A Feuilleton rovatban Babiczky Tibor Variációk keresztre című írása egy új perspektívát igyekszik megnyitni a kereszténységről való gondolkodásban: a „gnóthi szeauton” jegyében szeretné vizsgálni Krisztus szavait és cselekedeteit, ezzel pedig a platóni, sőt a buddhai tanokhoz való közelítést (vagy a szerző szerint eleve felfedezhető közelséget) hangsúlyozza. Babiczky szerint a feltámadás individuáció, „ha valaki független személyiségként kezd el működni, az felér egy újjászületéssel.” Ez utóbbi kétségkívül így van, de ez a megközelítés elsiklik a lényeg felett, különösen ha figyelembe vesszük, hogy azon a héten emeli ki a feltámadás szó jelentésének individualista aspektusát, amikor a megváltásra, mint a legönzetlenebb cselekedetre emlékezünk.

Acsai Roland három verse közül az első (Még az) megidézi Nemes Nagy Ágnes Között című versét vissza-visszatérő refrénjével: „Még az ősz és a tél között.”, amelyet címének poétikai hangoltsága is előrevetít. A művek mindegyike a Rondel ciklusból származik, megfigyelhető a szerkezeti hasonlóság közöttük; a keretes szerkezet, a versek végén mottószerűen kiemelt sor.

A Tárcatárban Jenei Gyula elmélkedik elkanyarodó életutakról egy hatvan év feletti múzsa múltfeltámasztási kísérlete kapcsán, de mégsem a „múzsa költőjének” elvesztegetett élete a legtragikusabb, hanem környezetének az a néma közönyössége, ami az utolsó mondatban csúcsosodik ki: „Attól tartok, azt találja mondani, hogy él, s köszöni, megvan.”

Kiemelném még Kutas József Egyenlő esélyek című, meseszerű prózáját, ami számomra a lap legemlékezetesebb írása. Már első mondata jóval több hangulatteremtésnél, hiszen nem bevonja, berántja az olvasót a szöveg terébe: „A favágónak a haja volt fekete, a szénégetőnek a képe, az üstfoldozónak meg a ruhája; ők hárman kiadtak egy teljes éjszakát.” A mű egészére jellemzőek az ilyen és ehhez hasonló világteremtő gesztusok, valamint a természethez közeli emberre jellemző magasfokú érzékenység, amely a mesék világában hősteremtő attribútumként funkciónál – itt viszont a helyzet reménytelenségét fokozza, az erdő áthatolhatatlan sötétségét.

Markó Béla Orosz kenyér című verse az orosz szavak második világháború hatására bekövetkezett jelentésbeli változásának, az ezekhez való személyes kapcsolódásainknak, míg A közhely grammatikája az emberiség túlélési mechanizmusát jelentő beletörődésnek állít lírába ágyazott emléket. Mindkét műre jellemző az egzisztenciális bennfoglaltság, amelynek metafizikai síkját a költő egy-egy jól eltalált szóval idézi elő.

Az Ex Libris rovatban Darida Veronika az esztétika újra és újra felmerülő szükségességének kérdését négy témába vágó könyv (Christoph Menke: Erő; Byung-Chul Han: A szép megmentése; Horst Bredekamp: Képaktus; Földényi F. László: Newton álma) tükrében  vizsgálja. Minden esztéta vagy műértő szívét megdobogtató írás ez, és mi sem támasztja alá jobban a művészet jelenleképező képességét, mint az, hogy a kortárs valóságtapasztalatok feldolgozásának első útja mindig valamely művészeti ágon keresztül történik.

Az Élet és Irodalom e száma további meglepetéseket is tartogat, ugyanis A TGM-hatás címet viselő mellékletében a Tamás Gáspár Miklós tiszteletére tartott konferenciához kapcsolódó írásokat olvashatunk. A konferenciára március 25-én került sor az ELTE Filozófia Intézetének valamint Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének rendezésében. A mellékletben az elhangzott előadások rövidített változatát vehetjük kézbe Sipos Balázs szerkesztésében.

Ezek közül Radnóti Sándor Megnyitóbeszédét emelném ki, amely kellőképp megalapozza hangolódásunk és odafordulásunk Tamás Gáspár Miklós munkássága felé, valamint segít elhelyezni mind a filozófiai tanok és irányzatok, mind a politikai irányok labirintusában, belehelyezve a különböző diszciplináris hagyományok történetébe, mint a radikális, antikapitalista baloldal történetfilozófiai pátosszal felszerelt hívét és gondolkodóját.