Danyi Zoltán két regénye egymásnak támaszkodik a könyvespolcomon: A dögeltakarító és A rózsákról. Mintha egymást olvasnák. Látszólag ez a két cím a lehető legtávolabbra van egymástól, valójában szervesen összekapcsolódnak. Nincs egyik a másik nélkül. Szakadozó körforgás, a létezés teljessége. A bomlás virágai.

Danyi Zoltán egész eddigi életműve a szervesség, az organikus gyarapodás jegyében alakult. Pályája elején költeményekkel jelentkezett, verseinek már ekkor is jellegzetes narratív árnyéka volt, a narratív árnyék mellett pedig bölcseleti horizont. Tömör, roppant teherbírású versek voltak ezek. Akár a kenyérmorzsát fuvarozó hangyák. Aztán a prózaversek mellett jöttek a rövidprózák, és ekkor már látni lehetett, hogy Danyi Zoltán figyelme a nagyobb kompozíciók felé fordul. Ebből a korszakából különleges vállalkozás volt 2010-ben a Párlat című színpadi szövege, ezt a négy szólamra írt meditatív kontemplációt Nagypál Gábor rendezésében a Stúdió K-ban lehetett látni. Érdemes volt látni és érdemes akár most is elolvasni. Mintha esszenciálisan már ekkor is készült, nem csak készült, hanem sarjadt is volna a mélyben, A rózsákról szövegvilága. Nem feltétlenül a témája, bár egy régi kerékpár már a Párlatnak is fontos eleme, hanem a koncepció, a művészi dimenzió. Három rövid részlettel szeretném ezt érzékeltetni. 1.) „Az útinaplót célszerű még otthon, indulás / előtt megírni. Hogy azután a tavak, tengerek / partjainál már csak korrigálni kelljen.” 2.) „Mindent / visszacsinálni. Addig, ahonnan újra lehet. Másként. / Alakítani a dolgokat, és végigpróbálni egy másik / verziót.” 3.) „Egy idő után kedélyem elcsendesedett, kisimult, zavartalanná vált, / a levelek tisztogatása közben halványabbá, fakóbbá válnak az emlékek, / és ezzel egyidejűleg mintha az elkövetkező időkre is keve- / sebb aggállyal gondolnék – vagyis, hogy úgy mondjam, a / virágok ápolgatása közben mintegy visszakerültem a jelenbe, és ez megnyugtató.”

A már megírt korrigálása, egy újabb verzió végigpróbálása, visszakerülés a jelenbe – ezek mind a ma díjazott regény fontos motívumai. És persze itt vannak a virágok, amelyek mellett nem lehet se szó nélkül, se számolás nélkül elmenni. De mi is a szabadföldi rózsa Danyi regényében? Metafora? Allegória? Kapaszkodó? Korlát? Otthon? Fétis? Valóság? Menedék? Menekülés? Szépség? Vadság? Talán mindegyik és persze egyik sem. A rózsák mellett pedig ott vannak a számok, a számolás, a regény főhősének-elbeszélőjének sokszor muszáj megszámolnia a dolgokat: a kereszteket az út mentén, a rolókat az urológiai rendelőben, ezek száma negyvenkettő, a perceket és a másodperceket a szabadkai kánikulában, a piros autókat.

