Az ÉS múlt heti lapszámát tekintve pedig jó okom van ezt megállapítani, hiszen szövegről szövegre ismerős élethelyzetekbe botlunk, már valamikor átélt érzelmekkel azonosulunk. Turi Tímea A lockdown mint kultúra című értekezése a közösségi média és a médiafogyasztási szokások felől közelíti meg a járvány össztársadalmi és kulturális vonatkozásait. A közös traumaként körvonalazódó, mindennapjainkat keretező járvány nem okozott társadalmi-kulturális sokkhatást, hiszen a közösségi média terében kialakuló véleménybuborékok, egyneműsített tartalmak valójában már a fizikai karantén előtt kialakították a „gondolkodás karanténját”. A fizikai elhatárolódás a társadalmilag amúgy is tapintható izoláció, az élet minden területét érintő meggyőződéseink visszaigazolásán és az eltérő vélemények kiselejtezésén alapuló safe space betetőzése volt. Kérdés, hogy a közös karanténtörténetünk felráz-e ebből az állapotból, megtanulunk-e közeledni és értően figyelni egymásra. A téma egyik legizgalmasabb aspektusa pedig egyértelműen az, hogy „mit kezdünk ezzel az élménnyel”, és hogyan építjük be a valóságnarratívánkba, hiszen „a lezárás kultúrája nem pusztán egy epizód az életünkben, hanem a mi nagy történetünk”. A szerző szerint az elbeszélés szintjén még keressük az egyensúlyt: sokszor meg sem jelenik a történetben, máskor viszont annyira domináns narratív elem a járvány, hogy minden mást elhalványít maga körül.

Ez teljesen érthető is, ha a traumák feldolgozásának a logikáját követjük. Az izoláció mint megküzdési mechanizmus és létállapot motivikus szinten több szövegben is visszatér a halál, a gyász, a trauma vagy éppen a kisebbségi élethelyzet prizmáján keresztül. A Tárcatárban Szív Ernő novellája a házastársukat elvesztő, a gyász elől egymásba kapaszkodó, de végül a magányba (és házastársuk emlékéhez) visszamenekülő idős pár történetét mutatja be. Az eltávolodás folyamatát szubtilisan, finom részletekbe bújtatva ábrázolja, amelyek mindvégig az elhunyt házastársakkal való viszonylatban tételeződnek, míg végül passzív módon éppen ők feszítik szét a kapcsolatot; a halottak kiszorítják a párt a közös életükből. Patak Márta bravúros prózájában (Installációk) élet és halál úgy fedi át egymást, mint megkerülhetetlenül összetartozó, egymásba játszó állapotok. A művész perspektívájából az öröklétbe átmentő performansz a halál, a kiteljesedés és a szabadulás momentuma, főleg, ha művészetével olyan szimbiózisban létező zseniről van szó, mint Zsóka. Az elbeszélő viszont a gyász és a halál gondolatának árnyékában él.

Horváth Péter Csaóbambínó című prózájának főhőse számára az otthon barkácsolt rádió jelenti a világ kitágulását, a nagy közös történethez való kapcsolódás lehetőségét. Molnár Lajos novellája (Egy falatot se) témájában marginalizált társadalmi problémát vet fel. Egy hétköznapi rutinművelet (főzés) mozdulatai közben derengenek fel az elhallgatott, családi bántalmazástörténet mozzanatai, amelynek sérülésnyomait a szereplők a narráció jelenében is hordozzák. A prózák köréből tematikailag kilóg Aknai Péter Töltés című rövid novellája, amelyben a humor eszköze a nyelvi áthalláson alapuló csattanó.

A kisebbségi léthelyzetből fakadó marginalizáció kapcsán vonhatók be a közös tematikus ernyő alá a Követési távolság és az Ex Libris rovatok cikkei. Előbbiben Deczki Sarolta összefoglalása olvasható a vajdasági születésű szerző, Szerbhorváth György friss kötetéről, amelyben a vajdasági magyar értelmiség helyzetéről és szerepfelfogásáról értekezik. Az Ex Librisben Domány András olyan tanulmányköteteket vesz górcső alá, amelyek szintén kisebbségek helyzetéről, történelmi mélypontjairól tudósítanak.

A lírai blokkot tekintve kiemelkedik Fehér Renátó egész oldalas, Írottkő című alkotása, ami két tragikus sorsú művésznek, Hervay Gizellának és Monyók Ildikónak állít emléket. A szerző megkapó költői képekbe sűríti, sajátos hangulatú versbeszédbe szövi a magány, a gyász és az elszigeteltség léttapasztalatát. Vörös István verse, A kultúra legyőzése ironikusan reflektál a kultúra és a pénz (hatalom) összefüggéseire, levonva a következtetést, hogy „Ameddig a gyenge szem ellát,/ ilyen is lesz a századunk.”

Akik a műértelmezés bugyraiban szeretnének elmerülni, azok számára érdekfeszítő fejtegetéseket és fordulatokat tartogat az aktuális ÉS-kvartett, amiben Károlyi Csaba Bárány Tiborral, Gács Annával és Puskás Pannival közösen Danyi Zoltán (szintén vajdasági származású író) A rózsákról című regényét elemzi. A beszélgetést megfűszerezi a résztvevők ellentétes álláspontja. Vajon szétfeszíti a könyvet az első és a második rész közötti következetlenség? Ironikusan önreflexív állapotjelző vagy teljes tévút a giccsbe hajló narráció? A traumatörténet a megtalált identitás hiányzó darabja?

A felvetett kérdésekre olvasóként is válaszolhatunk: hagyhatjuk magunkat meggyőzni, állást foglalhatunk, legfőképpen pedig: megfogalmazhatjuk a saját történetünket.