„Ebben első lépésként lebontod a szeretteket. Csak azokat látni élesen, akiktől távol állsz.” – olvashatjuk Borda Réka Hoax című első kötetében. Minden hangzatossága ellenére nemcsak azért választottam ezt, mert ez az első mondat, hanem mert jól jellemzi a szerző szépirodalmi szövegeit is. A megfigyelés, az aprólékosság, a távolság és a megismerés közti ellentmondás mind-mind olyan jegyek, amelyek fel-feltűnnek lírában és prózában egyaránt. De ne rohanjunk még ennyire előre, hiszen még csak belépőnél tartanak. 

Ha esetleg valaki nem ismerné, összeszedtem néhány olyan kifejezést, amik segíthetnek a keresésben: 1992, Szeged, ELTE, francia, Mome, design, Deákpoézis, Szöveggyár, Gömbhalmaz, líra, macskák, József Attila Kör, Búspoéták, mémek, macskás mémek, Műút, Kóspallagi Írótanya, Margó-díj top3, majd megint Mome. A sor természetesen bővíthető.

Czinki Ferenc, Gaborják Ádám, Borda Réka – Fotó: Oláh Geregely Máté, Szépírók Társasága

Valahol az itt felsoroltak valamelyik halmazában találkozhattam először a szerzővel, de ezt csak azért említem meg, mert az emlék rávilágít Borda személyiségének egy-egy aspektusára. Az egyik első találkozásunk ugyanis a miskolci Szöveggyár-táborban volt, így én már rögtön egy alkotóközösség részeként láthattam. A mai napig emlékszem arra a lelkesedésre, ahogy a fiatal alkotók kommentálták a falra ragasztott szövegeket és egymást segítették a fejlődésben. Lenyűgözött a szerzők „farkasvermének” akolmelege. Az itt eltöltött évek az ő esetében nemcsak személyes fejlődést hoztak – egy állandó belső kényszert a szövegek tökéletesítésére –, hanem a későbbiek során ebből az állandó tenniakarásból számos műhelymunka, írótábor, szervezői munka nőhetett ki. (Azt gondolom, ezt nyugodtan nevezhetjük Kabai-együtthatónak is egykori mentora, Kabai Lóránt után, aki sajnos szinte napra pontosan egy éve nincs velünk.) Az évek során alkotóként, majd később háttérmunkával és szerkesztőként emberileg is képes volt inspirálni másokat a szépirodalom területén. Ez a figyelem és segítségnyújtás talán nem elhanyagolandó tulajdonság manapság, mikor egyenesen a páholyból nézhetünk végig egy atomjaira hulló társadalmat és országot. De lebegjünk is közelebb a szövegekhez, a Földről az űrbe.

A már említett, 2017-ben megjelent, a mémkultúrával és az álhírekkel is kacérkodó első verseskötet sok tekintetben egy eklektikus, kísérletező és izgalmas alkotót mutatott. Sokszor beszélünk arról, hogy az első kötet a nagy vállalásokról és a villantásokról szól. Nehezen tudok annál nagyobb vállalást elképzelni, minthogy ebben a könyvben egy messzi, messzi galaxisban járunk. A borítón látható raptor csillagkép már sejtet azért valamit: Űrhajók, üstökösök, csillagképek, gömbvillám, a Mars meghódítása, John Lennon időutazása, szerintem még valahol Major Tom is itt kering velünk  olvasás közben. Meglepően tágas univerzumba lépünk hát be. Az űrutazás (vagy éppenséggel a természettudományok) persze csak egy metafora, hiszen ebbe a keretbe illeszkednek be a lírai én és közegének lebontásával/építkezésével kapcsolatos részek (lásd még az imperatívuszt „Csákányozd meg környezeted szeleteit, amik az emlékeid őrzik.”). Így e csillagzat alatt bontakoznak ki az apróbb részletek: egy hadihajóként horgonyzó kanül, egy párás autóablakra rajzolt arc vagy a füstbe ment kilövés a mászóka tetején. A gyermekkor vége.

Ezért is volt meglepő és bátor gesztus egyszerre, hogy Borda Réka második, Égig érő csalán című kötetében líráról prózára vált, és hiába ér égig a csalán, mégis a földre szállunk. Egy család és egy gyermek történetébe. Nyilván már a címtől furcsa viszketés törhet ránk, és aligha vágynánk ezt a növényt megmászni. Már csak azért sem, mert ahogy az ismert mesében kiderül, a sárkány háza valójában egy domestic thriller színtere, úgy ebben az – egyébként mesékkel kacérkodó – regényben is egy gyermekkori abúzus traumája rajzolódik ki. Nehéz téma, nehezen felejthető jelenetekkel, szereplőkkel (ki felejtené el a Marok nevet?), valamint burjánzó állat- és növénymotívumokkal. Mire a végére érünk, garantáltan viszketni kezd mindenünk. Az Égig érő csalán ugyanakkor nemcsak egy trauma története, hanem az ehhez szorosan kapcsolódó elhallgatások, (generációs) félrenézések regénye is, így jóval túlmutat önmagán. (Lebontod a szeretteket. Azokat látni élesen, akiktől távol állsz.) Közelebb hoz, ugyanakkor nagyobb perspektívában is láttat egy lelki folyamatot. Egyúttal helyet kér magának a témáról való társadalmi beszédben is. És bár vannak előzmények a versek közt, mégis gyökeresen más jellegű és műfajú munkáról beszélhetünk. Éppen ez a változatosság teszi kifejezetten izgalmassá Borda Réka szövegeinek olvasását. Szerencsére még nem is késő becsatlakozni.

Írásainak alapvető sajátossága a szerzői önazonosság és hitelesség. Legyen szó versekről, családtörténetről, dizájnról vagy tárgydilemmákról, egy percig se kétséges számomra a szöveg alapján, hogy éppen akkor és ott az adott problémák, témák foglalkoztatják az alkotót. Nevezhetjük mindezt őszinteségnek is. Ha engem kérdeztek volna meg, hogy miért adnék neki egy ilyen díjat, akkor éppen ez lett volna az egyik érvem. Röviden: megy a saját feje után (is). (Látni élesen, távol állsz.)

Remélem, ez az, amit egy következő kötetre is visz magával, akár egy következő díjig. És még tovább. Amíg látni élesen.

Fotó: Borda Réka Facebook-oldala