Valamikor 1987-ben egy angyalarcú szőke lány és egy borzas fekete fiatalember állított be a szerkesztőségbe, mondván, gyakornokok akarnának lenni. Azt állították, hogy az egyetem küldte őket. Ott állt mögöttük az ajtóban Csuhai úr, a helyettesem, és bólintott, hogy ez igaz. Én addig még nem láttam gyakornokot, se elevenen, se holtan. Nem tudom, hogy az egyetemmé átvedlő pécsi tanárképző főiskola nemrég megalakult Művészettudományi Karának az újítása volt-e, vagy a gyakornokság intézménye mindig is létezett, csak éppen ezek a kedves fiatal emberek voltak az elsők, akik megannyi vonzó lehetőség közül a Jelenkor szerkesztőségére fanyalodtak.

Így kezdődött. Nem részletezem a folytatást, a gyakornokokkal és a művészettudományi kar környékén hirtelen nagy számban felbuzgó fiatal tehetségekkel egyébként is Csuhai úr foglalkozott. Elég legyen annyi, hogy a borzas fekete fiatalember attól fogva rendszeresen felbukkant a lap közelében. Ha nem focizott éppen. Egy szilárd pont volt ő az úgynevezett irodalmi élet és a kultúrkocsmák zajgó tengerén. Amikor aztán Csuhai úr 1992-ben végleg nem tudta megúszni, hogy főszerkesztő legyen, őt vette oda maga helyett második embernek. Amikor pedig végre mégiscsak sikerült megúsznia, Ágoston Zoltán az évezred utolsó esztendejében, 33 éves korában főszerkesztő lett.

És azóta is az. Huszonnégy éve, ami egy évvel több az addigi csúcsnál, a korán elhunyt Szederkényi Ervin emlékezetes 23 événél.

Itt most be is fejezhetném, de azért álljunk meg egy percre.

Főszerkesztőnek lenni nem leányálom. Csuhai úrral együtt bizon állíthatjuk – ő hét, én öt év tapasztalat birtokában –, hogy eléggé idegtépő vállalkozás. Kivált, ha nem igazán alkalmas rá az ember. Esetünkben valahogy így lehetett. Én túlságosan kérges lelkű voltam – egy goromba pokróc –, Csuhai úr pedig, nos, ő éppen ellenkezőleg. Egyik sem nyerő megoldás. Mindig van, aki megsértődik, vagy aki megsért. Zoli viszont egyből mindenkivel megtalálja a hangot. Fogalmam sincs, hogyan csinálja. Ha hinni lehet a szóbeszédnek, Nádas Péter, az atlétatermetű parasztíró egyszer még a szekerét is kirántotta a kátyúból.

Még velem sem sikerült összevesznie. Igaz, ez nem kunszt, soha nem dolgoztunk együtt. Csuhai úrral és Takáts úrral bezzeg… Illetve egyszer mégis. A firenzei virágpiac olasz nevén. Nem azon, hogyan van olaszul, nem kunszt, piazza dei fiori. Hanem hogy melyikünk tudta ezt jól már 2001-ben.

Hát én.

Persze az ő égisze alatt is voltak nehéz pillanatai a lapnak. Voltak veszedelmes megingások. Kétszer vagy talán többször is a pénzügyi szakadék széléről kellett visszatornásznia a Jelenkort. De színvonal és szellemi integritás tekintetében soha nem tapasztaltam megingást. Fontos szerzőt egyet sem veszített a lap, ellenben sok új, izgalmas színnel gyarapodott. Kitűnően megválasztott fiatalokkal cserélte le a Csuhai úrtól öröklött szerkesztőséget. Szerteágazó kelet-európai kapcsolatrendszert épített ki. Irodalmi fesztiválokat szervez. És ezt az egészet szerintem még élvezi is.

Fotó: Méhes Károly