Az Élet és Irodalom feuilletonját Tőzsér János zene-tanulmánya nyitja mintegy térközt vágva a megelőző politikai és a vele bevezetett irodalmi-kulturális blokk kuszább lángjai közé. (Talán zene lehet a tüzek között?) Tőzsér a zene befogadásesztétikájának két fő, szembenálló vonalát, az expresszionista és a formalista stratégiát veti össze abból a szempontból, hogy melyik vihet közelebb valóban egy zeneműhöz. A formalizmus felé dől a mérleg; az érzelmekre fókuszáló expresszionista felfogás, noha ennél differenciáltabb a helyzet, végső soron mégiscsak megreked a hallgató kontingens, változékony diszpozíciójában, azaz a hallgató sosem fog úgymond önmaga (érzelmi) visszhangjánál sokkal többet vagy mást hallani, míg a formalista viszonyulás hozzáférést adhat a mű szerkezeti építkezéséhez, belső működéséhez, mely során – és ez már egy tanulási folyamat – a hallgató egyre többet hall és egyre jobban hallja magát a művet.

A lapszám novellafelhozatala vegyes érzéseket hagy maga után; hiába fontos mind Nagy Zsuka (Meztelenül), mind Bánkó-Erdősi Viktória (A hálátlan) témaválasztása, azaz a nő elidegenülése önmagától a (férfi)társadalom interiorizált tekintetén és elváráshálózatán keresztül, valamint az ezek alól való felszabadulás lehetőségeinek-lehetetlenségeinek kutatása, maguk a szövegek mégsem tudnak a közelmúltban a téma körül gyűrűző megközelítésekhez képest újat mondani. Mindkét szöveg a személyesség kérdései és kérdésessége mentén szerveződne, ám ez valójában nem tud átsütni a különböző helyeken megannyisszor olvasott „pszichoanalitikus” közhelyeken, hiába akár – Nagy Zsuka esetében – a zárlatban megnyíló queer szökésvonal.

Ide ékelném be, hogy a szintén e számban megjelent Seres Lili Hanna és Antal Nikolett között folyó beszélgetés epicentrumában éppen a nőket érintő kérdések állnak, valamint ezeknek nyelvi-irodalmi-diszkurzív nehézségei Seres 2019-ben megjelent kötetéből kiindulva (Várunk). A különbség Seres és a fenti szerzők között talán ott a legmegragadhatóbb, hogy Seres és Antal az itt fellépő nyelvi deficitet és ebből adódóan a nyelvkeresést hangsúlyozzák, akár a nyelvteremtésig elmenően, míg az utóbbiak magához a közvetítő közeg problémájához nem nyúlnak igazán.

A fenti két elbeszéléssel szemben Kürti László Placenta végnapomra című rövid novellája, maga is mintegy méhlepényszerű kompaktságában és harmóniájában, noha újat nem mond (eleve bizarrá váló követelmény, mi újat lehetne is mondani arról, hogy egy ponton kijátszhatatlanul megöregszik valaki/valami bennünk), mégis eléri az intimitás mélyrétegeit, ahogy visszafordítja a véget a kezdetbe. A körstruktúra reménnyel nem kecsegtet, nem eliminálja a megélt élet súlyát, hanem fenntartva megnyugszik benne.

A Placenta végnapomra mellett még két szöveg – Nógrádi Gábor: Öregember a padon, valamint Virág Szabolcs (sic! az ÉS rontott, helyesen Virágh! – a szerk.): Linzer – kap helyet egyazon oldalon, szintén a mindennapok csendes, banális, fojtott, ám annál intenzívebb belső égésének jegyében.

Ezen a vonalon továbbfutva Tolvaj Zoltán versét, a Jászföld-et emelném ki a líra blokkból. A szemek krízise ez, melyben a látás és a vakság kölcsönösen kikezdik egymást. Mi látható még a tüzek között, az „üvegesre sült, hályogos” tekintetekben; mi látható még a tűzből, ha ez már nem a torinói égés, sosem volt az, ha ezt a tájékot elkerülte a torinói lépték. Csak a „piszkosul szomjas” mindennapok egymástól megkülönböztethetetlen sora valahol a periférián. Láthatatlan, mert nézhetetlen; és a napok mennek az időközben, semmire nem való tekintettel.

Az ÉS 10. számát Révész Ákos festményei irritálják, az organikust megugrasztó, kificamító gliccsei beredőzik a lapokat. Érdemes figyelni a képek címeire: Emlék; Horizon; Organic Space; Hibrid Space. Lehettek volna madarak, bogarak; húzott-nyúzott terek maradnak ehelyett, egy olyan a geometriában, alapvető szerkezeteinkben-szervezeteinkben végbemenő detonáció következményei, amelyről lemaradtunk, amely észrevétlenül történt meg velünk. Fékezett robbanások (ld. Sinkó István reflexiója). Otthontalanságig húzott otthonkák.

A mediális hipperrealitásunk kikezdése (vagy éppen kiteljesedése) Grecsó Krisztián Vlagyimir és Galina címzésű „élménybeszámolója”. A szöveg a televízió rovatban jelent meg, de a tévé képernyője mögüli kilépésről van szó; a Telex által is mediatizált, Ukrajnából menekülő házaspár később a szerzőnél kap átmeneti szállást. Hogy a személyes találkozásuk valódi kilépés tud-e lenni, az kérdéses marad. Mind Grecsó, mind a hús-vér Vlagyimir és Galina képtelenek „valós” tapasztalatként átélni a történéseket, szinte a saját optika televizionalizálódása megy végbe. A zárójelenetben Galina a Parlamentről tart virtuális idegenvezetést Grecsónak, aki nem járt még az épületben.

Az utolsó hangot Králl Csaba üti le a táncrovat keretében, bár a felütés pontosabb lenne, nem enged utunkra nagy konklúziókkal, nem is lehet, az egyesült államokbeli Russian Ballet Theatre kollektív kiállása és származásbeli coming outja („[l]engyel, japán, szlovén, örmény, kirgiz, belarusz táncosok a képen”), a különböző európai fővárosok balettintézeteinek élén álló orosz vezetők ellentmondásos nyilatkozatai, majd az ezekre érkező közvélemény(ek), a moszkvai és szentpétervári hallgatás után Szergej Polunyin ukrán táncos celebritás mellkasán áll meg a tekintet. A rátetovált Putyin arckép a korunk termelte feloldhatatlan ellentmondások egyik szimbolikus csomópontjaként mered vissza ránk.