A közvéleményben ugyan semmi nézeteltérés nincs afelől hogy a zöldfelületek egy szebb, élhetőbb környezetet eredményeznek, mégis, amikor a függőkert-szerű társasházak csinos renderjeit gyakorlatba kell ültetni, akkor kúszhatnak igazán elő logisztikai, pénzügyi és humán aggályok. Történelmi szempontból a zöldfelületek széles körű, lakossági terekbe való implementációja egy frissebb hajtás. A felcseperedő nagyvárosok ugyan hagytak némi teret a nyilvános, szabadidős zöldesítésnek – létrejött az időnkénti park vagy promenád –, de első sorban politikai, gazdasági, ipari konglomerációk voltak, és ez Budapesten ma is egy általános kihívást jelent. A várostervezés és lakhatás még a modernitás szemléletében is inkább volt – és marad – egy kvantitatív, gyakorlati egyenlet (hogyan tudunk X pénzből és nyersanyagból Y embert elszállásolni?), mintsem az életminőség vagy a környezetbarát megoldások kérdése. Az alkalmazható, lakosságot támogató zöldfelületek jelenléte ezekben a diskurzusokban sok ideig csupán elenyésző vagy pusztán szimbolikus volt, de elképzelhető hogy idén láthatjuk majd – talán a Budapest100 tavaszi programsorozatának keretében – az oldódás első jeleit.

A beszélgetésen szó esett arról, hogy a folyamat lomhasága részben ebből a történelmi komponensből ered: megörökölt városrészeink és épületeink csúfosan korlátozzák az új zöldfelületek beszervezését. A gangos házak szűkös, ’senki földje’ udvarán túl sem hely, sem struktúra nem nagyon található ami képes lenne problémamentesen befogadni egy zöld kiegészítést. Az inkompatibilitás iskolapéldája a tetőkert, mivel – habár koncepciójában igen vonzó – a létező budapesti ingatlanok többsége alkalmatlan arra hogy régi építésű lapostetejével – már ahol van lapostető – akár megtartsa egy kert tömegét, a vízszigetelésről, gyökérállóságról és karbantartásról nem is beszélve.

A megoldás a korszerűsítés lenne, ha lenne az a közpénz ami tulajdonképpen nincs, hiszen már magára a zöldítésre is csak limitáltan adódik. Lassan csordogálnak a pályázatok, csekély támogatással. A időnkénti járdamenti dobozolt mikro-kert vagy kávézó elé biggyesztett betonkaspó mind-mind értékelhető gesztus, de elismerhetjük hogy távol állnak a lényeges városi zöldkörnyezet megvalósulásától. Olyan jogszabályok hiányában mint pl. a 2010-es Koppenhágai zöldtető-törvény, még a frissen felhúzott Budapesti házak felé sincs különösebb közigazgatási elvárás: úgy tűnik, hogy az öko-utópia kulcsa egyelőre a privát szektor altruizmusában bújhat meg.

Kendelényi Péter, a Hajnal Építésziroda vezető tervezője mesélt részletesebben specifikus zöldítési beruházásokról. Az újpesti Metrodom Panoráma lakópark vagy a Nyugati pályaudvar mögött fekvő Westside Grand épületcsoportjai megfelelő kísérleti nyulakként szolgáltak a társasházi zöldfelületek kitesztelésére, és az iroda a jövőben is hasonló lakásprojekteket szeretne kezdeményezni. Ennek a módszernek a legnagyobb nehézsége az, hogy a piac és a megrendelők többsége vagy nem priorizálja a zöldfelületeket, vagy nem feltétlenül jártasak annyira a témában, hogy a költségvetési vagy skálázhatósági elvárásaikat erre az (elérhető technológia és hazai infrastruktúra szempontjából) egyelőre fejlődő stádiumú, fiatal szektorra alakítsák.

Bardóczy Sándor és Báthoryné Nagy Ildikó Réka a lakosság perspektívájából ragadták meg a jelenséget. Hogyan kerülhetnek a társasházakba virágágyások vagy közösségi kertek, és ha már ott vannak, mi garantálja, hogy meg is maradnak? A zöldfelületek reprezentációja hajlamos arra, hogy a zöldet a betonhoz vagy üveghez hasonló módon magától értetődő, állandó játékosként szerepeltesse, és ez további félreértésekhez vezethet. A tapasztalat az, hogy a lakók számára ideális kert az, ami egyszerre olcsó és szép, továbbá nem is kell vele igazán törődni. Mindenki szeretne zöld helyen élni, de az ezzel járó felelősségérzet és elköteleződés csak akkor kezdhet igazán gyökeret verni, ha az adott helyen élők a növényzetet valóban övéknek érzik.

A nagyobb beruházásokban – gondolhatunk itt akár az előbb említett Metrodom Panoráma 632 lakásos komplexumára – a zöldítés költsége (a kertészmunkát beleértve) nagyobb fájdalmak nélkül képes eloszlani, viszont ez azt is eredményezi, hogy a zöldfelület a lakosok helyett inkább a beruházó sajátjaként van jelen. „Gazdátlan kert nincs” – hallatszott el az este során, és ennek a gazdaszemléletnek a bátorításával is elő lehet segíteni a lakossági zöldek burjánzását. A lakosoknak érdemes érezniük azt, hogy ők a növényzet büszke tulajdonosai, és nem csupán vonakodó kiszolgálói, ezzel is bátorítva a közszerveződést és törődést: erre pozitív példaként volt felhozva a 13. kerületi védnökségi program, ami támogatja és díjazza a legsikeresebb kerteket és kertészeiket.

Az est keretében lett beharangozva a Budapest100 KÖZ/ZÖLD programsorozata is, melynek keretében friss kutatások alapján tudunk mélyebb megértést nyerni a lakossági környezetről, szerveződésről, és itthoni példákon keresztül megfigyelni, hogy ezt mind hogyan lehet egy szebb városi környezet érdekében gyakorlatba plántálni.