Az akkori Nyugat-Berlint körülölelő, 1961-ben emelt betonépítmény az egykori NDK szüleménye volt, és 28 éven keresztül választotta el egymástól a német főváros keleti, illetve nyugati felét, embereket, családokat szakítva el egymástól. A történelem torz és keserű fintora volt ez, számos áldozattal és tragédiával. Történészek még ma is vitáznak arról, hogy a kommunista határőrök hány menekülőt lőttek agyon.

De mindez szerencsére már a múlté, és az egységes Németország - az egybeforrt Berlinnel - a falbontás november 9-i évfordulójának megünneplésére készül. És az egyetlen megmaradt egybefüggő, alig több mint 1,3 kilométeres falszakasz restaurálása az ünnepi készülődés egyik legfőbb attrakciója. Berlin úgy emlékezik a fal leomlására, hogy új ruhába öltözteti az Oberbaumbrücke és az Ostbahnhof között húzódó betonkerítést.

A főszerep ma már nem a határőröké, hanem a művészeké, festőké és restaurátoroké, mégpedig a világ 21 országából, köztük Magyarországról is. Ők azok, akik hónapok óta festik újra a hajdani fal keleti oldalát. A művészek saját korábbi munkáikat újítják fel. 1990 nyarán, a fal leomlása után néhány hónappal őket kérték fel ugyanis, hogy varázsolják hangulatossá a mementónak meghagyott, 1,3 kilométer hosszúságú faldarabot.

Köztük van a ma 59 éves Györffy Sándor, aki hetedmagával érkezett Magyarországról Berlinbe. Ugyanazokkal a kollégákkal, akikkel 19 évvel ezelőtt egy-egy képet festettek a szomorúan szürke betonfalra.
A hatóságok ugyanis akkor azt találták ki, hogy ne csak a fal nyugati fele legyen tele rajzokkal, illetve festményekkel, hanem a keleti is. Innen az East Side Gallery elnevezés - mondta el Györffy az MTI-Pressnek. Az illetékesek ebből a célból hívtak meg festőket több mint 20 országból, akik a témaválasztással kapcsolatban annak idején szabad kezet kaptak. A téma azonban - mint Györffy hangsúlyozta - mégis adott volt, és nem véletlen, hogy a betonszakaszt teljes hosszában beborító, több mint 110 festmény egytől-egyig a falról, illetve annak leomlásáról, az emberek, a családok és általánosságban a Kelet és a Nyugat egymásra találásáról, az egyesülésről szólt.

Csakhogy a festményeket az elmúlt csaknem két évtizedben kikezdte az idő vasfoga, a betonfal szinte mindenütt repedezni kezdett, a festék lekopott, a legnagyobb pusztítást azonban a turisták végezték. És mivel az East Side Gallery kezdettől fogva Berlin egyik legfőbb idegenforgalmi látványossága volt, jóformán egyetlen festmény sem akadt, amelyet a hazai és külföldi turisták ne firkáltak volna agyon.

Az East Side Gallery alapítvány ezért határozta el, hogy megkeresi ugyanazokat a festőket, akik 19 évvel korábban a fal keleti oldalát egyszer már színesbe öltöztették. Meg is találták őket, a 119-ből több mint 100-at, az azóta elhunytakat - szám szerint ötöt - pedig rokonaik vagy barátaik helyettesítik. Mindenki azt a feladatot kapta, hogy eredeti graffitiját fesse újjá.

Így Györffy - aki ezekben a napokban fejezte be a munkát - átfestette az 1990-ben készült képét, amely két, egymással szembe forduló emberi arcot ábrázol, mindkettőt nyitott szájjal. A falfestményen néhány fekete kődarab is látható, amelyek a fal darabjait jelképezik. Az emberi arcokkal a művész a kommunikáció hatalmát igyekezett ábrázolni, arra utalva, hogy a párbeszéd volt az, ami áttörte a falat.

Egy másik magyar, Gerhes Gábor számokat festett a falra, 1989 és 1990 jól kivehető volt. Gábor Imre egy vízesést "frissített fel", megüzenve, hogy a széttört falon keresztül ismét folyik a friss víz.
A magyarok mellett Japánból, Finnországból, Spanyolországból, Portugáliából, Iránból, Lengyelországból és Oroszországból is érkeztek festők, de természetesen ecsetet ragadtak a hazai művészek is. A képzelőerő nem ismert határokat, és így egy páratlan, eklektikus graffiti-kavalkád jött létre. A kavalkád ellenére azonban minden egyes festmény valamilyen módon a fal és az ahhoz fűződő korszak történetét idézte fel, vagy épp arra utalt, hogy annak megszűnésével az emberek előtt ismét határtalan lehetőségek nyíltak.