Az Ószövetség-beli Judit könyvében olvasható a fiatal, zsidó özvegy esete, aki elcsábítja a Bétélt elfoglaló asszír tábornokot, Holofernészt. Amikor a katona már elég bort fogyasztott, Judit lefejezi őt a saját kardjával és ezzel sikerül felszabadítania városát. A történet nem egyedülálló a Bibliában – jegyzi meg a szerző. A Bírák Könyvében például az izraelita Jáhel a sátrába hívja és tejjel kínálja a Kánaánból érkezett hadvezért, Siserát, majd a sátorcövekkel átszegezi a fejét. Frey szerint a népét megmentő nő alakja bibliai toposz: az alábecsült fél toposza, aki felülkerekedik a hatalmason. Hozzáteszi azonban azt is, hogy Judit vonásai ezen túlmutatnak: egyszerre ötvözik az áhítatosságot és a női erényt az erővel. Ez pedig számos ábrázolási módnak és értelmezésnek engedett teret az elmúlt közel ezer évben, mind a nőiességben rejlő hatalom, mind a társadalmi erőviszonyok kérdéseit érintve ezzel.

Frey kifejti, hogy a Judit-képek általában a kétféle nőalak egyikét jelenítik meg: a femme forte-ot (az erős, erényes nőt), vagy a femme fatale-t (a vonzó, veszélyes nőt). A középkor az előbbi ábrázolást kedvelte, különös hangsúlyt fektetve az asszony tisztaságára, hiszen férje halála után nem érintkezett más férfival. Ez Frey szerint helyenként Szűz Máriával is párhuzamba állította Juditot. A Speculum Virginum nevű 1140-es kézirat őriz például egy ábrázolást, amelyben a szoborszerű asszonyi alak az Alázatot személyesíti meg, aki Isten nevében harcol és győzelmet arat a Büszkeség felett. 

Forrás: The Digital Walters

Hasonló ábrázolást követve, a reneszánsz kor művészei már politikai tartalommal kezdték el telíteni Judit-képeiket – így Frey. A zsarnokot legyőző erős kisebbség témája erőteljesen imponált a Firenzét irányító Medici családnak. A nagyobb államok ellen küzdő apró tartomány – mutat rá a szerző – így különösen becsben tartotta  Judit és Dávid, a két bibliai alak történetét, akik képesek voltak ezt megjeleníteni. Judit például a Medici-palota kertjében álló Donatello-bronzszobron harcosként szerepel, kardját Holofernész nyakának szegezve, ezzel is hangsúlyozva a politikai allegóriát. Frey hangsúlyozza, hogy Judit tisztasága ugyanúgy fontos része maradt az ábrázolásnak: elfedett feje Szűz Máriáéhoz hasonlatos, a klasszicista arcvonásai pedig a szűzies görög istennőket, Athénét és Artemiszt idézik.

Judit alakja a késő reneszánsz korában kezdett el a femme fatale irányába tolódni – írja a szerző. Az 1500-as évektől az istenszerű, visszafogott öltözékű harcost egy díszes, nemes nő képe váltotta fel. Frey szerint Judit egyszerre vált harciassá és csábítóvá: Giorgone festményén az ékszerekkel díszített asszony lába kivillan a szoknya alól, mikor Holofernész fejére lép, Giorgio Vasari képén pedig egy rózsaszín, aranyozott fűzőt és többrétegű zöld szoknyát visel a karddal lesújtó hős. Ugyanebben az időben, a keresztény világtól azonban kicsit távolabb, Juditot több észak-európai festő is meztelenül festette meg, nimfára emlékeztető alakként. A szerző megjegyzi, hogy míg egyes alkotásokon (mint Vincent Sellaer festményén) Judit tekintete a megszokott módon szemérmes, másokon (mint id. Lucas Cranach képén) már önbizalmat, erőt és csábítást sugároz, ami teljes mértékben eltér a korábbi interpretációktól.

Caravaggio: Judit és Holofernész

A barokk korban Judit alakja még erőteljesebbé vált. Frey szerint a korábbi erényes nő, majd csábító ábrázolását felváltotta az erőszakos gyilkos képe. Az erőszak hangsúlyozása Caravaggio festményén is látható – teszi hozzá a szerző. A kép pontosan azt a pillanatot ábrázolja, amikor az asszony elvágja Holofernész torkát. Az erőszak mellett a düh is jelen van a Judit-interpretációkban – írja Frey –, mégpedig egy nő dühe. Artemisia Gentileschi két Judit-festéményén az asszony gazdagon díszített ruhát visel, egy szolgálólánya lefogja Holofernész fejét, és mindnyájukon látszik az erőlködés, valamint Judit arcáról hiányzik a félelem (ellentétben a Caravaggio-képpel). Frey elmondja azt is, hogy a festőnő által kifejezett dühöt a történészek többféleképpen értelmezik: egyrészt az őt ért nemi erőszakkal állhat kapcsolatban, másrészt azzal, hogy nőként kellett helytállnia egy férfiak által dominált terepen (Gentileschi volt az első nő, akit felvettek a firenzei Accademia delle Arti del Disegnora).

A romantika festői más megközelítést kezdtek alkalmazni a nők ábrázolásakor: a késő 19. században a szépség és aljasság ötvöződött ezekben az alakokban – fejti ki Frey. A femme fatale archetípusa nagy népszerűségnek örvendett a korban, többek között Medúza, Kleopátra és Salome alakján keresztül, és az akkori művészek által különösen kedvelt Judit is ekkor volt először teljes mértékben így látható (nem pedig femme forte-ként). Judit, a kívánatos, de „züllött” femme fatale, a harcos helyett már csábító. Ilyen alakként szerepel például Leopold von Sacher-Masoch A bundás Vénusz című könyvében, a szadomazochizmus ékes példájaként. Gustav Klimt festényén is ő látható, minden hősi vonatkozásától megfosztva, kitárulkozva dédelgeti Holofernész fejét, megrészegülve a gyönyörtől – teszi hozzá a szerző.

Az ezredforduló körül a Judit-képek ismét további jelentést nyertek. Frey bemutatja, hogy a reneszánsz interpretációkhoz hasonlóan az asszony alakja itt is politikai töltettel bírt: a totális rendszerek széthullásának korában Judit szimbolizálta az elnyomottat, aki legyőzi az őt elnyomót. Vitaly Komar és Alexander Melamid munkájában Holofernész fejét például Sztáliné váltja fel. A szerző leírja, hogy egy későbbi, 2012-es képen – mely Kehinde Wiley munkája –, a Juditot megszemélyesítő afro-amerikai modell egy fehér bőrű nő fejét tartja a kezében, ezzel utalva a fehér bőrű emberek felsőbbségtudatának eltörlésére.

Judit tehát – írja Frey – változatos szerepekkel bírt az évszázadokon át, amelyekhez különféle ábrázolások is tartoztak. Az asszony alakja az erényes női lovagtól a politikai eszközön és a női düh kifejezőjén át a femme fatale-ig változott. A története pedig napjainkban is releváns, hiszen szükséges látnunk azt a motívumot, miszerint a gyengébb is képes győzedelmeskedni – akár politikai, akár a nemi egyenlőséghez kapcsolódó értelmezést emeljük ki.

A teljes cikk itt olvasható