„Azt az írót viszont, aki LMBTQ-ideológiát hirdet, és látszik, hogy az »újbeszél« komisszárjaként próbál a nemzeti kultúra létére törni, én is joggal tolom ki mindenféle párbeszédből” (Demokrata) Ennek ellentmond a Pesti Hírlapnak adott nyilatkozata: „Én is pont ezt mondom: a kedvenc világirodalmi szerzőim világnézetével nem értek egyet. Ezt próbálom megértetni az írószakmai szervezetekkel: az, hogy ők világnézetileg szemben állnak egymással, az engem nem érdekel.” Utána azonban nem kertel, hogy kit tart magyar írónak, s kit nem, és nyilván a tőle ideológiailag eltérő szerzőket zárja ki a „magyar író” fogalmából, akiknek nem adna közpénzt (ezt a későbbi, mandiner.hu-n olvasható jegyzetében sem korrigálja, lásd az írását). Vajon ezt az ideológiát fogja Demeter érvényesíteni az ösztöndíj esetleges meghosszabbításakor, amelynek kuratóriumában ő szerepet vállalna? Ha nem is azonosítható velük, ám Demeter felidézi a szélsőjobboldali szerzők felosztását a jó és a rossz magyarokról, miszerint a nemzeti ellensége mindig a gyökértelen kozmopolita (politikailag a baloldali, illetve a liberális, etnikailag a zsidó stb.) Egyáltalán nem mindegy, hogy egy kormánybiztos, illetve múzeumigazgató miként fogalmaz azokról, akiktől a programtervezete is függ a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Demeter problematikus nyilatkozatai ártanak a saját igazgatói tekintélyének, a PIM dolgozóinak, a Térey-ösztöndíjasoknak is. Ez látszik abból a megnyilvánulásból, amelyet többek között Schilling Árpád intézett az ösztöndíjasok felé: „Magyarországon jó befektetés nácinak lenni, mert jár érte a közpénz! Demeter Szilárd tehát kedvére büntethet és jutalmazhat.” Schilling nyomást gyakorol az ösztöndíjasokra, hogy rájuk éghet a „nácibeszéd”. Egyrészt értem Schilling aggodalmát, Demeter gondolatainak jogos bírálatát, ám az automatikus nácizást elhamarkodottnak találom. Érdemes feleleveníteni az ellentmondásos múltú Carl Schmitt gondolatait a háborús diskurzusról: „Valójában azonban a »támadó« definiálására és a »támadás« tényállásának precizírozására vonatkozó minden kísérlet arra irányul, hogy megkonstruálják az ellenséget, s ezáltal értelmet tulajdonítsanak egy egyébként értelmetlen háborúnak.” (Szabó Márton fordítása) Innen nézve az árnyalatokat, a pluralitást mellőző, homogenizáló beszédmód egy értelmetlen nyilatkozat-háború ellenség-konstruálását működteti. Demeter szinte hetente ad zavaros kijelentéseket is tartalmazó interjúkat, és olykor a Térey-ösztöndíjasokat szólítják meg, hogy foglaljanak állást. Ez egyrészt felelősség-áthárítás, az ösztöndíjasok elsősorban önmagukat képviselik, nem Schilling Árpádot, Demeter Szilárdot vagy valamelyik politikai közösséget. Másrészt nem pusztán a Térey-ösztöndíj tartozik a PIM-hez, ennyi erővel a DIA-tagjait, a Móricz-, Babits-, Örkény-ösztöndíjasokat, a PIM munkatársait is párbajra lehetne hívni. És miután Demeter olykor az egész magyar irodalmat, sőt, visszamenőleg az utóbbi kétszáz év magyar irodalmát fitymálja (tehát Térey János sem kivétel), mindez az egész magyar társadalmat is érinti. Ám ha azt akarjuk, hogy ne az „oszd meg és uralkodj” elve alapján szórakozzanak velünk, akkor abba kell hagynunk a másik reflektálatlan megbélyegzését.