Ha megszámoljuk a rózsák előfordulását a regényben, akkor azt látjuk, hogy közel hétszáz helyen fordulnak elő. Puszta kíváncsiságból megnéztem a tövist. Összesen egyszer találtam meg, akkor is a töviskorona kontextusában, egy út menti kereszt leírásakor. Ez az emlékezetes kép a regény elején van. Hősünk, összesen három keresztet talál az út mellett. Bár a harmadik esetében voltaképpen „egy félbetört betonoszlop meredt az égre erről a talapzatról, egy félbetört betonoszlopot pedig nem nagyon lehet keresztnek nevezni, mégis annak neveztem.” És amikor a regény katartikus zárlatánál ezt a bekezdést olvassuk, akkor váratlanul nagyon mély keretet kap az egész regény: „A zsidó temető mellett például nem tudom, hogy már hányszor, néhány ezerszer biztosan elmentem, néha autóval, máskor biciklivel, az esti járkálásaimon pedig gyalog mentem el mellette, de csak most vettem észre, hogy a megdőlt kövek, ezek a jobbra és balra, előre- és hátrabillenő rózsaszín sírkövek olyanok, mint a rózsaszirmok, nemcsak a színük miatt, hanem a tetejük is lekerekített, mintha tényleg rózsaszirmok volnának.”

Alighanem a megformálás Danyi Zoltán regényművészetének az egyik legfontosabb kulcsszava. Megtalálni a hangot, a sebességet, a tempót. Míg A dögeltakarító egyes szám harmadik személyben íródott és kisebb mozaikokból állt össze nagyobb egységekbe, addig A rózsákról immár egyes szám első személyben szólal meg, átvilágítja a tudatot és a korábbi narrációs építkezésnél is sokkal rafináltabb, egyedibb megoldást talál: szubverzív és rizomatikus elbeszélést, hurkokkal és örvényekkel. Ezen a nyelven képes beszélni a főhős betegségeiről, családi viszonyairól, kiúttalanságairól és mégis-útkereséseiről. Ennek elengedhetetlen eszköze a Danyi Zoltán által előhívott és létrehozott, levegőben tartott hosszúmondat.

A Danyi-mondat immár beírta magát a magyar széppróza különleges hosszúmondatainak gyűjteményébe, beírta és be is járta, mert a Danyi-mondat mindig megy, mozgásban van, olykor sokáig ugyanazon az útvonalon halad, hogy aztán másfelé kanyarodjon, a Danyi-mondat megannyiszor éppen a visszatérésben jártas, köröket ír le, van bátorsága nem csak belépni egy zsákutcába, hanem ki is lépni annak a zártságából, a Danyi-mondat nem mindig egyeztetett, megenged magának némi szabálytalanságot, emlékszem vissza például erre a ragozásra, hogy emlékszek, az ikes igéknek kívül tágasabb, de hol van a kívül és mit jelent a tágas? A Danyi-mondat is él a lassítás és a gyorsítás Nádas Péter által oly szépen leírt kettősségével, de itt nem a képzelet és a tapasztalat aránya lesz a tisztességes mondat fedezete, attól még van emelkedés és ereszkedés, de nincs például pontos vessző, pontosabban A dögeltakarítóban még volt tizenegy pontos vessző, de A rózsákról című regényben már nincsen, van viszont 21.405 vessző, van tehát 21.405 olyan pont, ahol egy attoszekundumra megtorpanunk, majd nem egészen ugyanazzal a tempóval folytatjuk az olvasást. A Danyi-mondat alapvetően mellérendel, sokszor felsorol, láttamoz, színről-színre kibont egy jelenetet, egy jelenséget vegy egy jelenést, de előfordulnak benne hierarchiák is, tagolások – talán ebben tér el egyik fontos mesterének, Krasznahorkai Lászlónak a mondatpoétikájától. Danyi Zoltán másik fontos előképe, éppen a redukció nagy magyar mestere, Mészöly Miklós. És akkor itt lehet említést tenni arról, hogy Danyi külön könyvet írt (majdnem azt írtam szentelt, de aztán azt éreztem, itt most jobb a neutrális fogalmakat használni és nem feltétlenül elemelni a nyelvet, hogy az tisztán celebráljon) Hamvas Béla regényeiről Kivezetés a szövegből címmel.

