A 2011-ben Az élet fája című filmjével Arany Pálmát nyerő és az utóbbi években hollywoodi sztárokkal forgatott alkotásai után Malick ezúttal egy európai történetet, a 2007-ben boldoggá avatott Franz Jägerstätter mártírrá válását vitte vászonra. A katolikus osztrák parasztférfi sorsán keresztül - akit a nácik 1943-ban halálra ítéltek, amiért nem volt hajlandó felesküdni Hitlerre és fegyvert fogni a náci Németországért - az ellenállás és a szenvedés jelentését, valamint az élet értelmét keresi az amerikai rendező.
 
A közel háromórás szimfonikus műként felépülő spirituális film egy festői szépségű, bajor-alpokbeli kis faluban kezdődik - nem messze Hitler legfontosabb vidéki rezidenciájától, a Berchtesgadenben található Berghoftól - ahol a Becstelen brigantyk és Az ifjú Marx című filmekből megismert August Dielhl német színész által alakított Jägerstätter képletesen és konkrétan is az Európa felett gyülekező viharos felhőkön túl egy, a természetben élő harmonikus parasztcsalád tagja.

A rendező a néhány hónap alatt játszódó, lineárisan felépített történetet a lelki rezdülésekre koncentrálva, töredékesen, de korábbi filmjeivel ellentétben teljesen egyértelműen és érthetően meséli el. A belső hitének, a természethez való közelségnek és szerelmes felesége (Valerie Pachner) támogatásának köszönhetően megrendíthetetlen Jägerstätter nem készül mártírnak, hanem lépésről lépésre, megfontoltan és önként választja a szenvedést, mert a belső meggyőződése irtózik a náci ideológiától.

A mártíromság stációiban végig zenei aláfestéssel és a természet változásainak lélegzetelállító szépségű képein keresztül kíséri a kamera a főhőst, mint egy oratóriumban. Terrence Malick a filmben az igazi hősök magányosságára is rávilágít: Jägerstätter családja megvetetté válik az eredetileg édenkertként bemutatott hegyi faluban, amely a teljes osztrák társadalomhoz hasonlóan egy emberként és lelkesen támogatja a náci gépezetet: érthetetlen áldozatvállalásával Franz Jägerstätter a kivételt jelenti.

A 75 éves Terrence Malick kilencedik játékfilmjének címét (A Hidden Life) George Eliot brit regényírónő leghíresebb műve, a Middlemarch (1871-72) egyik idézetéből kölcsönözte, amely szerint az átlagember annak köszönheti viszonylag nyugalmas életét, hogy vannak, akik önmagukhoz hűen, titkos életet élnek, és olyan sírban nyugszanak, amelyet senki nem látogat.

A háromszor is Oscar-díjra jelölt Malick korábban nem tartozott az évenként új filmmel jelentkező rendezők közé: 25 év alatt alig három filmet készített, az utóbbi években azonban több alkotása is szerepelt rangos fesztiválokon: a Knight of Cups című szerelmi dráma, Az univerzum története című IMAX-film és a Song to Song című, sztárszereposztással készült zenés szerelmi történet.

A kritika által pozitívan fogadott alkotás ugyanakkor nem változtatta meg az újságírók rangsorát, amelynek élén továbbra is Pedro Almodóvar Fájdalom és dicsőség című önéletrajzi ihletésű filmje áll Antonio Banderasszal a főszerepben.
 
A Le Film francais francia szaklap által megkérdezett francia kritikusok második helyre sorolták Malick filmjét, a Screen brit szaklap nemzetközi gárdája pedig az amerikai filmmel együtt a francia Céline Sciamma Portrait de la jeune fille en feu (Egy lány lángoló portréja) című kosztümös filmet emelte a második helyre, amely egy visszafogott és érzékeny szerelmi történet két nő, egy festőnő és arisztokrata modellje között, rávilágítva a nők kiszolgáltatott helyzetére a XIX. században.

A hivatalos versenyprogramban eddig bemutatott filmek igazolják Thierry Frémaux művészeti igazgató előzetes ígéretét, miszerint a "romantikus és politikus" alkotások a zsánerfilmek klasszikus műfajait újítják meg a zombikfilmektől a maffiatörténeteken keresztül a klasszikus thrillerekig, a modern társadalmak katasztrofálisnak látott morális és társadalmi problémáit bemutatva.

Kép forrása: Festival de Cannes