Bár lehet, hogy csupán a tudatlanságnak köszönhető naivitásom eredménye, hogy a nagynevű szakemberekből álló, felszólaló grémiumtól igényeltem: konkrét válasz hiányában legalább kísérletet tegyenek a magyar képzőművészet nemzetközi szférában elfoglalt helyének meghatározására. De valami mást hallottam.

Beható ismereteket szerezhettek a jelenlevők a műgyűjtés kezdeteiről, történetéről, valamint arról is, milyen arányban és számban szerepelnek magyar alkotók a nemzetközi művészeti életben. Végül mégis szembesülnünk kellett azzal, hogy a magyar és külföldi szakembereknek sincs a zsebükben a biztos recept sem az elismertségre, sem a hazai és nemzetközi művészeti sikerekre. Van néhány (a kortárs magyar művészeti társadalom összességét tekintve elenyésző számú) alkotó, akik nemcsak hogy szerepeltek nemzetközi művészeti vásárokon, tárlatokon, esetleg galériákban, de vissza is hívták őket kiállítani.

Eredményre vezető tanácsot tehát senki nem tudott adni, mégis megerősítem az egyik külföldi előadó, Jane Neal (műkritikus, művészeti konzultáns, nemzetközi szakíró, az Oxford Egyetem kortárs művészettörténeti oktatója) javaslatát: tegyük, amit tennünk kell, és végezzük el a ránk eső „házi feladatot” alaposan. Ez a kezdet. Aztán a jó kapcsolatok. Ezt persze eddig is tudtuk, de a jó kapcsolat mégsincs sehol.

Nehéz úgy nemzetközi hírnévre szert tenni, hogy ki sem mozdulunk az országból, de lehetőleg még a városból sem. Végeérhetetlen vitákba is bocsátkozhattak volna a felszólalók. Eredménytelen, de heves ötletbörzét hallhattak a művészet alakulása iránt érdeklődők.

Sajnos magáért beszél a tény, hogy a legeredményesebb és leghatékonyabb előadásokat a konferencia külföldi előadói tartották. A kerekasztal-beszélgetés során megkérdőjeleződött a befogadó közönség művészet iránti igénye, ami pedig alapvető követelmény lenne ez esetben a sikerhez. Óriási lemaradás tapasztalható a magyar művészeti, vizuális nevelésben, a művészet iránti természetes igény kialakulásának előfeltételében. Beszédes, hogy itthon a 2008/2009. tanévben végzett az utolsó művészettörténet szakos tanár. A képzést már korábban megszűntették, az utoljára felvettek pedig kifutottak. Ennyi volt. Biztos út az egyik meghívott által említett vizuális analfabetizmus felé.

Mennyit ér a művészet? És mennyit ér, ha magyar?
Konferencia műgyűjtőknek és nem-gyűjtőknek, művészeti és gazdasági szakembereknek, laikus műkedvelőknek
IBS – Nemzetközi Üzleti Főiskola (Budapest), 2009. június 9.