film
2009. 09. 06.
Száz éve született Elia Kazan filmrendező
Szeptember 7-én lenne száz éves Elia Kazan, kora egyik legkiemelkedőbb és talán legvitatottabb filmrendezője. Szakmailag a legnagyobbak közé tartozott, mestermunkák sora (A vágy villamosa, Édentől keletre, A rakparton) került ki keze alól, ugyanakkor lelkes részvétele az ötvenes évek kommunista boszorkányüldözésében számos pályatársa haragját vívta ki és élete végéig árnyékot vetett rá.
Elia Kazanjoglous néven Isztambulban született, görög szülei nem sokkal később New Yorkba vándoroltak ki. Kazan elvégezte a Yale Egyetemet, majd színész lett a Broadway-n és hamarosan rendezni is kezdett, háromszor nyerte el a színházi Oscarnak nevezett Tony-díjat. 1948-ban egyik alapítója volt a híres Actor,s Studiónak, az intézményt 1962-ig ő vezette. Tanítványai között volt Marlon Brando és James Dean is, ők később több filmjében is főszerepet kaptak.
Kazan 1937-ben ült először a rendezői székbe, tíz évvel később kapta első rendezői Oscar-díját Úriember-megállapodás című filmjéért, amely az antiszemitizmusról szedte le a keresztvizet és a legjobb filmért járó szobrocska is az övé lett. 1951-ben a Marlon Brando karrierjét elindító A vágy villamosa 12 jelölésből négyet kapott meg. Második rendezői Oscarját az 1954-ben készült A rakparton című filmjéért vehette át: az irányzatot teremtő, dokumentarista hűségű alkotás a New York-i kikötő dokkjait kézben tartó maffia üzelmeit leplezte le, a főszerepet játszó Marlon Brando erkölcsi vívódásait sokan a rendező önmentegetéseként fogták fel.
Kazan ugyanis 1934-36 között tagja volt a kommunista pártnak, és az ötvenes évek elejéig kapcsolatot tartott fenn a mozgalommal. 1952-ben beidézték az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság elé, ahol bátran viselkedett és megtagadta a kommunistagyanús kollégák megnevezését. Miután azonban azzal fenyegették meg, hogy soha többé nem dolgozhat a filmszakmában, újra tanúskodott és több nevet is felsorolt, életeket és karriereket törve derékba. Kazan még "rátett egy lapáttal" és sajtóhirdetésekben buzdított további feljelentésekre és később is többször leszögezte: nem bánt meg semmit.
A politikai viharok nem hatottak ki szakmai munkájára, 1955-ben rendezte leghíresebb filmjét, John Steinbeck Édentől Keletre című regényéből. Kazan ezúttal is Brandót favorizálta volna a főszerepre, de az író rábeszélésére végül James Dean mellett döntött. 1956-os Baby Doll filmje nem minőségével, hanem témaválasztásával - egy idős férfi és egy gyereklány házassága - keltett feltűnést, utolsó filmjét 1976-ban Az utolsó filmcézár címmel Scott Fitzgerald nyomán készítette.
Kazan íróként és forgatókönyvíróként is remekelt, Amerika, Amerika című bestselleréből film készült, önéletrajza 1988-ban látott napvilágot. Harmadik Oscar-díját 1999-ben életművéért méltán ítélték oda neki, de a gálán kiderült, hogy megítélése még mindig megosztja a művészvilágot. A 89 éves rendező színpadra lépésekor sokan fel sem álltak, mások viszont tüntető tapsviharban részesítették.
Elia Kazant három héttel 94. születésnapja után, 2003. szeptember 28-án érte a halál.
Kazan 1937-ben ült először a rendezői székbe, tíz évvel később kapta első rendezői Oscar-díját Úriember-megállapodás című filmjéért, amely az antiszemitizmusról szedte le a keresztvizet és a legjobb filmért járó szobrocska is az övé lett. 1951-ben a Marlon Brando karrierjét elindító A vágy villamosa 12 jelölésből négyet kapott meg. Második rendezői Oscarját az 1954-ben készült A rakparton című filmjéért vehette át: az irányzatot teremtő, dokumentarista hűségű alkotás a New York-i kikötő dokkjait kézben tartó maffia üzelmeit leplezte le, a főszerepet játszó Marlon Brando erkölcsi vívódásait sokan a rendező önmentegetéseként fogták fel.
Kazan ugyanis 1934-36 között tagja volt a kommunista pártnak, és az ötvenes évek elejéig kapcsolatot tartott fenn a mozgalommal. 1952-ben beidézték az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság elé, ahol bátran viselkedett és megtagadta a kommunistagyanús kollégák megnevezését. Miután azonban azzal fenyegették meg, hogy soha többé nem dolgozhat a filmszakmában, újra tanúskodott és több nevet is felsorolt, életeket és karriereket törve derékba. Kazan még "rátett egy lapáttal" és sajtóhirdetésekben buzdított további feljelentésekre és később is többször leszögezte: nem bánt meg semmit.
A politikai viharok nem hatottak ki szakmai munkájára, 1955-ben rendezte leghíresebb filmjét, John Steinbeck Édentől Keletre című regényéből. Kazan ezúttal is Brandót favorizálta volna a főszerepre, de az író rábeszélésére végül James Dean mellett döntött. 1956-os Baby Doll filmje nem minőségével, hanem témaválasztásával - egy idős férfi és egy gyereklány házassága - keltett feltűnést, utolsó filmjét 1976-ban Az utolsó filmcézár címmel Scott Fitzgerald nyomán készítette.
Kazan íróként és forgatókönyvíróként is remekelt, Amerika, Amerika című bestselleréből film készült, önéletrajza 1988-ban látott napvilágot. Harmadik Oscar-díját 1999-ben életművéért méltán ítélték oda neki, de a gálán kiderült, hogy megítélése még mindig megosztja a művészvilágot. A 89 éves rendező színpadra lépésekor sokan fel sem álltak, mások viszont tüntető tapsviharban részesítették.
Elia Kazant három héttel 94. születésnapja után, 2003. szeptember 28-án érte a halál.
További írások a rovatból
Révész Bálint és Mikulán Dávid KIX című dokumentumfilmje a 21. Verzió Filmfesztiválon
Más művészeti ágakról
Interjú Beck Tamással, a 33. Salvatore Quasimodo Költőverseny fődíjasával