Marsó Paula Hazatérés Cytheréből – Egy rokokó vágygondolat című, lapkezdő tanulmánya Szókratész Diotimájától Rousseau-n át Gulácsy Lajos rajzaiig kanyarodik, maiságát mégis erősítik az olyan meghökkentő hasonlatok, miszerint például Fragonard egy 1775-ös festménye (Ünnepség St. Cloud-ban) olyan, „mint egy pszichedelikus fesztivál”. A rokokó az utolsó mondatban végül, mint „a valóságból való menekülés keresővonala” jelenik meg, amely megadja a lapszám valósághoz való kötöttségének húsba markoló alaphangját. 

Gömöri György két verssel is szerepel a líra rovatban. A győztesek esélyeiről címében megjelenő oximoron determináltsága csak tovább fokozódik, ahogy halad a vers sorról sorra, de mintha nem tudna felemelkedni a tartalom a jól eltalált felütéshez. Bár meg kell hagyni, a háborúról való írás nehézségeit gordiuszi csomóként vágja át a költő, a könnyed hang működő ellenpont, még ha a kognitív disszonancia  miatt rossz szájízt is hagy maga után. 

Jenei Gyula novellájának (Az ablakon túl) utolsó mondatában válik végérvényessé az odafigyelés  gesztusa, ebben a hajléktalanság az aktuális helyzetre reflektálva másfajta hontalansággá tágul. Milyen lehet a „magánapokalipszis” és a „félkontinensnyi”?

Tóth Gábor Ákos Balatoni Menedék című novellájában sem kerülünk messzire a háború témájától, csak időben utazunk vissza: hősei a második világháború pszeudo-gondolatvilága elől menekülve találnak menedéket a balatoni házban. Hiába játszódik a második világháború idején, és boncolgatja egy zsidó származású fiatal lány és az őt befogadó, idős elbeszélő erőltetetten hétköznapi idő(ki)töltését, visszafordíthatatlan a paradigmaváltás: máshogy olvassuk, mint egy hónapja tettük volna. A címben is megjelenő háznéven keresztül torz formában jelenik meg a menedék, mely kapcsán elűzhetetlen az érzés, hogy talán a szavak verbális vigasz-mivolta is az adott élethelyzet kontextusától függően gyökeresen átalakulhat.

A ragtapasz-szekciót képviselő első írás Bartalos Tóth Iveta MJ-je, amelyben a szerző folyamatosan idézőjelbe teszi a műben szereplő friss özvegy viselkedésének minden gesztusát, a gyász társadalmi struktúrák által uralt udvarias kerete csak ilyen formában van vagy lehet jelen az elbeszélés terében. Csupán a kicsit másról beszélés aktusa vigasztaló, a kisprózát kellően fokozatosan adagolt tragikum itatja át hangzatos költői képekkel teletűzdelve.

Abafáy-Deák Csillag műve folytatja a sort, melyben a piacra járás, mint státuszszimbólum és létforma, valamint az evés, mint a magyar gyomornak nem idegen rítus jelenik meg. Több benne a kimondás, mint az elhallgatás, az élet kiszámíthatatlanságának elviselhetetlensége jelenik meg. Az ízvilágot Kántor Zsolt Az ínyencvilág tejbe áztatott galaktikája, hangzatos címével két hasábba tördelt írása folytatja, ami (látszólag) egy szombati menüsor elkészítési mechanizmusának részletes leírása. A mitizáló megfogalmazást bármelyik gasztroblogger megirigyelhetné, viszont a szerző nemcsak lekerekíti, vagyis stílusosan levágja a kispróza (kenyér)széleit, könnyebbé téve a fogyasztást, de az odaszúrt szavak sem elegek ahhoz, hogy az ne érződjön előre megrágott falatnak.

Kiemelném még Fekete Vince Halálgyakorlatok ciklusának négy versét, amelyek egyszavas címekkel, zárójelek közötti, egylevegővételnyi létezésleírásként ejtik zavarba az olvasót, s nem tudom eldönteni, hogy a (Szag) című vers utolsó két sora véletlenül lett-e az egész oldalon egyedül nem kurziválva, vagy direkt, mégis, bárhogy történt, jól történt.

A történelem folyamába pozitívan helyezkedik bele Visy Beatrix Kelevéz Ágnes tavaly megjelent, Babits költészetéről szóló tanulmánykötetéhez (Esti kérdések, Irodalomtörténeti nyomozás Babits költészetében) írt ismertetője, ugyanis nemcsak a nyomozáshoz, de a romantikus irodai pipafüstbe vagy körúti ködbe (kinek mi) csomagolt filológiai munkához is meghozza a kedvet. Talán nincs is nagyobb dicséret, mint egy Babits-szakértő tevékenységét Nemes Nagy Ágneséhez hasonlítani – ez is felkerülhet az irodalmi kívánságlistákra.