film
2009. 06. 08.
Viridiana, az Aranyfilm
Közel egy fél évszázad telt el azóta, hogy Luis Bunuel, a spanyol film szürrealista mestere megalkotta a Viridianát, mégis ez a mű kapta az Aranyfilm díját az idei Málagai Filmfesztiválon. A rendezvényen részt vevők, akik soraikban tudhatták mindazokat, akik annak idején részt vettek elkészítésében, egy modern technológiával restaurált alkotást láthattak most.
Jelen volt mások között a mexikói Silvia Pinal, a szentéletűség illúziójában élő novicia, Viridiana egykori megszemélyesítője, Asunción Balaguer, a Viridiana unokatestvérét alakító Paco Rabal özvegye, a filmben szintén szereplő Teresa Rabal anyja. Ott volt Juan Luis Bunuel, a rendező fia, és Ian Gibson filmtörténész, aki most fejezi be legújabb Bunuel-életrajzát. Az El País című spanyol napilap beszámolója szerint mindnyájan felidézték a filmmel kapcsolatos emlékeiket.
Az 1961-ben készített Viridiana volt az egyetlen spanyol film a történelemben, amely Cannes-ban - még ugyanabban az évben - Aranypálma díjat nyert. Bunuel, aki a spanyol polgárháború idején előbb az Egyesült Államokban, majd Mexikóban telepedett le, az 1930-as évek óta első ízben forgatott hazájában. Emlékiratai szerint "szabadon dolgozhatott": a Franco-rezsim ugyanis megpróbálkozott némi nyitással, hogy Európában szalonképesebbnek tekintsék. Végül azonban a film csak 16 évvel később, 1977-ben, a diktátor halála után kerülhetett a mozikba, ugyanazon a napon, amikor közel 40 év után ismét legalizálták Spanyolországban a kommunista pártot.
Addig sok viszontagságon ment keresztül. Istenkáromlónak és erkölcstelennek tekintették a művet, amelyben az apácának készülő lányt saját nagybátyja akarja megerőszakolni, majd később félreérthetetlen utalások történnek arra, hogy saját unokatestvérébe szeret bele. Ráadásul a megrögzött antiklerikális Bunuel még azt a szentségtörést is elkövette, hogy a Viridiana által a nagybátyja öngyilkossága után birtokára befogadott koldusok, akiknek szerepére a rendező valódi csavargókat, hajléktalanokat talált, profán "bibliai szöveget" olvasnak fel. Egy képben úgy jelennek meg, mint Leonardo Utolsó vacsorájának szereplői, majd valóságos orgiát rendeznek, és ők akarják meggyalázni jótevőjüket.
Pedig Bunuel, szokásával és meggyőződésével ellentétben, még változtatott is a befejezésen. Az eredeti változatban ugyanis Viridiana belép unokaöccse, Jorge házába, és sokat sejtetően becsukja maga mögött az ajtót. A végleges verzióban viszont Viridiana, Jorge és az utóbbi menyasszonya kártyáznak a házban, nyitott ajtók mellett, és a fiatalember így szól hozzá: "Tudtuk, hogy előbb-utóbb beszállsz a partiba".
A katolikus köröknek azonban ez is sok volt. Még a cannes-i bemutató előtt a L'Osservatore Romano című hivatalos vatikáni lap dörgedelmes kritikát írt róla, ezután Spanyolországban azonnal betiltották a filmet. Elrendelték minden kópiájának elégetését, Bunuelről pedig gúnyrajzok jelentek meg a spanyol sajtóban, amelyek ördögi személyiséggel ruházták fel a "hazaárulót". Az egyik rajzon például Bunuel átadja Francónak a film tekercseit, amelyek felrobbannak a Caudillo kezében...
A rendező fia titokban vitt el Barcelonába egy kópiát, amelyet bikaviadal-kellékek között juttattak át a határon Párizsba. Pepe Ayuso, a film operatőre éveken keresztül illegálisan vetítette a művet Barcelonában. A cannes-i díjátadáson megjelent az akkori spanyol filmintézet igazgatója, José Munoz is, de amikor hazatérve leszállt a barcelonai repülőtéren, megtudta, hogy távolléte alatt megfosztották beosztásától.
A rendező ezt követően már csak kétszer forgatott otthon, az 1970-es Tristanát és utolsó filmjét, A vágy titokzatos tárgyát (1977), de ezeket is francia produkcióban.
Silvia Pinal, aki Bunuel több filmjében is szerepelt - köztük Az öldöklő angyal (1962) és a Simon a pusztában (1965) című alkotásokban - nem csak színészként vett részt a forgatásban, hanem a film producereként is. Férjétől, aki egy bútorgyártó cég tulajdonosa volt, ezt kérte ajándékul. A házaspár nagy bánatára azonban anyagi hasznuk nem lett belőle, mivel Cannes-ban "hontalanként" szerepelt a Viridiana, ami lehetetlenné tette, hogy eladják a nemzetközi piacon.
