A designban megjelent egy új felfogás, eredetileg a művészetekből. Már Joseph Beuys is eljátszott a múlt század közepén azzal gondolattal, hogy a határokat jobb lenne semmibe venni. Eredetileg tőle származik a “művészetek kiterjesztett fogalma “ koncepció. A művészet és a hétköznapi élet közötti határokat tette átjárhatóvá, ezért ő maga is különböző műfajokban alkotott. Egyszerre volt képzőművész, szobrász, grafikus, performansz -és fluxusművész, elméleti szakember és pedagógus. Mióta a dizájnt felemelték a művészeti ágak magasságába, gyors léptekkel érte be társait. Felvette azokat a mintákat, alkalmazta azokat a módszereket, amelyeket klasszikusan szoktak. Így Joseph Beuys “társadalmi plasztika “ elméletét is. A dizájn többé nem egy esztétikus tárgy, hanem választékosan reflektál társadalmi, politikai és környezeti témákra. 

Várható volt a lépés, hogy a dizájn is előbb vagy utóbb furcsa formai, anyagi párosításokkal, szokatlan anyagokból készült, több művészetet összefogó megoldásokkal rukkol elő. A művészetfilozófiai gondolatokat saját képére formálta és átlépte határait. Ugyanakkor a művészetnek vannak szabályai.

Ezért nem beszélhetek teljesen határtalan dizájnról, mert ennek a jelenségnek is megvannak a törvényei, amiben működni tudnak az új kísérletek. Ahhoz, hogy Shahar Livne egy kisméretű, sámli formára emlékeztető padot tudjon mikró műanyagokból tervezni, ahhoz, hogy Zala Zsófia és Tóth Ádám tűlevélből és kávézaccból készítsen tárgyakat, ismerniük kell a design alaptörvényét. A törvényben pedig szabályok vannak, a szabályok határokat szabnak. Mondjuk a szék nem lehet más, mint formatervezés. Tartalmazhat művészetet és más médiumokat, de nem alakulhat át építészeti, képzőművészeti, vagy textilművészeti alkotássá. A formatervezett széknek világosan a formatervezéshez kell tartoznia, amikor más rokon ágak elemeire utal. Ez olyan, mint az ember: az ember nem ugyanaz a személy, mint az anyja vagy az apja. Hasonlíthat mindkettőjükre és tartalmazza a tulajdonságaikat, mégsem azonos velük, már azért sem, mert fizikailag is látszik az elkülönülés. 

Ezért kérdés, hogy valóban határtalan dizájnról beszélünk-e, amikor a tervezők a dizájn határtalanságát fogalmazzák meg tárgyaikban. 

Nekem különösen azok a tárgyak tetszettek, ahol azt láttam, hogy nem egydimenziósan gondolkozott a tervező. Vagyis nem csak egy perspektívából gondolkodott a határtalanságról. Nálam díjnyertes volt Alvarán Catalán de Ocón és Francesco Faccin ötlete, hogy az őserdőkben szétdobált pet-palackokból dizájntárgyakat készítettek különböző nemzetiségű mesteremberek. Chilében, Ghánában, Etiópiában, Kolumbiában és Thaiföldön alkotják a lámpákat, mindegyik más kézműves technikát használva. 

Itt tehát feloldódnak az etnikai-kulturális különbségek, Faccin és Ocón reflektál is ezekre. Olyan térségekből válogatta össze az embereket, ahol nagy a szegénység, de a hagyományoknak is ugyanekkora szerepe van. A szegénység miatt sokaknak nincs áram bevezetve a lakóhelyükre. Nekik különösen fontos, hogy egy gazdaságos, kreatív megoldással készíthetnek lámpát. Az elektromos vezeték könnyen átfűzhető a palack száján.

Ezeknek az embereknek kultúrájuk szerint változik, milyen technikával dolgoznak, mindenki a lakhelyére jellemző fonásokat használja. A technika lehet 500 éves is, de az alapot egy modernkori termék, a pet palack adja.  A hagyományos kézművesség és az ipari termelés keverésével szintén megszűnik a közöttük lévő határ. De itt nincs vége a történetnek, mert Ocón még egyet csavar rajta: egy fontos globális problémára hívja fel a figyelmet, a petpalack szimbolizálja az ipari termelést, ami mára hatalmas méreteket öltött, és a környezetre is károsan hat. Az újrahasznosítás a “think global, act local” üzenete, környezettudatosságra bátorít.

