2009 augusztusában a gépem, menetrend szerint, Lvivben landolt. A reptér hófehérsége elvakított. 

Erín Moure kanadai költő – aki egy szép napon elhatározta, hogy angolra fordítja egyik könyvemet és akivel azóta jó barátok lettünk – el szerette volna vinni édesanyja hamvait annak szülőfaluja, Velyki Hlibovychi temetőjébe. Én pedig el akartam kísérni, hogy meglátogassam a Duna száját, ahol a folyó deltatorkolatának csatornái a Fekete-tengerbe ömlenek. A sors közbeszólt, és a sors neve Ukrajna volt.

Európa? Igen, ez is Európa. Európától mindig búcsút veszünk

Európa az a földrész, amely a 20. század első felében könyörtelenül elűzte (maradék?) népességét Amerika irányába. Így lehetséges az is, hogy két költő, akik a világ más-más kontinensein élnek, találkoznak Lvivben. A nő, aki Québecből érkezik és épp rám vár a reptéren, egy olyan asszony lánya, aki gyerekként az osztrák-magyar/lengyel Galíciából vándorolt ki – amely most Ukrajna része –, és egy olyan férfié, akinek nagyapja a spanyolországi Galiciából emigrált, ahol pedig én élek. Saját nagyszüleim közül hárman vándoroltak ki Argentínába és Kubába, egyiküket a kubai Camagüey-ben temették el. Erín és én egykorúak vagyunk, mindketten 1955-ben születtünk, és mindkettőnknek vannak felmenőink egyik vagy a másik Galiciából/Galíciából.[1] Mi vagyunk a végtermékei ennek a nagy jövés-menésnek, az oda-vissza átkelésnek az Atlanti óceánon.

A Lviv és Velyki Hlibovychi közti távolság körülbelül harminc kilométer, és mi vonattal utazunk. A legközelebbi város Bibrka. Röviddel a nácik megérkezése után, 200 zsidó lakost küldtek innen a belzeci haláltáborba. Később, 1943. április 13-án, további 1300 zsidót lőttek agyon a volovei úton. A legtöbb ukrán zsidót pontosan ugyanígy gyilkolták meg a második világháború alatt, holttesteiket falvaikon kívüli gödrökbe taszítva. A spanyol köztársaság galiciai támogatóinak többségét a spanyol polgárháború idején pedig Franco falangistái gyilkolták meg ugyanígy, agyonlőve és a falvakon kívül megásott gödrökbe dobva őket. Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy azok a helyek, ahonnan emigránsok érkeznek, elmaradottak. Nem csupán gazdasági értelemben: izolált és a Történelmen kívül eső helyekként gondolnak rájuk. Felhívnám a figyelmet arra, hogy olcsó, exportálható munkaerőként is el lehet viselni a Történelmet, ez a létezés egyik módja. Hozzátenném azt is, hogy költőink – akik az osztrák-magyar Galícia fővárosában találkoznak – családjaihoz hasonlóak régen és ma is folyamatos kapcsolatot tartanak fenn az amerikai kontinenssel, csakúgy, mint azokkal az európai államokkal, ahová az 1960-as években emigráltak; mindegyik helyszínen a proletariátus részét képezték, amely a második világháború utáni újjáépítésen dolgozott.  

Európa? Igen, Európa bővelkedik népekben. Sohasem veszünk búcsút a népektől

Egy nép – az emberiség – olyan létező, mely éppúgy keletkezik, akár a folyók. Létrejön, és miután képes felemelkedni, arra is képes, hogy alábukjon. Elpusztíthatatlan, ami azt jelenti, hogy bár milliószor újra feláldozható, sohasem semmisíthető meg. Egy nép nem elfelejthető, vagyis, olyan élő dologról van szó, amelynek nincs szüksége ránk egyénekként ahhoz, hogy létezzen. Sohasem áll a hatalom oldalán, legyen szó bármilyen hatalomról; a potenciál, a lehetőség oldalán áll, és erre a lehetőségre ad választ. Nem tévesztendő össze sem képviselőivel, sem pedig azokkal, akik irányítják, hiszen egy nép sohasem reprezentáció, hanem földi jelenlét.

Egy nép sokféle kormány(zás)ra emlékezik, és az útját keresztező összes termelési módra, de mindezeket megelőzi a nép teste. Ez olyan erő, amely minden idejétmúlt rezsimet megdönt, és minden egyes rezsim idejétmúlt. Ez maga a felállás, az előretörés, az éneklés, a vereség vagy a győzelem, de sohasem a kormányzás. A nép összeegyeztethetetlen a kormányokkal, bármifélékkel.

