A kortárs jazz jólétéért felelős trió ezúttal egy nyugodtabb energiájú, kiforrott flowval rendelkező színvonalas albumot hozott. A Duna hullámzására hajazó, meditatív beatek a címhez hűen egy dunaparti lazulás benyomását keltik. Ahhoz, hogy érzékletesebben kifejtsük miben rejlik a kortárs, hiphop elemekkel fűszerezett jazz és a jazz rap értéke, ahhoz érdemes megvizsgálni a kettő kontextusát, összefüggését.

Míg a hiphop egy Bronxból, New York északibb kerületéből többek között a strukturális rasszizmus, és a szegregáció elnyomásból született kulturális mozgalom, addig a rap maga a ritmusos beszéddel élő zenei technika. A nyolcvanas években a Roland TR-808 dobgép megjelenésével a fizikai hangszer nélküli elektronikus zeneszerzés elérhetőbbé vált, elég volt egy jó alapot összerakni és rárappelni. A zene demokratizálódásával látszólag könnyebb és egyszerűbb lett zenét készíteni, miközben a különböző zenei szoftvereket és eszközöket ugyanúgy el kell sajátítani. 

A mai napig legnépszerűbb rap alműfaj a trap, ami 110-140 bpm-en erősebb basszussal és hi-hat-tel operál, ami ad egy erőszakosan panaszkodó, offenzív összhatást. Előzménye a gengszter rap, amiben az urbánus agresszió új nyelvi regiszterré alakult. Az 1990-es évek elején jelent meg Atlanta (USA) legszegényebb negyedeiben, ahol „csapdába esve” érezte magát a fiatalabb generáció és egy esélyt akartak a kitörésre. (Kifejező ehhez az Atlanta című négy évados sorozat.)

A jazz és hiphop fúziója remekül ötvözi a jazz melódiákat a mai napig iszonyatosan népszerű rap szövegstílusával. Már a nyolcvanas évekig visszamenőleg kölcsönös hatással volt egymásra a két zenei irányzat. Az improvizáció, a ritmus, a hanglejtés és a delivery mind fontos elemei egy rap számnak, ahogy a hiphop kezdetekor a freestyling volt, ami többek között az upbeat funkból a soulból és a jazzből is inspirálódott. Többek között a The Sugarhill Gang, a Run-D.M.C, Missy Eliott, A Tribe Called Quest mind mind alakították a hiphop és a rap stílusát.

A sampling nélkül nem lenne a hiphop az ami. Más zeneszámok elemeinek kiemelésével, megidézésével és módosításával kezdődött és fejlődött tovább a stílus, például a rapper Nas The world is yours című ikonikus számában idézi az idén elhunyt Ahmad Jamal The Awakening (1970) albumáról az akkordmenetet. De fordítva, Herbie Hancock Future Shock (1983) és Miles Davis Doo-Bop (1993) című albumán is számos fúziós hiphop elem és irány megtalálható. A jazz standardek helyett csak megidézik a melódiát és rappel emelik át a jazz felszabadult és szertelen hangzáskultúráját az élő nyelv közegébe.

Ezzel egy időben áprilisban a Budapest Jazz Clubban Orlando x Dom Beats koncertre mentünk, ahol többek között a Carbon & Monoxide (2018) közös kislemezről játszották számaikat. A laza beatek adják az angol szövegű jazz rap alapját, itt ott egy kis trap pergéssel, Slow Village-es, Sör és Fűs old school aurával megfűszerezve. A jazz rap itthon nem terjedt el olyan mértékben, mint külföldön, például J Dilla, Nujabes vagy pedig Thundercat vagy Flying Lotus alakjában.

A koncert közben egy szám erejéig megtörte a fesztelenül laza hangulatot a hangos rocksztár energiát sugárzó Co Lee akinek a most megjelent Cirque de L’Homme albumán szintén közreműködik Dom Beats egy pár szám erejéig, de a most méltán közkedvelt Beton.Hofi és a kifejezetten kellemetlenül autotune-ozott hangú gyuris is szerepel rajta. A hazai rap szcénához jellemzően az elmés nyelvezetre és a pikáns ütemekre gyúrnak, sok koprodukcióval karöltve, hogy egymás feat-elésével tartsák életben a zenei körüket. Ez ad egy belterjes jelleget ennek, bár Magyarországon a legtöbb alkotói szakma annyira kicsi, hogy mindenki hamar megismerkedik a másikkal. Hátulütője az, hogy ha az ember a zenei értékét azzal méri, hogy tömegeknek akar tetszeni, akkor igazodnia kell a trendekhez, mint ahogy például ByeAlex vagy az OTL tagjai teszik.

Bár a BJC nem a legalkalmasabb színpad egy ilyen lazulós bulira, mert a lépcsős térről hiába vették ki a székeket, a koncert elején mindenki a földön ült, majd kínosan, de mindenki fel-fel állt a szünetig, a koncert hangulata kellemes volt.

Idővel kontextus nélkül is élvezhető lesz Orlando zenéje, míg ezt a legtöbb hazai rap előadóról nem tudnánk biztosan kijelenteni. A trendeken túl majd évtizedek múlva tudjuk megállapítani ki emelkedik ki, mint például a kétezres évek elején alkotó Akkezdet Phiai, akik jobbára minden magyar kortárs rap előadónak nyújtottak kiindulási alapot, holott Ganxsta Zolee és a Kartell-t már sokkal kevesebben idézik meg komolyan.

Talán magát a trap műfaját kellene kritika alá vonni, nem pedig az előadókat. Igaz, hogy ami egy időszakban népszerű, az a következőben már ízléstelen lehet, de attól az adott korban megmozgatott egy nagyobb közönséget, aminek miértjét érdemes megvizsgálni. Az erőszakos és vagy ugratós hangnemet felválthatja még egy magamutogató vagy éppen önreflexív narratíva a szövegekben. Krúbi az összekacsintós közéleti témái mellett előadói módjában önreflexivitása és játékos hangneme miatt lett kiemelkedő, mindamellett a civil és előadói énjét a legprofibban ő tudta szétválasztani. Fontos továbbá, hogy melyik korosztályt sikerül megszólítania az adott előadónak. Pogány Induló karcos hangú fiatal rapper közönségével, a vele egyidős tizen-huszonelejiekkel együtt játszik a proli életérzéssel. Ez az autentikusság meghatározó szerepet játszott a rap hagyományában, de azóta a hiphop stilizálódott és a gettó közegéből eltávolodott. Az alsó rétegekből kitört és a közép-felső rétegek kisajátították az érzelmi és fizikai nyomor esztétikáját.  Kiemelkedően reprezentálja ezt a most megjelent Larry című film, amely a nehéz sorsú, törekvő, magyar fiatal rapperekről szól. A film castingolása közben jártak szakközép- és alapítványi iskolákban, civil szervezeteknél, vasüzemekben, intézetekben és mélyszegény romatelepeken is. Ha egy teljesebb képet szeretne látni az ember arról, hogy még mit jelenthet ez a szubkultúra, akkor a film castingja után Budapest Open Mic nevezetű rapversenyről készült fontos portrévideót is több mint érdemes megnézni.

Képek: Jazzbois/facebook