A zsűri úgy döntött, hogy megosztja az idei díjat, így a két győztes Margaret Atwood és Bernardine Evaristo lett. Atwood Testamentumok c. könyvével, A szolgálólány meséjének folytatásával, Evaristo pedig Girl, Woman, Other című regényével nyert (utóbbit még nem lehet magyarul olvasni). 

A két könyv négy másik művet utasított maga mögé: Lucy Ellmann Ducks, Newburyportját, Chigozie Obioma An Orchestra of Minorities című könyvét, Elif Shafak 10 Minutes 38 Seconds in This Strange World című regényét, illetve Salman Rushdie művét, a Quichotte-ot. 

A Guardian híre szerint a bírák elnöke, Peter Florence a több, mint öt órán keresztül tartó megbeszélés után a szigorú tiltás ellenére, miszerint nem oszthatják meg a díjat két szerző között, mégis két névvel állt elő. 

Atwood azt nyilatkozta a londoni Guildhallban, ahol a díjátadó ceremóniát tartották: „Rendkívül kínos lett volna, ha egy magam korabeli és ekkora ismertséggel rendelkező ember egyedül nyeri meg a díjat, ezzel hátráltatva egy olyan személyt az előrelépésben, akinek még nem tart itt a karrierje. Higgyék el nekem, nagyon kínosan éreztem volna magam. Nem én vagyok a zsűri. De voltam már olyan zsűri tagja, ami megosztott egy díjat, és tudom, milyen szorult egy helyzet ez. 13 részre kellett volna osztaniuk, de sajnos ez nem így működik.” 

Evaristo így nyilatkozott: „Egyszerűen nagyon örülök, hogy megnyertem a díjat. Igen, megosztom egy csodálatos íróval. De nem arra gondolok, hogy meg kell osztanom, hanem arra a tényre koncentrálok, hogy itt vagyok és ez egy hihetetlen dolog, ha azt nézzük, mit jelent ez a díj nekem és az írói munkásságomnak, és hogy évtizedekig ez milyen elérhetetlennek tűnt.”

Evaristo az első fekete nő, aki Bookert nyer a díj 1969-es indulása óta, míg Margaret Atwood az eddigi legidősebb nyertes (79 éves).

A BBC is idézi a nyertes írót: „Sokszor halljuk ezt: »soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik velem«, én pedig az első fekete nő vagyok, aki megnyeri ezt a díjat, de remélem, hogy ez a megtiszteltetés nem tart majd sokáig. Remélem, hogy most már más, hozzám hasonló írók is előtérbe kerülnek.” 

Atwood könyve lenyűgöző folytatása A szolgálólány meséjének, benne Lydia vallomásával a teokratikus rezsim kiépítésében betöltött szerepéről. Az író szerint a nők jogai egyre inkább veszélyben vannak az Egyesült Államokban, és a világ egyre inkább úgy működik, mint a regényében szereplő disztópikus ország, Gileád. Justine Jordan írja szintén a Guardianen, hogy a regényt gyönyörűen írták meg, bár később inkább hasonlít a belőle készült televíziós sorozatra, mint az eredeti Atwood-írásmódra. 

Evaristo régóta publikál, ám Atwoodnál sokkal kevésbé ismert. A londoni születésű író angol anyja és nigériai apja negyedik gyermeke a nyolc közül. Anyja tanár, apja hegesztő és a helyi munkáspárt tagja volt. Eredetileg színésznek tanult, majd kreatív írásból szerzett doktori fokozatot. Nyolc kötete jelent meg – regények és verses regények. Evaristo hosszú ideje képviseli a színes bőrű művészek és írók érdekeit, például megalapította a Nemzetközi Afrikai Költészeti Díjat, illetve a nyolcvanas években Nagy-Britannia első fekete női színházi társulatát (Theatre of Black Women). 

