Nem hiszem, hogy például közismert Zrinyi-hely lenne a hiúzkölykös epizód. Pedig mennyire tanulságos és megdöbbentő! És még mennyi ilyen van abban a könyvben!

Biztos vagyok abban, hogy Zrinyi közügy, épp annyira közügy, mint az összes többi, nagy költőnk. Ahogy az sem mindegy, József Attila kóróval jött, vagy karóval, az sem mindegy, vers- vagy vértajtékot hány az a fülemüle.

Épp ezért örülök, hogy Förköli Gábor elfogadta ezt a nemes (vagy idegesítő) kihívást, és annak is, hogy a prae.hu vállalta ennek a vitának a közreadását.

Egy irodalmi vita sokkal engedékenyebb terep, mint a manapság túlságosan elterjedt, meddő pártpolitikai (megengedően vitának is hívható) csatározás; egy irodalmi vitában jó esetben újabb és újabb szempontok derülnek ki, újabb és újabb kapuk nyílnak, ezáltal egyre összetettebb és izgalmasabb lesz, míg a pártpolitikai viták manapság lépésről-lépésre válnak egyre felületesebbé; addig hullanak le róluk a szellemi árnyalatok, mint másról a ruha a boldog szerelemben, míg végül csak a fekete-fehér, a puszta ítélkezés marad: miszerint neked nincs igazad, ám nekem igen.

Ez a vita azért is tanulságos, mert itt mégiscsak megtörtént, aminek meg kellett történnie.

Kijelenthetem: a fülemüle-ügyben nem nekem van igazam, hanem Förköli Gábornak, és a mögötte felsorakozó több, mint százéves kiadási hagyománynak.

És azt is kijelenthetem, hogy ez roppant megnyugtató dolog.

A fülemüle vért és tajtékot hány és nem verstajtékot.

Meg vagyok győzve.

Most röviden (e cél érdekében el kellett hagyom a filológiai okfejtéseket) azt fogom végigjárni, miért követtem el ezt a hibát – hátha nem csak nekem szolgál tanulsággal.

Megdöbbentő, hogyan tudtam – a birtokomban lévő cikkek olvasmányélményével és ehhez a témához azért talán szükséges és elégséges háttértudás birtokában (bár a Beniczky-versről megfeledkeztem…) – ekkorát hibázni. Valószínűleg azért, mert bevitt a bozótosba az a két alapelvem, miszerint

1. Mindent érdemes újraolvasni friss szemmel, és előítéletek nélkül újragondolni. Akkor is, ha ez kockázatos.

Komolyan gondolom, hogy egy 1914-ben megjelent, kritikai igényű Zrinyi-kiadás (Négyesy Lászlóé) 2020-ban már nem korszerű. Nem gondolom, hogy az 1914-es szövegközlési elvek alapján, és az 1914 óta összegyűlt jegyzetanyag segítségével kellene ma a „nagyközönségnek” Zrinyit olvasni. A régi magyar irodalommal foglalkozó tudományosságnak ugyanúgy szüksége van a megújulásra, mint bármelyik tudományágnak – és bármelyik élő embernek. A bemerevedett, dogmatikus gondolkodás hullaszagú.

Jó példa erre – itt, a prae.hu-n is megírtam – Balassi ügye. A Balassi-kutatás egy tekintélyes Balassi-szakértő, Gerézdi Rabán látványos, de bizonyíthatatlan feltételezésének bizonyítása érdekében átírta a leghitelesebb Balassi-szövegforrást, a Balassa-kódexet. És azóta kötelezően átszámozva adják közre Balassi verseit, ezzel összezúzva a kötetkompozíciót.

Az elmélet dogmává nemesült.

Innen már csak egy lépés, hogy az is hülye, aki kezébe veszi az eredeti forrást – furcsa átírásaikra a nyomtatott, ma is kapható, népszerű kiadás jegyzeteiben sem utalnak!

