Tömény értekező prózai szövegek nyári olvasása több évtizedes tapasztalataim

szerint káros az egészségre, Deczki Sarolta könyve azonban üdítő kivételnek bizonyult az augusztusi kánikulában. Már a megjelenés ténye is örömteli, hisz a legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy az irodalomtörténeti monográfia manapság népszerű műfaj lenne, Bazsányi Sándor 2018-as grandiózus Nádas-értelmezésén és Szolláth Dávid Mészöly-monográfiáján túl így kapásból nem is jut eszembe más munka a közelmúltból, amely egy jelentős életmű teljes feltérképezésére vállalkozott volna. Gyakorlatilag az Osiris Irodalomtörténet-sorozata tartja életben a műfajt, főként a 19. századi klasszikusainkat illetően – az a sorozat, amelyben a díjazott mű is megjelent –, de ez sem feledteti azt a súlyos szakmai adósságot, hogy többek között olyan, tág értelemben vett kortársakról mindmáig nem született monográfia, mint Hajnóczy, Sziveri, Parti Nagy, Spiró, Závada, vagy Takács Zsuzsa.

Deczki Sarolta teljes joggal hangos, méltó visszahangot kapott Tar Sándor-monográfiáját magam a műfaj csúcsteljesítményének látom – nem mintha erős lenne a mezőny, de ez semmit nem von le a könyv értékéből. Problémaérzékeny, remekül felépített és megírt munka, kimerítő alapossággal, letisztult tudományos apparátussal, mégis fogyasztható stílben, következetesen elkerülve a tudományos bikkfanyelv olvasói megpróbáltatásait. Olyan szellemi izgalommal olvastam, mint egy gördülékeny regényt, vártam, mi lesz a szerző álláspontja a felmerülő kérdésekkel kapcsolatban – legyen szó az életmű belső elmozdulásairól és az író életútjáról egyaránt. Mint Deczki megjegyzi, noha általában nem szükséges az életrajzi tények beemelése az értelmezés szempontjai közé, Tar esetében mindez mégis megkerülhetetlen, hisz ügynök-volta és a lelepleződését követő morális meghasonlása nélkül aligha volna a portré teljes értékűen felvázolható. Akkor is, ha ez a próza – bár erős világ és valóságvonatkozása van –, „korhoz és helyhez kötöttségtől függetlenül is értelmezhető, általános emberi és létállapot fejeződik ki bennük.”

Amint arra Deczki rámutat, Tar akkor kezd el szociografikus ihletésű, realista elbeszéléseket írni, amikor a magyar próza már javában más utakon jár, így írásmódja korszerűtlennek, meghaladottnak tűnhetett. Olyan irodalomtörténeti kontextusban lépett be tehát az irodalmi térbe, amikor elbeszélésmódja „kivételként kanonizálódott, integrálhatatlannak tűnt a magyar próza alakulástörténeti folyamataiba; egyaránt távolságot tartott a posztmodern beszédmódoktól és a szociografikus munkásirodalom kliséitől.” Innen szép győzni, mondhatnánk egy sportriporter modorában, és a monográfus nem teszi kérdésessé, hogy a végeredmény önmagáért beszél: Tar Sándor életművét – annak minden ellentmondásával együtt – a legmagasabb polcon helyezi el.

Deczki Sarolta és Németh Gábor – Fotó: Oláh Gergely Máté, Szépírók Társasága

Deczki Sarolta meggyőzően elemzi azt a folyamatot, melynek során Tar már életében sokak által olvasott, kultikus szerzőnek bizonyult. A monográfus – csakúgy, mint elsőrangú kritikusi tevékenysége során – mindvégig szigorúan megőrzi objektivitását, távol tartja beszédmódját az ájult rajongói hangoktól. Az életművet nagyra tartja, de színvonal-ingadozásait, tévútjait, kudarcait sem hallgatja el. Így lesz a portré hiteles, meggyőző: az ellentmondásos sors és a rendhagyó életmű nagy vitákat kiváltó megítélése Deczki Saroltánál egyszerre összegző és új szempontokat beemelő, inspiratív nyugvópontra jut, miközben a könyve eredeti szerkezetű, nem lineáris struktúrájával a jövőbeli monográfiák számára új távlatokat nyit.

Nincs más hátra, mint előre: a legjobb helyre megy a díj.

Fotó: Deczki Sarolta Facebook-oldala