Részlet a könyvből

A siker titka

Legyen úrrá rajta a fájdalom. Tereljék el
figyelmét figyelmes hozzátartozók. Villanjon
fel még alkalmanként az életkedve, olyankor
legyen pont olyan, mint régen. Vállaljon
munkát, korának megfelelő kihívásokkal. Lelje
benne örömét, töltse el elégtétellel,
hogy képes a megújulásra. Tartogasson
önmaga számára meglepetéseket. Legyen
bölcsebb, mint amilyen okos. Találjon rá
újra a szerelem, hagyja el gyerekeit.
Amikor magányos, nézegessen
fényképeket, olvasson naplót. Őrizzen meg
mindent akkurátusan. Költözzön sokat,
ne legyenek gyökerei, csak a
cetlikkel teli dobozok. Pályája
töretlenül íveljen fölfelé. Legyen
egy-két bizalmasa, akik előtt nem fél
csúnyának és fáradtnak látszani. Erősödjön
önbizalma, amit megtépáztak egy
ellentmondásos kor külső-belső viharai. Legyen
okosabb, mint amilyen ösztönös. Fogja fel
a neki adott utasításokat, fogja fel őket
útmutatásként. Ne vegye olyan komolyan
magát. Tűnjön ki, statisztaként is. Legyen
gyönyörű. Bújjon álarcok mögé, adjon hangot
babáinak, rejtőzzön el az árvaság elől. Írjon
naplót. Imádkozzon apjáért, aki
halálos beteg. Felejtse el anyját. Végül
jusson el a fénykorba, amelyről
soha nem is voltak emlékei.

A jövevény
I.

A száraz udvar, szél kergette porával,
nem tartja meg, kiejti magából.
Egy fonott kosár darabokra bontja a fényt.
Aranytallérok a cementen.
A déli harangszó – egy győzelem emléke –
levegőbe pumpálja az összetartozás illúzióját.
Egy zöld bogár a pókháló közepébe repül.
A legyek jelenlétéhez hozzá kellett szoknia.
Mintha ugyanaz lenne megsokszorozva.
Pedig ez még csak nem is az ő hónapjuk.
Ugyanoda szállnak vissza,
ahonnan elhajtotta őket. Mégsem csap.

A vágyemléket hordozó test összeütközésbe
kerül a valósággal, és alulmarad.
Megmosdik, elmegy kenyérért, fizet.
Fizet. Elapróz, felapróz. Zavarban van,
oszcillál. Saját légzése rángatta vissza,
így most arra is neheztel. Jó volt ott,
arcával egy hátban.
Az üres polcokat feltöltik,
fémtálcáról ürítik le a friss pékárut.
Ami odatapadt, kézzel bökdösi le
egy alkalmazott. A füléhez kap, olyan forró.
Átlagos napokon kezes és jólnevelt
a kimondhatatlan, amivel együtt él.
Egyszer megpróbálta magán kívülre helyezni,
nem történt semmi számottevő, csak egy
figyelmeztetést kapott, mint az első
kihágásra szokás,
nem szóbeli, épp ellenkezőleg:
hallgatásbeli megrovást.

Az idültté vált heveny állapotban
(vagy krónikussá vált akutban – ha valakinek
így jobban tetszik; mintha a szavaknak
bármi szerep jutna ebben a valóságtól
elrugaszkodott igazságban)
fehérre mázol egy széket,
egy napig kerülgeti, majd egy
keze ügyébe akadt hegyes tárggyal
lepiszkálja a festékbe ragadt rovarokat.
Áttetsző szárnyuk végérvényesen
belemosódott a felületbe, így
csak a potrohokat távolítja el.
Igazán nem mondható rá,
hogy nem igyekszik.
A háta mögött mégis azt találgatják,
vajon meddig marad.

II.

Átvirrasztja a nappalokat.
A deszkára kifektetett sült padlizsán
keserű levet ereszt a só alatt,
mint egy szárazföldi tintahal.
Itt volt a test, közel.
Evett, aludt, kereste a ház bejáratott
útjait, kapcsolókkal érintkezett.
Rátalált a kenyérkosárra,
mintha járt volna már itt, persze,
hiszen a kényelem logikája egy.
Hordozza rendjét, és alkalmazkodik.
Mégis: az ő közegében találta fel magát,
az ő közelében volt önmaga.

A szegeket nem tudta kihúzni.
Nem akarta felsérteni a meszet.
Egykor valaki az ürességtől tartva
tányérokat aggatott a falra,
ezeket vette le,
és felfénylett a szoba.
Vizes ronggyal elevenítette fel a padló
fenyőillatát, a szőnyegeket kiporolta
a bokrok fölött kihúzott zsinegen.
A szekrényből elővett egy régi szőttest,
amit újszerű állapotban őrzött meg az „ünnepi”
státus. Mert mikor, ha nem most?
Mi ez, ha nem maga az „ünnep”?

Az a tékozló semmittevés,
az a felajzott nyugalom.
Mezítlábaik a cementen,
a bőrkeményedések kedélyes tapasztalatcseréje –
hogy csak egy pillanatra lebbentsük fel
a bensőségességről a leplet.
A több éves, megalapozott, mélyrétegű nyárszín
már nem a felhám fellángolása.
Egymáshoz hasonult barnaságuk.

(Mint a két szita közt hozott galamb:
hozta is, meg nem is
egy másik élet vergődéseit.
A vendéglátó meg, ugye,
a megfoghatatlan rabja lett.)
A napokkal korábban
újragondolt, átmasszírozott házban
teng-leng, kezei – ez a két
összehangolódott függetlenség –
elsimítanak ezt-azt, mintha vigasztalnák a felszínt.
Nincs víz. Szárad a héjakút mácsonya.
Itt marad, amíg a domesztikált területet
visszafoglalják tőle
a helyi erők.

Az első ember, akit fénykép őriz

Egyedül van az üres utcán.
A boulevard érthetetlenül kihalt.
1838-ban rögzítette Daguerre kamerája,
amely hét percig exponált.
Minden, ami túl sokat mozog, láthatatlanná válik.
Egy ember, akinek a lábai a legélesebbek,
feje elmosódott (hisz nézelődött,
mint minden unatkozó),
a legjobbkor volt a legjobb helyen.
Ahhoz, hogy bevonuljon a történelembe,
nem kellett mást tennie, mint várni,
hogy kifényesítsék a cipőjét.
 

Mohácsi Balázs ismertetője

A délelőtti program után a ház délután elegánsan eklektikus berendezésű, kellemesen fényezett, de ha kell, kellemesen árnyas is. Tehát árnyékolástechnikailag megfelelő. Csendes és élénk. Élénk és nyugodt. A jövevény eleinte zavarban van. Mégiscsak begurult ide a melankólia sötét golyója a folytatásnak hitt irányból. Aztán nagyítólencsén át láthattunk egy ölelkezést egy távoli ház emeleti lakásában. Közben meg elszabadult az ajándékpokol: sorjáznak a jobbnál jobb versek, mégsem árt meg a jóból a sok.

Láng Orsolya új kötetében bizalmasának fogadja az olvasót, és megmutatja, milyen, amikor apró balladák képei keverednek emberközi kapcsolatok jeleneteivel, ahogy az anyanyelvünk között az idegen szavak. Olyan természetesen, hogy ha valaki mögöttünk kellően lágy akcentussal ejti ki egy sziget fővárosának a nevét, közel kerülünk a nagybetűs Költészethez. Mi a siker titka, ha nem ez?

A szerző portréját Weber Kristóf készítette.