Méltatásom végéhez közeledve, ami nem teljesen ugyanaz mintha azzal nyitottam volna ezt a bekezdést, hogy méltatásom végén, szeretnék még egy kicsit hosszabbat idézni a regényből:

„A magasra felszökő, minden irányba hajlongó, sárga futórózsákat néztem, és arra gondoltam, hogy Szerbiában többé nem lehetek otthon, és soha nem leszek otthon Magyarországon sem, a balfasz magyarországi magyarok között, akiket néha szerettem, néha irigyeltem, néha pedig ki nem állhattam őket, azért utáltam őket, mert nekik van hazájuk, olyan, amilyen, de legalább van nekik, nekem viszont nincs, és már valószínűleg nem is lesz.

Még sincs ebben semmi szomorú vagy tragikus vagy súlyos, egyszerűen csak így van, és ez így természetes.

Mert ha volt valami értelme ennek az egésznek, akkor éppen ez lehetett az egyetlen értelme, hogy megszabadultam a kötelékektől, melyeket az úgynevezett állampolgárság jelent, mivel állampolgárnak lenni nem jelent mást, mint szüntelen harckészültségben lenni, egy ideje legalábbis nem jelent mást, de lehet, hogy mindig is ennyit jelentett, nem többet, nem kevesebbet.”

Ezen a ponton Belgiumban vagyunk, Anderlechtben, elbeszélőnk most nem a zentai ablakon néz ki és várja a naplementét, rózsatárgy alkonyatkor, hanem ugyanannak az Európának egy másik pontján van és pillant vissza. Jó messzire és néz közel. Nagyon közel. Itt érdemes rögzíteni, hogy A rózsákról evidensen vajdasági regény is, pórusaiban ott van a térség, de lehorgonyoztatni Horgos mellé ugyanolyan dőre dolog lenne, mint eltagadni, nem megemlíteni ezt a kontextusát.

Bármikor behívhatónak lenni, mondja Danyi Zoltán kertésze. „Megértettem a számomra adott világegyetem egyszerű titkát: bárhol, bármikor agyonlőhető vagyok.” – ezt pedig Kertész Imre írta le. Ahogy ezt is: „Nem tűröm, hogy kirekesszenek individualitásomból; nem tűröm, hogy a totalitárizmus börtönévtizedei után akár zsidók, akár nem zsidók „zsidóságként” határozzanak meg. Sosem tagadva meg származásomat – ezt az égi véletlent –, sosem fogom eltűrni, hogy származásom anyakönyvi adatainak nevében megcsonkítsanak, ugyanők, akik explicite elvitatják azt a jogomat, hogy – például – én is sérelmezhetném Trianont. Nem tűröm, hogy Csoóri Sándor elcsatolja tőlem tájaimat, erdőimet, szakadékaimat és hegycsúcsaimat, ahonnan messzire ellátok a szűkkeblű rasszizmus feje fölött. Én nem menekültem és nem is menekülök semmiféle faji- nemzeti- vagy csoportidentitásokba; én egyetlen fajtól, nemzettől vagy csoporttól sem kérek felhatalmazást arra, hogy a szószólója legyek, hogy a nevében kirekesszek, ítélkezzem, kiutasítsak. Én mindig is azt tartottam hivatásomnak – egyszersmind írói hitvallásomnak is –, hogy individualitásom törékenységét és sebezhetőségét tárjam a világ: a világ valamennyi kivégzőosztaga – de a világ befogadó szívei elé is.” Valahogy ez a két idézet összecseng, és ha a két életművet egymás felé fordítom, akkor azt látom, hogy mindketten a függetlenség, a szabadság nagy írói.

Merthogy számomra ez Danyi Zoltán terjedelemre és minőségre is nagyregényének egyik nagy vállalása: a forma megtalálása és a tétek átfordítása. Ekképpen lesz A rózsákról nem betegségkrónikák fertőtlenítőszagú gyűjteménye, hanem a gyógyulás története; a monomániára való erős hajlammal bíró elbeszélő tudatmonológja nem egy magába záródó elme szolipszizmusa, hanem a szabadság regénye.

Fotó: Libri