Esetünkben az lehetne a megújulás egyik útja, ha Zrinyit nemcsak az 1914 óta egymásra épülő kiadásokban olvassuk, hanem néha visszatérünk az ősforrásokhoz is: a kódexhez és a nyomtatványhoz – és itt nem a kutatókra gondolok, természetesen, akik ezt különben is teszik. Jó lenne, ha az internet korában fölhívnánk a nagyközönség figyelmét is a forrásokra. Mert már nemcsak az 1651-es nyomtatvány, hanem a Syrena-kódex is közkincs! Hihetetlen izgalmas dolog régi nyomtatványokat vagy régi kéziratokat böngészni, és nemcsak izgalmas, hanem egy modern szövegkiadás szempontjait találkoztatni a eredeti forrásokkal nagyon segíti a figyelmes olvasás és a kritikai gondolkodás kialakulását.

Azért merem ezt így kijelenteni, mert már többször kipróbáltam diákokkal, akiktől ez elvileg nagyon távol áll – és működött a dolog.

Annak ellenére, hogy most hibáztam, nem gondolom, hogy helyes út lenne lemondani a folyamatos „friss szemű” olvasásról. És biztos nem követtem volna el ezt a hibát, ha gondolkodás közben agyamnak azokat a kamráit is aktivizálom, amelyek egyébként segíteni szoktak szilárdnak tűnő véleményemet megkritizálni.

Tartottam egyszer egy előadást a Ménesi úton, az Irodalomtudományi Intézetben Zrinyiről. Előadásom után hozzám lépett egy tekintélyes kutató, és lehordott a sárga földig: „Eddig olvastuk valahogy Zrinyit, erre te előállsz egy vadonatúj olvasattal. Olyan vagy, mint a mormonok, akik átírták a Bibliát!” Én meg erre ezt gondoltam (mert a kimondáshoz túlságosan megdöbbent voltam): „Nem a szakirodalom szemüvegével olvasom Zrinyit, hanem saját jogon – a szakirodalom birtokában. Sajnálom, hogy neked ez már eretnekség.”

2. Szükség van az általános, nagyívű elméletekre is, nemcsak a részletkérdések tisztázására.

Igen, igaza van Förköli Gábornak abban is, hogy nekem fontosak az általános kérdések; bár ő ezt szó szerint nem írta, de az alább majd idézett félmondatában ez mégiscsak benne van.

Az egészet nézem, és csak az egész szempontjából érdekelnek a részletek. És most mégis az általánosító igényű érdeklődésem és Zrinyi „túlmodernizálása” miatt hibáztam.

De a vértajték-verstajték téma végiggondolása újból megerősített abban, hogy Zrinyi kötetkompozíciója egységes egész. És abban is, hogy az én Syrena-olvasatom koherens – és most ezt nem nagyképűségből írom; hiszen a „nagy” ebben a kérdésben nem az én képem, hanem Zrinyi, a költő, aki ilyen csodálatos, világirodalmi jelentőségű művet alkotott.

A fülemüle épp azért vérzik, mert énekelt – a költő énekelt, mert abban reménykedett, hogy végre elfelejti kínzó szerelmét. Ez a nagy éneklés pedig a Szigeti veszedelem volt. A kötetben ez a Szigeti veszedelem helye.

Annak idején (2013–14 körül) írtam egy könyvet Zrinyi kötetkompozíciójáról, és megállapítottam, hogy minden egyes részlet a nagy egészbe illeszkedik, hiszen barokk műalkotás, és nincs benne semmi fölösleges és semmi hibás.

Ez a könyv nem nyerte el a Zrinyi-kutatás feltétlen rokonszenvét, annak ellenére sem, hogy mostanában sokan keresik a kötet kompozíciójának megfejtését, és már senki sem gondolja, hogy Zrinyi kötete egy esetlegesen összehányt vershalmaz volna. Hiába álltam elő egy elmélettel, azóta erről könyvemről – néhány kivétellel – vagy elhallgatással, vagy egy részlet kiemelésével és furcsa kontextusba helyezésével esik szó – annak hangsúlyozásával, hogy nincs igazam –, mintha afféle bulvár-érdeklődést felcsigázó amatőr lennék… Dan Brown? vagy valami ilyesmi szerző: „… a kompozíció egészére kiterjedő poétikai magyarázóelv hiánya pedig teret nyitott az olyan bulvárértelmezések számára, amelyek az Arianna- és az Orpheusz-versek utalásait mintegy újra referencializálták, s a feleséggyilkosság régi pletykáját is friss felfedezésként melegítették fel…”

A jegyzet pedig természetesen az én könyvemre irányít.