A megosztott falu című Asterix-képregényben két vezér szítja a viszályt, Sovinix és Radicalix, árkot húznak a falun át, kettéosztják a törzsüket. Azok is pórul járnak, akik semlegesek próbálnak maradni, mert az árok átszeli a családi házukat, így nem tudnak eljutni a konyhájukból a hálószobájukba anélkül, hogy az árokba ne pottyannának. Kénytelenek hát hidat építeni az árok fölé, hogy közlekedni tudjanak a saját házukban. Térey-ösztöndíjasként így éreztem magam az elmúlt időszakban, annak ellenére, hogy a jelenlegi kormányzat jogállamiságot veszélyeztető lépéseivel korábban sem voltam és most sem vagyok semleges állásponton. Mégis ellenség lettem azok számára, akik a Térey-ösztöndíj elfogadását simulékony megalkuvásnak, kapitulációnak, kollaborációnak, náci-szimpátiának tartják. Miközben mindvégig azt éreztem, egy téves csatatérre kerültem. Térey János Káli holtak című regényének hőse, Csáky Alex szavaival: „Tériszonyt érzek. Zsigeri otthontalanságot a más koncepciójában”. Akárcsak a Jugoszlávia szétesése előtti időszakban, amikor nem tudtam mit kezdeni a hiszterizált horvátok és szerbek kölcsönös gyűlöletével, a közbeszéd szótárát meghatározó háborús diskurzussal. Az ösztöndíj visszautasítására buzdító, a nyilvánosság különböző fórumain megfogalmazódó nyomás zsarolásként, zaklatásként is hat, és ugyanúgy kirekeszti a párbeszéd lehetőségét, ahogyan Demeter is a nyilatkozataival. Az egyik fél a szabadságra, a másik a nemzetre hivatkozva kizárólagos.

Demeter nem pusztán a mostani nyilatkozataival vált problematikussá, az utóbbi időben a nyilvánossági karakterét több harcias, fölöslegesen provokatív és megosztó gondolatával építette föl. Miközben tevékenységében az üdvözlendő, hogy a PIM dolgozóira, az ösztöndíjasokra nem óhajt politikai nyomást gyakorolni. Ám tudnia kell, hogy harcias nyilatkozataival másokat is belerángat a háborújába, és sajnálatos módon Térey János nevét is kiszolgáltatja e diskurzusnak. Ugyanakkor az ösztöndíjasokat, illetve Demeter személyét kizárólag az ellenségkép alapján megítélő támadások sem ártatlanok. Mindez nem a párbeszéd, a kulturált vita lehetőségét, hanem a lebutított dichotómiákat, a háborús diskurzus „mi kontra ők” olcsó kategóriáit érvényesíti. Miközben, Babarczy Eszter az ösztöndíjjal kapcsolatos írásával egyetértve, egy országban élünk. Vagy ha úgy tetszik, egy faluban, és tegyünk róla, hogy ne Sovinix és Radicalix irányítsa a döntéseinket. Példának felhoznám még a drezdai kortárs művészeti múzeum igazgatójánek esetét, akit egy szír származású német művész köztéri szobra miatt több szélsőséges német össztűz alá vett. Telefonon, emailben zaklatták, az igazgató szinte ki sem merte tenni a lábát a lakásából. Mígnem megmakacsolta magát és rendre visszaírt a zaklatóknak, végül pedig odáig jutott, hogy a múzeumban kerekasztal-beszélgetésre hívta néhányukat. Bizonyos álláspontok tisztázódtak, anélkül, hogy az igazgató engedett volna az etikai szemléletéből. Azt igazgató azt is nyilatkozta a Guardiannak, hogy a liberálisabb Berlinben meg lehet tenni, hogy nem foglalkoznak a szélsőséges támadókkal, ám Drezdában, ahol az AfD-és a Pegida-szavazók szinte mindenütt jelen vannak, már nem kerülhető meg a probléma.

A kanadai kutató, a Közép-és Kelet-Európával is foglalkozó Will Kymlicka azt állítja, hogy a multikulturális állampolgárság egyik feltétele, hogy parlamentáris keretek között, az igazságosság/méltányosság elve alapján zajlik a különböző képviselőkkel való vita, még a kisebbségi (nacionalista) autonómiára törekvőkkel is. Természetesen, nem lehet mindenkit meggyőzni, ám a párbeszéd lehetőségét ettől még nem kell elvetni, mert korántsem biztos, hogy a saját világnézetük totális és egyedül igaz. A demokráciában az uralkodó kormánypárthoz képest az ellenzék mindig kisebbségben érezheti magát, és ez fokozottabban érvényes a mostani helyzetben, miután a demokrácia több ponton is sérült az elmúlt időszakban. Arra kellene törekedni, hogy megszűnjön az eddig egyoldalú, ideológiai befolyással működtetett finanszírozás (szélsőséges változatban a kultúrharcot kiszolgáló MMA, a KMTG, „kétharmadosban” az NKA), egyensúlyt teremteni, ami nem egyenlő a különbségek összemosásával. Ennek lehetőségét láttam meg a Térey-ösztöndíj kuratóriumi felosztását és eredményét látva, amely sokkal nyitottabb volt, mint a pl. az NKA kuratóriumi összeállítása. Ilyen szempontból a Térey-ösztöndíjat pozitív fejleményként értékeltem, akkor is, ha voltak és vannak hibák a folyamatban, ám ezek javíthatóak. Olyan rendszert kell ebből kidolgozni a tapasztaltok által, amely egyre nyitottabb, ugyanakkor szakmaibb, továbbá független a pártpolitikától, túléli a kormányváltásokat. Sohasem lesz tökéletes, ám nem a destruktív, hanem a konstruktív hozzáállás teheti jobbá.