Evaristóval végre reflektorfényt kaphat egy olyan szerző, aki már 25 éve témájában és stílusában is áttörő műveket alkot: nyertes regényében 12 különböző narratívát ismerhetünk meg, mindegyik brit, színes bőrű nőket szólaltat meg. A szerző munkásságának fő kérdése:

Mit jelent az, ha nem szerepelsz a saját nemzeted történetében?

– utalva a színes bőrű emberek alulreprezentáltságára az angol kulturális kánonban. A Girl, Woman, Other című könyvben Evaristo  mondataival könnyedén ugrál múlt és jelen között, melyek inkább hasonlítanak szabadversek soraihoz, semmint központozott mondatokhoz. Eredeti regényszerkezetével közelebb hozza az olvasóhoz tizenkét narrátorát, többek közt a farmer Hattie-t, a színigazgató Ammáit, a bankban dolgozó Carole-t, a szupermarketvezető LaTishát. A cselekmény ideje több mint 100 évet ölel fel, karakterei a társadalmi sokszínűséget nemcsak bőrszínűkkel, hanem nemi identitásukkal és szexuális orientációjukkal is megjelenítik: Amma poliamória szerint élő leszbikus, Megan/Morgan pedig végigjárja a társadalmi nem hosszú spektrumát, míg egy gendersemleges identitásnál állapodik meg. Jordan szerint Evaristo céltudatosan festi le ilyen merészen saját közösségét, regénye kitágítja az ember látóterét, miközben egyszerre vicces, találékony és élettől vibráló.

A Guardian ír a zsűri és a díj kiosztóinak súrlódásáról is – Peter Florence nyilatkozata szerint a zsűri képtelen volt választani a két könyv közül. Gaby Wood, a Booker irodalmi igazgatója pedig úgy kommentálta a döntést, hogy „nyíltan semmibe vették a szabályokat, és ezzel a zsűri is tisztában volt. Lázadó gesztus volt, és egyben nagylelkű is.” Florence így indokolta a döntést: „Mindkettő nagy, ambíciózus könyv. Ha van valami, amit megtanultam, az az, hogy minden irodalmi finomság, nyelvi elegancia, strukturális zsenialitás csak akkor működik, ha a szerző tud valami értékeset állítani. Mindkét könyvnek van egy nagyon fontos mondanivalója, és mindkettő izgalmas thriller, ami azt hiszem, hogy a legtöbb olvasóközönséget meg tudja szólítani, és azokat is, akik egy évben csak egy (ez esetben kettő) könyvet olvasnak el.”

Jordan szerint a díj megosztása azonban mellébeszélés: azzal, hogy a nagy horderejű, híres könyvet egy kevésbé ismert mellé állítják, két legyet próbálnak ütni egy csapásra, azaz ismertséget szereznek egy kevésbé olvasott szerző számára, miközben egy populárisabb regényt is díjaznak. Ennek Jordan szerint az a veszélye, hogy a „Booker-effektus”, ami a tavalyi nyertes nehezebben fogyasztható regényét (Anna Burns: Milkman) hozzásegítette egy szélesebb olvasóközönséghez, megszűnik, s talán az egyetlen tanulság, amit levonhatunk, egyben egy emlékeztető is: milyen lehetetlen objektív konklúzióra jutni egy szubjektív folyamat során, amikor két könyvet egymás mellé helyezünk.

Charlotte Higgins, szintén a Guardianon írja: a művészek elkezdtek fellázadni a „győztes mindent visz” eszméje ellen, például Olivia Laing író az idei James Tait Black-díj elnyerésekor úgy nyilatkozott: „falak és határok, nyertesek és vesztesek korát éljük, de a művészet nem így virágzik, és az emberek sem. Akkor erősödünk, ha közösséget szervezünk, szolidaritásban élünk, és kölcsönösen támogatjuk egymást.” Higgins azt jövendöli: a döntőbe került művészek, írók egyre inkább vissza fogják utasítani azt, hogy egy nyertese legyen a díjaknak. A kérdés az, képesek-e alkalmazkodni a díjak az új közhangulathoz – vagy arról lenne szó, hogy kulturális dominanciájuk megszűnőben van? 

Fotók: The Guardian, Reuters