Valóban megemlítettem, hogy a kötetkompozíció drámai olvasata lehetőséget ad arra, hogy házassági tragédiaként is olvassuk Zrinyi kötetét, és azt is megemlítettem, hogy ennek a lehetséges olvasatnak létezését korabeli források is alátámasztják, de eközben hangsúlyoztam, hogy semmiféle új felfedezést nem tettem – pusztán megemlítettem ezt a tényt, eljátszva közben – ironikusan – a Nagy Detektív-élményt.

Förköli Gábor – teljesen jogosan – megállapítja rólam, hogy alá akarom támasztani, „Zrínyi mennyire önreflexív költő volt, és mennyi a kompozíciót egybefogó belső referenciát használt a kötetében”.

De mi van akkor, ha az, hogy „Zrínyi mennyire önreflexív költő volt, és mennyi a kompozíciót egybefogó belső referenciát használt a kötetében” nem csak az én szerény véleményem, hanem irodalmi tény? Épp úgy, mint a vérző fülemüle? Mit a teendőnk azzal ténnyel, hogy a kötetben Violának és Eurydicének is aranyhaja van? Véletlen? Lehetetlenség volna, ha a „Hajnal” szó egy katolikus költő kötetében ugyanazt jelentené, mint a katolikus liturgiában és a Bibliában? Van dolgunk azzal a ténnyel, hogy 1651-ben a téli napforduló napján, a fény születésnapján, Szent Tamás ünnepén temették el Zrinyi Miklós feleségét, és 1664-ben őt is? És ez a fordulónap a naptári év hajnala, így pedig nagyon hasonlít ahhoz a Hajnalhoz, akibe a kötet főhőse egyébként szerelmes, de néha hűtlenül elhagyja… Van dolgunk azzal a ténnyel, hogy a kötet összes, fontos nőalakja –  mindkettő feleség –  méregtől pusztul el? Véletlen lenne, hogy az egyik véletlenül, de mégiscsak a férjétől kapja a méregpoharat, a másikat meg egy mérges kígyó marja halálra? Véletlen lenne, hogy ezután, a költői énnel azonosítható szereplő kétségbeesetten így szól: „Talán a te halálod volt az én vétkem”? Miért csodálkozunk ezek után azon, hogy két, korabeli forrásban is olvasható, hogy Zrinyiné talán méregtől halt meg?

Ez irodalmi motívum, nem életrajzi tény. A pletyka is irodalmi műfaj…

Azt is tudjuk már, hogy Zrinyi nem május elsején, hanem harmadikán született – ami szintén fontos, és egy jó forrás segítségével könnyedén lezárható kérdés. De azt, hogy mi a kötetkompozíció programja, már nehezebb ügy: „a kompozíció szervezőelve továbbra is nyitott kérdés” – ahogy Bene Sándor fogalmaz a fentebb is idézett, 2016-os tanulmányában.

Talán kevésbé kockázatos egy mű által felvethető részproblémákkal foglalkozni, mint az egésszel. De ahhoz, hogy tisztán lássunk, szerintem mindkettőre szükség van.

És ezt most tessék nyugodtan metaforikusan érteni, és a kötetkompozíciót azonosítani… például az élettel.

Én például szeretnék veszélyesebben élni.

Félve vallom be: nemcsak a vershányó fülemülével foglalkoztam az elmúlt hetekben, ami azért nem veszélytelen tevékenység, lássuk be, de három emberrel még kezet is fogtam!

Ezt tervezem Förköli Gáborral is.

Itt olvasható Förköli Gábor jelen írásra adott viszontválasza

Jan Thomas festménye