Ian Gibson a Bunuel-életrajzhoz való anyaggyűjtése során rátalált a rendezőnek a film lényegére vonatkozó mondatára: "A Viridianában van egy titkos szál, amely a vágyhoz kapcsolódik." A filmtörténész azt is felfedezte, hogy a műben utalások vannak Federico García Lorca Cigányrománcok című alkotására. Bunuel és Lorca az 1920-as években kollégiumi társak voltak Madridban, és a költő képi világa, komor látásmódja nagy hatással volt a filmrendezőre.
Az 1961-ben készített Viridiana volt az egyetlen spanyol film a történelemben, amely Cannes-ban - még ugyanabban az évben - Aranypálma díjat nyert. Bunuel, aki a spanyol polgárháború idején előbb az Egyesült Államokban, majd Mexikóban telepedett le, az 1930-as évek óta első ízben forgatott hazájában. Emlékiratai szerint "szabadon dolgozhatott": a Franco-rezsim ugyanis megpróbálkozott némi nyitással, hogy Európában szalonképesebbnek tekintsék. Végül azonban a film csak 16 évvel később, 1977-ben, a diktátor halála után kerülhetett a mozikba, ugyanazon a napon, amikor közel 40 év után ismét legalizálták Spanyolországban a kommunista pártot.
Addig sok viszontagságon ment keresztül. Istenkáromlónak és erkölcstelennek tekintették a művet, amelyben az apácának készülő lányt saját nagybátyja akarja megerőszakolni, majd később félreérthetetlen utalások történnek arra, hogy saját unokatestvérébe szeret bele. Ráadásul a megrögzött antiklerikális Bunuel még azt a szentségtörést is elkövette, hogy a Viridiana által a nagybátyja öngyilkossága után birtokára befogadott koldusok, akiknek szerepére a rendező valódi csavargókat, hajléktalanokat talált, profán "bibliai szöveget" olvasnak fel. Egy képben úgy jelennek meg, mint Leonardo Utolsó vacsorájának szereplői, majd valóságos orgiát rendeznek, és ők akarják meggyalázni jótevőjüket.
Pedig Bunuel, szokásával és meggyőződésével ellentétben, még változtatott is a befejezésen. Az eredeti változatban ugyanis Viridiana belép unokaöccse, Jorge házába, és sokat sejtetően becsukja maga mögött az ajtót. A végleges verzióban viszont Viridiana, Jorge és az utóbbi menyasszonya kártyáznak a házban, nyitott ajtók mellett, és a fiatalember így szól hozzá: "Tudtuk, hogy előbb-utóbb beszállsz a partiba".
Felrobbanó filmtekercsek
A katolikus köröknek azonban ez is sok volt. Még a cannes-i bemutató előtt a L'Osservatore Romano című hivatalos vatikáni lap dörgedelmes kritikát írt róla, ezután Spanyolországban azonnal betiltották a filmet. Elrendelték minden kópiájának elégetését, Bunuelről pedig gúnyrajzok jelentek meg a spanyol sajtóban, amelyek ördögi személyiséggel ruházták fel a "hazaárulót". Az egyik rajzon például Bunuel átadja Francónak a film tekercseit, amelyek felrobbannak a Caudillo kezében...
A rendező fia titokban vitt el Barcelonába egy kópiát, amelyet bikaviadal-kellékek között juttattak át a határon Párizsba. Pepe Ayuso, a film operatőre éveken keresztül illegálisan vetítette a művet Barcelonában. A cannes-i díjátadáson megjelent az akkori spanyol filmintézet igazgatója, José Munoz is, de amikor hazatérve leszállt a barcelonai repülőtéren, megtudta, hogy távolléte alatt megfosztották beosztásától.
A rendező ezt követően már csak kétszer forgatott otthon, az 1970-es Tristanát és utolsó filmjét, A vágy titokzatos tárgyát (1977), de ezeket is francia produkcióban.
Silvia Pinal, aki Bunuel több filmjében is szerepelt - köztük Az öldöklő angyal (1962) és a Simon a pusztában (1965) című alkotásokban - nem csak színészként vett részt a forgatásban, hanem a film producereként is. Férjétől, aki egy bútorgyártó cég tulajdonosa volt, ezt kérte ajándékul. A házaspár nagy bánatára azonban anyagi hasznuk nem lett belőle, mivel Cannes-ban "hontalanként" szerepelt a Viridiana, ami lehetetlenné tette, hogy eladják a nemzetközi piacon.
Ian Gibson a Bunuel-életrajzhoz való anyaggyűjtése során rátalált a rendezőnek a film lényegére vonatkozó mondatára: "A Viridianában van egy titkos szál, amely a vágyhoz kapcsolódik." A filmtörténész azt is felfedezte, hogy a műben utalások vannak Federico García Lorca Cigányrománcok című alkotására. Bunuel és Lorca az 1920-as években kollégiumi társak voltak Madridban, és a költő képi világa, komor látásmódja nagy hatással volt a filmrendezőre.
Szerzők
-- MTI/PRAE --
MTI
