Ez előtt sok évvel voltam utoljára a kaposvári fesztiválon. Az ezt követő besűrűsödött események kapcsán sok változásra számítottam, azonban most aligha tudnék bármi ilyet kiemelni. Természetesen az előadói gárda megváltozott, de ugyanúgy színvonalas külföldi zenészeket hívtak meg a szervezők. A koncertek előtti műismertetők is éppúgy megmaradtak, ám Fazekas Gergely helyett már Tóth Endrét hallhattam, akitől többször is idézek az előadásán elhangzottakból. Ahogyan ezeken az ismertetőkön, úgy a koncerteken is minden alkalommal telt ház volt.

Az ottlétem alatt két koncerten vehettem részt, az első augusztus 14-én este volt, ahol 8 (!) darabot hallgattam végig a Kaposvári Református templomban. Vivaldi gordonkára írt g-moll kettősversenyét (RV 531), amiben az első szólamot Várdai István játszotta – a fesztivál egyik művészeti vezetője –, a második szólót pedig Camille Thomas francia csellista, akiket a Liszt Ferenc Kamarazenekar kísért Farkas Róbert vezényletével. Várdai hangszerén bódító, bőséges hangon játszott, ehhez képest Thomas teljesen másképp szólt: szárazabban, de teljesítménye nem maradt el az összképtől, megállta a helyét. A continuót játszó csembalista és csellista jól követte a szólistákat, tovább erősítve az előadás színvonalát.

Említésre méltó Giovanni Bottessini Gran Duo Concertante hegedűre, nagybőgőre és vonósokra írt műve, amely eredetileg két bőgőre írt mű, azonban a népszerűvé vált változatában az egyik bőgő szólamot egy hegedű vette át. A tipikus olasz operát idéző művet két erős zenei egyéniség adta elő. A hegedűszólamot Josef Špaček játszotta, a bőgő szólamot Uxía Martínez Botana. Špaček virtuozitása és magabiztos játékmódja mellett igazán elengedhettem magam. Botana szuggesztív bőgőjátéka nagyon élő és fantáziadús volt, végig figyelnem kellett rá, annyira sok ötlete volt a zenei anyaggal, amelyeket kiválóan kommunikált a közönség felé. Ez a darab is a fesztiválhangulatot erősítő könnyedebb művek közé tartozott.

Majd Vivaldi négy hegedűre írt h-moll versenyműve (RV 580 ) következett, amely egyébként is a kedvenceim közé tartozik. A négy kiváló szólista hegedűjátéka hamisítatlan élményt nyújtott számomra; stílusát tekintve egybeforrt, ám külön-külön mégis egyedi játékmódokban gyönyörködhettünk.

A szünet után következett Weiner Leó Op. 29-es Románca, amely tovább erősítette a fesztivál egész heti műsorában korábban felbukkanó századfordulós francia zenék világát, amelyhez megfelelő asszociáció lehetett a kaposvári Szinyei Merse Pál munkáit bemutató kiállítás. Ebben a műben bebizonyosodik, hogy Weinernek valóban nem sikerült elhatárolódnia a francia úgynevezett impresszionista szerzőktől, ám minek zavartassuk magunkat emiatt, ha ennek köszönhetően Várdai István egy csodálatos interpretációját hallgathattuk meg. Ezt követően Lehár Ferenc Víg özvegyéből hallgathatta meg a közönség a Lippen schweigen szerelmi duettet Kristóf Réka és Kiss-B. Atilla előadásában. Meglepetést okozott az operettrészlet, melynek professzionális előadása bebizonyította, hogy e szempontból méltó helyet foglal a műsorban. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy bár pozitív a szervezők igyekezete a minél szélesebben közönség felé való nyitásra, számomra csalódást okoz, hogy a hazai komolyzenei fesztiválok között az egyik leginkább számon tartott eseményen sok érdemes zenemű bemutatása háttérbe szorul, s helyettük egyfajta megalkuvásként a klasszikus zenei megélhetés oltáránál kompromisszumként jelennek meg a 'komolyzene' definícióját súroló darabok. Természetesen gondolhatnék arra, hogy nyár van, ráadásul az esemény maga egy fesztivál, így miért is kéne gyomorfektető művekkel terhelni magunkat? A koncert hátralevő részében ettől kezdve megállás nélkül folyt a fesztivál hangulat, Agustín Lara Granadáját egy kortárs zene követte, melynek szerzője a mű egyik szólistája is egyben, JP Jofre: Kettősverseny hegedűre és bandoneonra című teátrális művét hosszan ünnepelte a közönség.

A legérdekesebb zenei tapasztalatokat azonban a 15-én a  délelőtti koncerten szereztem, amelyen kettő különleges darabot is hallhattam. A koncert Fauré örökzöld négykezesével kezdődött, a Dolly szvittel (Op.56), amelyet Alexei Volodin és Edith Peña adott elő. Ezt követte egy számomra ezidáig ismeretlen cseh zeneszerző, Bohuslav Martinu 1924-ben írt kvartettje klarinétra, kürtre, üstdobra és csellóra. Martinu termékeny zeneszerző volt, műveit a jazz és a cseh-morva népzene inspirálta. Sokak szerint, ha Janáček a csehek Bartókja akkor Martinu a cseh Kodály. Érdemes meghallgatni első csellóversenyét is, ha felkeltette az érdeklődést valakiben a zeneszerző munkássága. Quartetjének első és harmadik tétele Stravinsky A katona történetét juttathatja eszünkbe, míg a második tétel a népballadák világát idézi meg a cselló szólóval. Dicséretre méltó ez esetben a darabválasztás, hiszen jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon miért játsszák ilyen ritkán a szerző műveit?

Ezt követően Sosztakovics Op. 134-es Hegedű-zongora szonátáját hallgattam egy kiváló hegedűművész, Diana Tishchenko előadásában, zongorán Julien Quentin játszott. Bár egy zenész megjelenése mit sem számít egy mű hallgatása közben, mégis e két előadó színpadi látványa már előre bocsátotta, hogy itt nagyon különleges személyiségek bontakozhatnak ki a zenén keresztül. Tischenko játéka minden, a női előadóművészekkel szemben  – sajnálatos módon létező – sztereotípiát lerombolt. Erővel teli játéka megugrotta a darab intenzitásából adódó megpróbáltatását, példa értékű kivételes hangvétele mellett nem lehetett elveszteni a figyelmet.

Összességében, bár a műsor összetétele okozott némi türelmetlenséget számomra, mégis több páratlan zenei élménnyel gazdagodhattam a koncertek során. Talán az arányokon lehetne kicsit finomítani a komolyabb művek javára; ahogy Julien Quentin sem elégedett meg a billegős zongoraszékkel és újat kért ki a színpadra, én magam is remélem, hogy ezt az apró billegést jövőre már nem kell megtapasztalnom. 

Fotók: Mohai Balázs