A nép olyan intenzitás, amely nem keverendő össze az állammal, a nemzetállammal vagy akármilyen adminisztratív felosztással. Rizóma, amelyik növekszik és terjed, anélkül, hogy bármiféle bürokratikus akadályt számításba venne. A népnek mindig hiányoznak a papírjai. Bármelyikről legyen is szó, az intézmények nem izgatják, de ismeri azok tisztességes árát. Az emberiség létezik, megmutatkozik, megbuktat, elbukhat, kortárs, tovább halad. 

Európa? Igen, Európa bővelkedik gondolkodásban. Sohasem veszünk búcsút a gondolkodástól

A remény tudja, hogyan várakozzon, de mi, sapiensek, a kétségbeesésre vagyunk kiképezve.

Kétségbeesünk, mert időnként képtelenek vagyunk arra, hogy a maitól eltérő jövőt képzeljünk el. Kétségbeesünk, mert a hiedelemre lettünk felkészítve. A hiedelem semlegesíti a bizonytalanságot, de nem tudja megelőzni a katasztrófát. Megszoktuk, hogy katasztrófában élünk, és csak annyit tudunk, hogy egy újabb katasztrófa vár ránk.

A Le Monde hasábjain megjelent, A jövőtől az eljövendőig: a vírus forradalma című esszéjében Jean-Luc Nancy szembeállította a hiedelmet a hittel.

Számára a hit egy olyan erény, amelynek köszönhetően bevalljuk, hogy nem tudunk mindent irányítani. A hit várakozik és remél, mert tudja, hogy a szabadság gyökere a kockázat. A hit gondolkodásmód, amely eljuttat az életünk által valóban véghezvihető egyetlen dologhoz: az élet kockázatához. Ez azt jelenti, hogy megnyílunk egy olyan jövő felé, amely különbözik a behódolástól és a katasztrófától.

A hit hegyeket mozgat, mivel felhatalmaz bennünket a cselekvésre, mely nem vezet a kontroll és hatalom illúziójához. Talán ebből már világos, hogy a demokrácia az, ami képes mindnyájunk számára belépést biztosítani a jövőbe. A demokrácia azt kínálja, hogy egyenlően osztozzunk a végesség és tudatlanság terhében, mivel mindannyian ugyanazzal a bizonytalansággal nézünk szembe.

Ahogyan Nancy összegezte: „Az elmerülésben találhatjuk fel újra önmagunkat.”

Európa? Igen, Európa bővelkedik művészetekben. Sohasem veszünk búcsút a képektől

Így tehát újra álmodni fogunk.

Újra álmodni fogunk a reményről, ahogyan azt Andrea Pisano metszete a firenzei keresztelőkápolna ajtajain ábrázolja. Megálmodjuk a Scrovegni kápolna freskójában, ott, ahol Giotto is lefestette a reményt, és mi újra elmerenghetünk felette.

Az utópiának – reménynek – szárnyai vannak, de nem használja őket; kinyújtja kezeit és nem tudja, vajon a várakozás munkáját egy nap siker koronázza-e. Bizonytalanságban él és vár.

E levél megírására szóló felkérést 2021 augusztusában fogadtam el. Akkor még egy pestisre összpontosítottunk. Most, 2022 tavaszának végén, mikor ezt a levelet írom, már megláttuk a háború vörös paripáját kiemelkedni az Apokalipszis gyönyörű könyvéből.

Az első háború, amire emlékszem, a hatnapos háború volt. Kislányként lenyűgözött a tankok fekete-fehér képe, amiket akkoriban sugárzott a televízió. Lehetetlennek tűnt számomra ezeket a tankokat azon területek neveihez kötni, amelyeken keresztülgázoltak. Azokat a neveket az iskolai Biblia-órákról ismertem. Akkoriban nem voltak szavaim arra, hogy leírjam, amit átéltem; ma már ki tudom jelenteni, hogy a háború egyik lehetséges definíciója a nyelv és a hely között (meg)történő törés. Teljesen mindegy, hogy melyik nyelvet beszéljük, a háború felhasítja és soha többé nem lehet már az, ami egykor volt. Keserűbb Trója és keserűbb a múzsa által megénekelt düh.

Ez év elején, március 17-én, a lvivi repteret lebombázták. Fehér foszforbombákra gondolok, Hostomel és Irpin falvaira gondolok, és szüntelenül eszembe jutnak a 2009-es ukrajnai utazásom emlékei.