Fotó: Villányi Csaba,  https://design-without-borders.eu/?lang=hu

Egy ilyen összetett gondolat, ami etnikai, kulturális, társadalmi határokon ível át és megoldást keres egy globális problémára, nem könnyen talál magának versenytársakat. Voltak olyan tárgyak, amik meg sem próbáltak a ringbe szállni. Például egy asztal, funkcióját elég nehéz megmagyarázni, a két anyag párosítása sem vált ki esztétikus hatást. Persze lehet értékelni, hogy az asztal felső része félig átlátszó, sárga műanyagból készült, mert árnyéka az alatti felületen fog látszani. 

Mégis, az ötletes vizuális újítás ellenére, a két felületnek együttesen már túl rideg hatása van, hiszen a márvány és a műanyag sem puha, szerves anyag. Egy szőrrel bevont felsőrész már sokkal izgalmasabb, főleg, ha a tervező azt a fantázianevet is adja neki, hogy „Oppenheim”. Meret Oppenheim volt az a szürrealista művész, aki André Breton és Max Ernst köréhez tartozott. Híres „Szőrreggeli” alkotásánál egy szőrrel borított csészét, csészealjat és kanalat láthatunk. Oppenheim tulajdonképpen a dizájnt használta fel, hogy szürrealista elméleteket fordítson a művészet nyelvére. Ha az asztal tervezője üzent volna tárgyával, nem lenne az a benyomásom, hogy egyszerű anyagkísérletről van szó, ami nincs megindokolva. 

Fotó: https://www.moma.org/learn/moma_learning/meret-oppenheim-object-paris-1936/

 Első ránézésre a funkciójával is zsákutcába jutottam. Dohányzóasztalnak tippeltem, de aztán nem tudtam eldönteni, hogy az alsó márványlap mire való. A lábunkat nem lehet rá feltenni, ha a kanapé mellé szeretnénk állítani. Esetleg teáskészletet lehet rá pakolni, de ahhoz meg túl alacsony. 

 Az is lehet, hogy csak díszítő jelleggel került oda, viszont ez nagy és kihasználatlan területet, tehát fölöslegesen megtervezett elemet feltételez. Talán éjjeliszekrénynek szánhatta a tervező. Kicsit még a kórházi éjjeliszekrényekre is emlékeztetett a fémváz miatt. Ha pedig rossz asszociációt hoz be egy tárgy, az ember nem szívesen nézegeti minden nap. 

Éjjeliszekrényként viszont egy egyetemes félelmet is előidézhet: félelem a betegségtől. A fémváz egyik meghosszabbított része, ami a műanyag asztallapot tartja és ívével átszeli az alsó lapot is, az éjjeliszekrények formaképzésére emlékeztet. A fémkeret ezt az érzést viszont felerősíti, mert a magyar kórházakban gyakran találkozni fémből készült ételkocsikkal, éjjeliszekrényekben is vannak elrejtve részletek. Vigyázni kell legközelebb, nehogy a kulturális-társadalmi tényezők miatt ne lehessen megszeretni egy tárgyat.

Ezért is gondolom, hogy egydimenziós megközelítéssel dolgozott a tervező, mert nem vette figyelembe, milyen összhatása van az anyagoknak. Három olyan matériát alkalmazott, ami barátságtalan, távolságtartó, néhány kultúrában rossz érzéseket kelt, nem a luxussal és a modern eleganciával párosítják. Egy hálószobába pedig, mint éjjeliszekrény, túl steril és rideg, nem hívogató. 

A határtalan dizájnra annyi válasz, ahány tervező. Ahogy láttuk, néhányan több határt léptek át, egyesek maradtak az egydimenziós megoldásoknál. Ékszereknél az építészet és az irodalom is megjelent, az osztrák Kunst Mode Design Herbstrasse egyetem tanulója, Lucia Tornes-Venegas egy nyakláncba tervezte a Leben, vagyis Élni feliratot. Ezzel a dizájn és a nyelvi fogalom szobáit nyitotta egybe. A Határtalan Design díj nyertese, Eva Hudecová ékszerei esztétikusak, békés titokzatosságot sugároznak. Székeknél legtöbbször a hagyományt és újítást vegyítették,mint az olasz tervezőpáros, Edi és Paolo Ciani. Munkáikban az olasz asztalosmesterek hagyományait követik, de ugyanígy jellemző rájuk az újító, kísérletező hozzáállás. Oskar Zieta lengyel designer körformájú, türkizkék falidísze pedig az emberi határtalanságra reflektált, mert a torzított tér visszatükrözése minket is más entitássá alakít, kilépünk a megszokott testből és új minőségben látszik  tükörképünk.

Fotók : Villányi Csaba, https://design-without-borders.eu/?lang=hu