Vannak a klasszikus zene történetében különlegesen nagy előadóapparátusú, tágas hangzó teret igénylő művek, melyek a Müpa megnyitása előtt soha nem szólalhattak meg méltó körülmények között Magyarországon. Ilyen Mahler II. és VIII. szimfóniája, Richard Strauss Alpesi szimfóniája, Schönberg Gurreliedere – és ilyen Berlioz Te Deuma, valamint Requieme. Utóbbi műfajának valaha született legnagyobb szabású képviselője. Izgalmas lesz a rendkívüli alkotást kompromisszumoktól mentes tolmácsolásban hallani!

Berlioz kudarcokban bővelkedő pályáján a Requiem a siker fellélegzése. Csodával határos már az is, hogy olyan liturgikus szöveg megzenésítésére kap állami megrendelést, melynek megkomponálása régóta dédelgetett terve. Nehézségek persze ebben a történetben is akadnak: a megrendelést visszavonják, és egy időre a komponista emiatt nehéz helyzetbe kerül. Azután egy másik alkalom mégis ismét aktuálissá teszi a minisztériumi megbízatást, s így a mű 1837. december 5-én felcsendülhet a párizsi Invalidus templomában – elsöprő sikerrel. Berlioz Requieme a halállal való találkozás monumentális drámája, hatalmas, romantikus vízió. Az előadóapparátus óriási: a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermének terét három énekkar zengő hangja tölti be. A Nemzeti Filharmonikus Zenekart a magyar közönség régi ismerőse, a nagy kultúrájú és sokoldalú Howard Williams vezényli. A kiváló brit dirigens 1989 és 1993, majd 1996 és 2000 között a Pannon Filharmonikusok élén állt. A Requiem tenorszólistája, az angol Andrew Staples jeles operaénekes, aki előbb a Szent Pál Székesegyház kórusában énekelt, majd az Eton College falai között képezte magát. Repertoárja Händeltől Mozarton át Richard Straussig ível.

A kép forrása: mupa.hu