Minden bizonnyal életem legizgalmasabb pillanatai közé tartozott, amikor elindultunk Odessza kikötője felé, azokon a lépcsőkön, ahol Szergej Eisenstein a Patyomkin páncélos feledhetetlen képeit rögzítette.

Odesszából Vyklove és a „Zéró kilométer” felé mentünk tovább, ahol a Duna egyik csatornája a Fekete-tengerbe ömlik. Igor, egy helyi lipován vitt el bennünket apró csónakjában ehhez a rendkívüli határvonalhoz.   

Az Avhhustyana Voloshyna utcában szálltunk meg, és boldogok voltunk Ukrajnában, Lvivben.

Európa? Igen, Európa bővelkedik olyan birodalmakban, amelyek egyesíteni akarják, hogy a Nyugatot és a Keletet kizárólagos uralmuk alatt tartsák. Mindig búcsút veszünk a birodalmaktól, a szakadásoktól

Nem szükséges, hogy ezek közül bármire is emlékeztessen Önöket; megtanultuk az iskolában. Csak egy – talán őrült – gondolatot szeretnék felkínálni, és elmesélni egy történetet.

Az őrült gondolat az, hogy Európa kétarcú: Rómától nyugatra és Konstantinápolytól/ Moszkvától keletre. A Nyugat az USA gyarmata, a Kelet pedig Kína gyarmata. Amíg a Nyugat és a Kelet kölcsönösen nem ismeri el egymást, amíg a szimbólum két fele nem egyesül, Európé – Európa – az a fiatal nő marad, akit megrabolt egy idejétmúlt, patriarchális isten vágya.   

Most pedig jöjjön a történet. Egy fiatal nő, aki talán Giotto modellje lehetett, egy sivatagi előőrsre érkezik. Rongyaiból tudjuk, hogy koldus. Ott, abban a sivatagban, az Idő ráhalmozza ajándékait. Kettejük (Utópia és Idő) mellett van egy férfi, aki minden este egy fahasábba vési dühét. A férfi idős, és egész életét egy olyan országban élte, ahol könnyen nőnek a fák; ifjúkorában favágó volt. A háznak, ahol él, kertje van, és az egyik falára egy tömör fából készült hasábot szerelt fel, amelyet erdőirtás közben faragott. Minden este odamegy ehhez a falhoz és minden erejével a fatömböt kaparja. Ez az ő lengéscsillapítója. Ez az ő lökhárítója. Amit igazán akar, az az, hogy addig verje a fejét a falba, amíg a koponyája fel nem hasad, hogy megszabaduljon az élet borzalmaitól – annak ellenére, hogy az egy boldog élet. Ha estéről estére a fát kaparja, uralja dühét, és nem válik gyilkossá.

Mindhárman kitárják karjukat, ahogyan a Remény – akit Utópiaként is ismernek – tette, anélkül, hogy biztosak lennének benne, valaha ki fogják-e elégíteni vágyukat; nem tudják, képesek-e használni szárnyaikat és boldogan elrepülni. Tetteik hegyeket fognak megmozgatni, mert tudják, hogyan kell várakozni, és miként hozzanak létre egy olyan jövőt, amelyik már nem akarja leigázni őket. Úgy döntenek, azok között élnek, akik nem hajlandóak többé a gyilkosok közé tartozni.

Hadd lássunk meg mind egy olyan hajnalt, amelyben Európé, Európa, nem szenved többé sem egy patriarchális isten szeszélyeitől, sem isteni hitvese féltékenységétől.

Jöjjön még ezer tavasz ezekre a közös területekre és a ma is szidalmazott nyelvekre, amelyeken néhányan írunk és beszélünk, és amelyeket olyan nagy hévvel vagyunk képesek szeretni.

Chus Pato (1955) galiciai költő, tizenegy verseskötet szerzője. Könyveit számos nyelvre lefordították és több országban is megjelentek, ideértve az USA-t, Nagy Britanniát, Kanadát, Spanyolországot, Argentínát, Portugáliát, Hollandiát és Bulgáriát. Versei több tucatnyi galiciai, spanyol és nemzetközi antológiában olvashatóak. Munkássága elismeréseképpen megkapta a Spanyol Kritikusok Díját és a Losada Diéguez-díjat. A Galiciai PEN és a Galiciai Királyi Akadémia tagja.

fordította Deres Kornélia

fotó: Xoel Gomez

[1] Jelen fordításban a Spanyolországban található tartomány rövid i-vel szerepel (Galilicia) az Ukrajnához tartozó pedig hosszú í-vel (Galícia).