Dokumentumfilm-sorozat az Eltörölni Frankot történelmi hátteréről / PRAE.HU

Az Eltörölni Frankot 1983-ban játszódik, a vasfüggöny mögött. A címszereplő Frank (Fuchs Benjámin) egy underground zenekar frontembere, aki nem tud beilleszkedni a szocializmus orwelli csendjébe. Pszichiátriára kerül, ahol a rendszer az ellenségeit titokban próbálja elhallgattatni. Súlyos trip veszi kezdetét, amely egy társadalom sorsdöntő dilemmáira keresi a választ.

A Túlzott igazságérzet a Kádár-kor politikai pszichiátriájának működését dolgozza fel, megszólalói között megtaláljuk Haraszti Miklós egykori ellenzéki politikus-írót, Pálinkás Szűts Róbert újságírót, valamint Rainer M. János történészt, de pszichiáter, igazságügyi szakértő és emberi jogi aktivista is nyilatkozik. A politikai pszichiátria intézménye minden volt szocialista államban létezett. Eszerint a normálistól eltérőket – vagyis azokat, akik nem a hivatalos doktrínák szerint gondolkodtak, és ezt hangosan képviselték is – sok esetben kényszergyógykezelésre ítélték.

A dokumentumfilmet és podcastokat készítő Papp Bojána rendező elmondta: „Rengeteget kutattam a Kádár-kor pszichiátriáját, hogy elmesélhető történeteket találjak. A téma különösen érzékeny, nehéz volt megszólaló pszichiátert találnunk, rettenetesen nehéz volt bármilyen forrást találni, képeket pedig szinte lehetetlen.”

Dr. Papp Bojána elkötelezetten foglalkozik szociális témákkal, az elmúlt húsz évben dolgozott dokumentumfilmesként, újságíróként, szerkesztőként, de producerként is. Ő úgy véli, a Túlzott igazságérzet legnagyobb tanulsága, hogy a hatalom láthatatlan jelenléte a hétköznapi életben mentálisan rendkívül megterhelte az embereket. A '80-as években ez alattomosabban működött, mint a korábbi nyílt terrorban. Nem csupán a titkosszolgálatok működése miatt, hanem mert az addigra kialakult társadalmi konszenzusban a többség megtalálta a saját számítását; így azok, akik felszólaltak a diktatúra ellen, kívül kerültek a normalitás körén, megbélyegezettek és üldözöttek lettek.

A rendező továbbá kiemelte: „A Kádár-korban a pszichiátriai diagnózis stigmát jelentett. Ma már nyíltan beszélünk róla, ha valaki pszichiáterhez vagy pszichológushoz jár, de 40–50 évvel ezelőtt a sárgaházba, vagy a Lipótra kerülni talán rosszabb volt, mint politikai üldözöttnek lenni. A filmbeli beszélgetésekből kiderült, hogy a 2. világháborús traumákat a kommunizmus a négy fal közé száműzte, az '50-es évek terrorja pedig mentálisan még mélyebbre taszította a társadalmat. A mostani – a világháború utáni harmadik – generáció tart ott, hogy fel meri tenni az erre a korszakra vonatkozó kérdéseket.”