Ilyen például Turi Tímea verse, amely a Budapest, 2020. ősz címet kapta. Még mielőtt magát a művet olvasni kezdenénk, láthatjuk, hogy nagyon aktuális témáról lesz szó, hogy térben és időben hozzánk közel eső dolgot ragad meg. Egy ébredező kisgyereket és az őt keltegető anyukát hasonlítja a városhoz, ami fölött felkel a Nap. Fő problémája az érintésmentes világ kialakulása, az, hogy a személyes kontaktok, az olyan minimális kapcsolatba lépések két ember között, mint a menetjegyek kezelése, a fuvar kifizetése a taxisnak, de ami még rosszabb, a családtagok üdvözlése, mind-mind eltűnni látszanak hétköznapjainkból. A vers szomorúságát egy, a helyzet okát pontosan ismerő, nehezen elfogadó, de már a körülményekhez hozzászokott beszélő néhány körvonallal megrajzolt mondatai adják. Fél az elidegenedéstől, a magánytól, a végleges egyedül maradástól, mégis az utolsó szó reményteli: „indulás” ki ebből a nyomasztó légkörből egy új, átrendeződött, mégis szebb világ felé.

Mikor először átfutottam a címeket, és Turi versét meglátva ebben a témában kerestem szövegeket, Kollár-Klemencz László Örökké ismétlődő napok című tárcáján akadt meg a szemem. Részben ez is a bezártság, az unalmassá váló hétköznapok megjelenését járja körbe, azt, hogy nehéz megoldani, hogy napjaink ne váljanak túlságosan monotonná, ezáltal pedig fullasztóvá a négy fal között. Erről egy metafora segítségével elmélkedik, aminek tárgya egy amerikai film, melynek főszereplője újra meg újra ugyanazt a napot éli át, minden megismétlődik körülötte, ám ezt senki más nem veszi észre rajta kívül. A tárca központi figurája ezt nézi, azonban a film végén megjelenik egy nő, annak főszereplője életében, aki helyre billenti, normalizálja a dolgokat, míg a tárca főszereplője továbbra is egyedül marad, ő pusztán csak reménykedni tud egy magányos, nehéz időszak hasonlóan boldog befejezésében.

De ide kapcsolódik Schein Gábor Nem adtam nekik és Gerevich András Lélegzetről lélegzetre című verse is. Az előbbi arról szól, hogy most hirtelen megszakadt a világ, egy éles váltással teljesen más fordulatot vett. A dolgok átértékelődtek, mások a prioritások, meg kell becsülnünk azokat, amiket eddig természetesnek vettünk. A vers lírai énje felsorol rengeteg dolgok, amiket még sohasem csinált, amiket szeretett volna, a jövőben szeretne, vagy amelyekről úgy gondolja, részét kell képezniük az életének. Gerevich arról fogalmazza meg gondolatait, hogy a jelenlegi helyzetből fokról-fokra emelkedve juthatunk csak ki. Hogy még nem tervezhetünk semmit hosszútávra, főleg nem biztosnak hitt időpontokat nem véshetünk naptárunkba, mert ki tudja, mikor valósíthatjuk csak meg elképzeléseinket, ám ezek felé lépésről lépésre haladnunk kell, amennyire csak engedik korlátozott lehetőségeink.

Garaczi László Westeg (avagy hogy kezeljük helyén a világvégét) című műve annak ellenére, hogy szintén utal a koronavírusra, a jelenleginél sokkal inkább disztópikusabb világot ábrázol. Politikai megegyezésre kerül sor az országok között, azonban ez számos félelmetes következménnyel jár, az emberiség felett átveszi az uralmat a technika, a gépek szabályozzák mozzanataink, minden eddig jól működő rendszer kibillen egyensúlyából. Ezt a hihetetlenül gyors és végzetes folyamatot meg kell állítani, mindenki arra vár, hogy ez bekövetkezzen, azonban nincsen senki, aki képes lenne rá. Így van ez az emberiség hatalmas technológiai befolyásoltságával és egyelőre a világjárvánnyal is.

A lapszám szövegei természetesen más témákat is megszólaltatnak, Takács Zsuzsa A gépies fiúk című versében beszél a szavak fontosságáról és szeretetéről. Arról, hogy milyen volna, ha elveszítenénk őket, arról, hogy milyen sötétté válna ez esetben a világ. Szijj Ferenc Ritka események / A körhinta címet viselő költeményében egy leharcolt állapotú, régi körhintára emlékezik, mint vásári mutatványra, amit régen mindig csodált, amire mindig szeretett volna felülni. Most, évekkel később sikerül neki, de nem olyan hangulatban és nem olyan körülmények között, mint ahogy gyerekkori áhítozásaiban, hanem szigorúan saját felelősségre, jó pénzért. Egy régi sláger szól a háttérben, megidéződik az elutazás gondolata és az anyafigura, aki előtt a lírai én rejteget egy titkot. Az aktuális lapszámból az engem leginkább megszólító gondolat is ebben a versben olvasható: „Ha közelre nézek, összemosódnak / a házak és a fák, ha távolra nézek, mindig / ugyanazt látom, de nem képet, hanem inkább / egy gondolati ábrát…”

Azt gondolom, méltó lezárása ez az évnek, magába foglalja a kaotikusságot, a zűrzavart, azt, hogy még nem látunk mindent tisztán, és magába a céljainkkal, terveinkkel teli jövőt, amelynek az eléréséhez, megteremtéséhez még nem biztos, hogy rendelkezünk elég kézzelfogható eszközzel, de a hiányzó szükségesek ott vannak a fejünkben. Ezzel a gondolattal kezdve meg az ünnepi időszakot és ezzel lépve át 2021-be talán...

A lap legközelebb január 8-án jelenik meg.