Az utcai fényeket Párizzsal XIV. Lajos egyik rendelete kapcsolta össze – írja Dotson. A Napkirály – Európában elsőként – a közvilágítás bevezetésével igyekezett csökkenteni a bűnözést a fővárosban. Ez nem csak sikeres megoldásnak bizonyult, de a fények városa elnevezést is ez kölcsönözte a 17. századi Párizsnak. Jelentős változás az utcai világításban ezután először a 19. század végén történt, kezdetben a gázlámpák, majd az izzólámpák megjelenésével. A városkép változása pedig – mutat rá a szerző – kiemelt szerepet kapott a századvégi Párizsban élő művészek munkáiban, hiszen ez reprezentálta a kor eszméinek alakulását is.

A 19. század végén, a növekvő gazdagság következtében Párizsban a bővítés és a városiasodás került előtérbe – magyarázza Dotson. A modernizáció főként Haussmann báró tervei köré épült, amelyek a város középkori infrastruktúráját kívánták átalakítani. Ennek részét képezte a gázlámpák elhelyezése is a parkokban és a sugárutak mentén – mutat rá a szerző. Eközben Párizs kulturális központtá is vált, olyannyira, hogy a korabeli művészek életében szinte elengedhetetlen volt a hosszabb vagy rövidebb párizsi tartózkodás, amely során gyakori témává vált a főváros látképének ábrázolása.

A korabeli alkotásokon az egyre növekvő város a fejlődést, valamint a lakosság körében jellemző bőséget és optimizmust is mutatja – írja a szerző. Számos mű szereplőivé válnak a modernizációt szimbolizáló, ikonikussá vált gázlámpák, melyekből 1870-re már 20 766 volt Párizsban. A város 1862-ben kinevezett hivatalos fényképésze, Charles Malville például olyan portrékat is készített, amelyeken ezek a lámpaoszlopok játszották a főszerepet.

Charles Marville: Place de l'Opéra, kép: Wikipedia

Dotson Hollis Claysont, az lluminated Paris: Essays on Art and Lighting in the Belle Époque című könyv szerzőjét idézi, aki szerint Malville képein a lámpák antropomorf tulajdonságokkal is bírnak, hiszen ugyanúgy képesek felhívni magukra a nézők figyelmét, mint egy emberi alak. Clayson szerint azonban a lámpaoszlopok mégis különböznek a képen látható emberektől, hiszen tőlük függetlenül is foglalkoztathatják a nézőt és egyfajta együttérzést is kiválthatnak belőle. Dotson szerint, függően attól, hogy milyen környezetben vannak ábrázolva, a gázlámpák számtalan különféle személyiséget vehetnek fel.

Dotson azt is hozzáteszi, hogy bár a gázlámpák teljesen beleolvadtak Párizs városképébe, mégis gyakori eszközként szolgáltak a művészeknek arra, hogy disszonanciát mutassanak be. Gustave Caillebotte például az 1877-es Párizsi utca esőben című festményén egy zöld lámpaoszlopot helyez a kereszteződést ábrázoló kompozíció közepébe. A természetes fény és a képen hangsúlyozott, nem is használt gázlámpa közötti ellentét tökéletesen érzékelteti a disszonanciát – írja a szerző.

A Belle Époque-ot jellemző modernizáció azonban nemcsak az életörömöt (joie de vivre) jelentette, hanem a számtalan újdonságot kísérő szorongást is – szögezi le Dotson. 1870 körül a fejlődés felgyorsult, ahogy nagy izgalommal kísérve elkezdődött az elektromos áram elterjedése és a modern látkép bővülése, olyan épületekkel, mint az Eiffel torony vagy a Moulin Rouge és a hozzá hasonló kabarék. A szerző leírja, hogy a fejlődő várost a művészek avantgárd stílusban ábrázolták, szkepticizmussal átitatva, hogy hangot adjanak az öröm mellett az újdonságok miatt érzett szorongásnak is.

A gázlámpák lecserélése izzólámpákra – írja Dotson – számos századvégi párizsi művésznek szolgáltatott témát, mivel ezzel különösen jól lehetett érzékeltetni a modernizáció és természet vagy a régi városkép közötti különbséget. A lámpáknak egyfelől jelentős szerepe volt a városban, másfelől a korábbi, tompa derengésű gázlámpák, valamint az új, éles fényű izzólámpák között élesen lehetett látni az eltérést. John Singer Sargent 1879-es A Luxemburgi Kertben című festményén például többféle fényforrás fedezhető fel: a Hold és a csillagok, egy parázsló cigaretta, valamint halvány gázlámpák és egy világos izzólámpa. A tó vizén egyszerre, szinte alig megkülönböztethetően tükröződik az a természetes fény, amit a Hold ad, és az izzólámpa mesterséges fénye. Dotson ismét Claysont idézi, aki szerint a két fényforrás ilyen típusú bemutatása disszonáns, ami a modernizáció és a természet találkozására utal a század végén.

John Singer Sargent: A Luxemburgi Kertben, kép: Wikipedia

Az elektromosság elterjedése, a modernizáció, és a megújult, élesebb fényű lámpákkal történő közvilágítás az éjszakai életre is rányomta a bélyegét – jegyzi meg a szerző. A szórakozás és egyéb tevékenységek a megnövekedett közvilágítás következtében egyre jobban kitolódtak az éjszakába – idézi Dotson Craig Koslofsky amerikai történészt. Ez vezetett többek között a kabarék felvirágzásához is, olyan intézményekben, mint a Moulin Rouge vagy a Folies Bergére. Az éjszakai szórakozás, a táncosnők színes forgataga a kabarékban olyan századvégi festőket vonzott, mint Manet, Tolouse-Lautrec, Degas vagy Picasso – írja Dotson. Henri de Toulouse-Lautrec A Moulin Rouge-ban című festményén (1892-95) például a híres kabaré táncosait és közönségét mutatja be, miközben az egész kompozíció a mesterséges megvilágítás éles fényében fürdőzik. Ez azonban – írja Dotson – megváltoztatja a teljes jelenet színét, mélységét és textúráit. A kép előterében szereplő táncosnő, May Milton arca például egészen sötétzöld árnyalatot vesz fel a megvilágítás következtében. A festmény tökéletesen leképezi azt is – foglalja össze a szerző –, ahogy az elektromosság és az izzólámpás megvilágítás Párizs egész városképét átalakította, mind tényleges színeiben és árnyalataiban, mind az ott élő művészek hozzá kapcsolt eszméiben.

Henri de Toulouse-Lautrec A Moulin Rouge-ban, kép: Wikipedia

A teljes cikk itt olvasható.
Fejléc:  © Alain/Unsplash