom, hogy előröl kell kezdeni mindent ma is; mentsenek meg százszor, álljon körbe falka, hajoljon fölém druida, nimfa, párka, múzsa, ahogy tegnap se volt, holnap se lesz, ma sincs egyéb választásom: ihatok vagy írhatok. Inkább ez utóbbit, akkor is, ha megárt, s a címe ez lesz:
Cogito ergo rum.





Áfra János

Nem én trágálok (Bazd ki)!!!

Áfonyás likör AKCIÓ!!!
- Ráharaptam fortunára,
a csajpiára, mint a ló…

Megfűzöm ezzel? Hátha!
Csak 999 az ára
+ Áfa. Nó terkó!
Persze csak mára!

Mindjárt holnap…
A 7 decis
kiszerelésre várva

a bár? pénztár
csövére szakadtam.
Nem vaok nagy píár ma.

Üveg kézben - fíling
jóféle útszéli Non stop-ban
de ne baz…

Á francba!!!
Kifolyt a 7 decis,
nem kell a shoping…

Az üveg alja gecis!
Na meg a gatyám,
mi szívás apám!!!

A negyvenes "afrikai"
cicák a négyesen
íztől fogva véresen

hiába fanyarodnak rám…
Így mégsem mehet
el az ember!

"Árfolyam emelkedés
Kula-Mikuláskor
a cigánykurvák közt,
kamat a kakira,
makulat garancia
a Teszkósgumira…"

"Bár sok a folyás
A tampon nincs útba"
- olvasom a budiba -

Beszarás!
Hunyorral akár
ez is lehetne áfonyás…

Ettől is hányhatok,
ha már tört az üveg -,
nem megy az összeadás.

A pofám már leszakadt,
csak a vörös folt ne
lenne, Gatyám!

Ki a franc vagyok Atyám!?
Ki vagyok…
Ka/Ki!