A Térey-ösztöndíjjal kapcsolatos bírálatok visszatérő motívuma a Kádár-rendszerrel való analógia. Ez a narratív konstrukció nem egészen pontos. Kádár és Orbán országlása között a represszió mértékének különbségét, a posztmodern korszak politikai sajátosságait, a jobb- és a baloldali értékrend hibridizációját, a kapitalizmussal összefüggő problémákat is figyelembe kell venni. Kádár rendszere diktatúra volt, nem a szabad piac szerint működött, Orbán rendszere azonban illiberális kapitalizmus. A kapitalizmus hibrid rendszer, a tőkés elit ugyanúgy együttműködik az autokrata vezetőkkel, mint a liberálisokkal, a lényeg a szabad piac, az olcsó munkaerő, a kedvezményes adórendszer. Éppen emiatt Orbán rendszerét nem lehet pusztán a Kádár-rendszert bíráló klasszikus liberalizmussal értelmezni (vö.: a Mérce írását). A Kádár-korban nem lehetett csak úgy külföldre utazni, most azonban mindenki oda utazik, ahová akar, az írók sokszor állami támogatással is. A diktatúrában a börtönökben politikai foglyok is voltak, az illiberális kapitalizmusban viszont erről nincs szó, most inkább a foucault-i értelemben vett „biopolitika” működteti az államot (pl. kivégzések helyett több ellenőrzés). A kultúra terén Kádár rendszere az aczéli „tűrt” kategóriával megengedő volt, ám nyíltan nem lehetett bírálni. Orbán rendszerét az ellenzéki médiában, a művészetben lehet bírálni, más a mostani nyilvánosság kerete. A Kádár-rendszerben pl. azt sem lehetett volna nyílt tiltakozással elérni, hogy a Bartók Imrét jogtalanul büntető külügyminisztérium visszalépjen, akkor is, ha ezt erődemonstrációval, cinikusan tette. A hibrid Fidesz ellenzéke is hibrid, ami maga után vonja a többféle bírálat, cselekvési forma heterogén lehetőségét.

Schein Gábor 2013-ban elment a szélsőséges nézeteknek is helyet adó Tokaji Írótáborba, hogy ott irodalomtörténeti előadást tartson. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy ideológiailag azonosult volna a tábor vezetőségével (amely nem általánosítható a szélsőséges kategóriával sem, mivel többfajta világnézetű irodalmárt is vendégül látott). Azzal, hogy elfogadtam a Térey-ösztöndíjat, én valójában nem etikai semlegességre törekszem, hanem teret biztosítok a saját döntésem autonómiájának, a másként gondolkodás lehetőségének. Ahogyan Schein nem azonosult anno a Tokaji Írótábor vezetőségével, úgy én sem fogok Demeter pártpolitikai pereputtyával. A Térey-ösztöndíj nem párttagságot jelent. Fehér Renátó a beszédes című cikkében (Miféle ellenállás az, amelyik nem a hatalmat, hanem a kollégát kényszeríti válaszokra?) a Kádár-rendszer kultúrpolitikájával való azonosítás során felveti, hogy: „Vajon egytől egyig kádári kollaboráns volt-e mindenki, aki ezekben az években ösztöndíjat kapott, lapot szerkesztett vagy az ÁVH-s alezredes igazgatta csúcskiadónál jelent meg könyve?” (24 óra) És tegyük hozzá, a kádári rezsim diktatúra volt, az orbáni pedig hibrid, tehát még kevésbé működik az automatikus kollaboránsozás, a különbségek összemosása. Persze, hogy a jelenkori hiszterizált nyilvánosságban a Térey-ösztöndíj kockázatos vállalkozás: vajon a kormány jogállamiságot sértő döntései befolyásolják-e majd az ösztöndíj működését? Vajon nem fog-e radikalizálódni az orbáni rendszer? Nem válik-e Demeter egy fokozatosan felépülő önkényuralom banális végrehajtójává? Jelenleg ez még nem egyértelmű, inkább jogos aggodalmakat, félelmeket fejez ki. Ám ne akarja más helyettem eldönteni, hogy mit tehetek és mit nem, és legfőképpen ne a szabadságra hivatkozva fenyegetőzzön, hogy megfizetem majd ennek az árát, mert ez nem más, mint a zsarnokság egyik formája. Téves csatatér.

Fotó: Ciprian Hord