A 28 éves filmrendező korábban színésznőként, majd a Cahiers du Cinéma című francia filmes szaklap kritikusaként dolgozott. Alkotását először a Cannes-i Filmfesztiválon láthatta a közönség, ahol az Un certain regard (Egy bizonyos tekintet) elnevezésű válogatásban különdíjat nyert.

A független szerzői filmek egyik legjelentősebb producerének tartott Humbert Balsant egy évvel 2005 februárjában bekövetkezett öngyilkossága előtt ismerte meg Mia Hansen-Love. Róla mintázta főhősét, a nagypolgári családból származó, arisztokratikusan elegáns, jóképű, művelt, szellemes, nagyvonalú, végtelenül kedves és látszólag boldog producer alakját.

A soha meg nem álló és folyamatosan telefonálgató filmbéli Grégoire Canvel imádott felesége és lányai mellett a művészfilmek támogatásának szenteli életét, miközben felhalmozott adósságai miatt számláit zárolás fenyegeti, bankja nem hajlandó többé produkcióit hitelezni, s az éppen készülő filmjével is egyre több nehézsége adódik.
Öngyilkosságba menekülésével azonban nem ér véget a történet: a film második fele a magyarázat nélkül magára hagyott társak útkereséséről szól, az eladósodott produceri irodát megmenteni próbáló, majd arról végül lemondó feleség szemszögéből, aki apjuk szellemi örökségét kutató gyermekeivel és férje volt munkatársaival kerül szembe, valamint a filmjének befejezéséért küzdő, s a néhai producer által zseninek tartott, de kezelhetetlen személyiség hírében álló rendezővel.

Ez utóbbi figurát, a svéd Stig Jansont - akit Magne Havard Brekke alakít - Tarr Béla személye ihlette, aki 2005-ben kezdte forgatni Korzikán A londoni férfit. A fikció és valóság kapcsolatáról Mia Hansen-Love a Le Monde című napilapnak adott interjúban elmondta, hogy semmit nem tudott Humbert Balsan magánéletéről, s ez lehetőséget adott arra, hogy nagyon szabadon írja meg filmje történetét.

Azt is hangsúlyozta több interjúban, hogy Tarr Béla művészetének legnagyobb csodálói közé tartozik, de soha nem találkozott a magyar rendezővel, és azt sem tudja, hogy valójában milyen ember, ezért ő csak szimbolikusan ihlette a filmbéli rendező figuráját mindazok alapján, amit Humbert Balsan halála után lehetett róla hallani.
"Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, az a producer személyisége volt. Hallottam ezt-azt arról, hogy mi folyt a cégénél, de ez volt minden. Tudtam például, hogy Tarr Béla filmje mennyire fontos volt számára, és hogy nyugtalanították a forgatás körülményei, s ha csak kiejtette Tarr nevét, összeszorult a torka. Sokan a magyar rendezőt tartották bűnbaknak Humbert halála után, de a producer felesége tovább harcolt, hogy (Tarr) be tudja fejezni filmjét, s ezt én nagyon szépnek találom" - mondta Hansen-Love a Le Monde-nak.

A lap kritikája szerint a "Gyermekeim apja a mozi iránti szerelem filmje: a kollektív munkáról szól, azoknak az általában rejtve maradó tevékenységéről, akik a kulisszák mögött elkötelezetten dolgoznak ... A film ugyanakkor nem a szakmabelieknek készült, s mindenekelőtt a családról szól".

Középpontjában a művészet és a pénz, a mozi és a gazdaság közti kapcsolat kérdése áll, az a konfliktus, amely szabályos skizofréniához vezethet egy olyan embernél, aki egyszerre szenvedélyesen elkötelezett az igazi művészfilmek iránt, de egyben producer is - fogalmazott a rendező a France Info hírrádióban. Hozzátette, hogy a lehető legpontosabban és legaprólékosabban igyekezett bemutatni a szereplőit körülvevő miliőt, mert meggyőződése, hogy csak így lehet univerzális dolgokat érvényesen elmondani.

"Az érzelmekkel átitatott, finom rendezésből a figurák igazsága bomlik ki. Mia Hansen-Love pontos színészvezetésével elkerüli azt a csapdát, miszerint egy filmes szakember halála annak a fajta filmkészítésnek is a végét jelenti, amelyet képviselt" - írta a Le Monde.