Az eseményre minden érdeklődőt szeretettel várnak az Örkény István Könyvesboltban, ahol Szabó Alexandra M. irodalomtörténész mutatja be Vihar Béla A Korsó és a Kő című kötetét Horváth Ágnes felolvasásával kísérve december 7-én 17:30-tól.

A művészetek búcsúja

S ha majd az összkomfortos és alkoholizált
Neandervölgy korszakában
már a művészetek is eltávoznak a Földről,
akkor az agysejtek világnyi hálózata mélyén
kialszik a csillagok testvérfényével
rokon lámpa lángja,
s ámbár így is lehet élni,
éppen nincs miért?

Szabó Alexandra M. előszava a kötethez

Pontosan 110 éve született és 40 éve ment el a József Attila-díjas költő, Vihar Béla, aki az igazságosság szolgálatában alkotott élete végéig. A vészkorszak áldozatainak hangot adó Sárga könyv dokumentumgyűjteményt ő állította össze 1945-ben, majd a zsidó kultúra fennmaradásáért folyamatosan munkálkodott. A jiddis költészet néhány remekművének kötetbe gyűjtését s magyarra fordítását többek között neki is köszönhetjük. 1956-ban írta Az isten halála című elbeszélő költeményét, amelyben megszólítja a megszólíthatatlant. A haláltáborokban rekedt néma szenvedések hangos kinyilatkoztatása ez a vers, a magyar irodalom egyik legmegrázóbb műve. „Ez a vers megrendít, megráz, beléd-idegződik, ahogy csak nagy mesterek írásától kapod ezt” – írja róla Tersánszky Józsi Jenő. A versével egyenrangú méltatásban volt része magának A szerelem születése (1958) című kötetnek, ezt követően sorra jelentek meg versgyűjteményei. Vihar Béla ünnepelt alkotója lett a magyar irodalmi szcénának, s később országszerte minden fülben ismerősen csengett az Egy katona megy a hóban című poémája Sinkovits Imre előadásában. Az először tizenhat évesen publikáló költőnek összesen tizennégy verseskönyve jelent meg, több folyóirat munkatársa volt, s mesejátékokat írt, miközben a pedagógusi pályáról sem tért le. Nem kizárólag intézményi értelemben tartotta fontosnak a tudás közvetítését, hanem esszéket, szociográfiákat is írt élete során.

Ezen gazdag életműnek a hagyatéki feldolgozására hívott a költő lánya, Vihar Judit. Mint első komoly irodalomtörténeti munkára az egyetem után, izgatottan mondtam igent. Amikor 2017 nyarán először megérkeztem a költő VII. kerületi lakásába, éreztem, hogy a könyvespolcokon nyugvó könyvek tekintete az egykori munka lelkét tükrözik, hogy itt olyan család fogad engem, amelynek melegsége és minden mozzanata fontos része a költő örökségének. A felfedezések kora volt ez a nyár, mint minden hagyatékkal való intim munka, és Judit talált is egy régi iskolai munkafüzetet, amely mostantól Vihar Béla emlékezetének egyik legbecsesebb darabját képezi. Ennek a füzetnek a tartalmát tartja a kezében az olvasó: Vihar Béla kései költészetének remekműveit. Az eddig ismeretlen és kiadatlan írások a nyugalom, az önbizonyosság, az igazságosság keresésének és a múlt fájdalmas szólongatásainak hangján szólítják meg olvasóit. A korsó és a kő a vegytiszta költészet és számadás látlelete. Az 1977-ben, halála előtt egy évvel íródott versei és gondolatai az életművében is fellelhető legfontosabb gondolatköreit és műformáit elevenítik fel – a Vihar-féle nyugalom itt azonban egy érettebb szakaszhoz érkezik. Az allúzió ereje a katona hóban topogó bakancsai által teljesedik ki, amely emlékkép kizárólag a látott szépségnek köszönheti a létét. E versében, Fölfelé, Vihar Béla költői hitvallásának kompozíciója jelenik meg s ugyanakkor tisztul ki a természet tükrében, a fák törekvő hajtása az utolsó reményt jelentő égiek felé mutat. Bizonyos képi elemek absztrakt ábrázolásán túl a taktilis érzékekkel is játszanak a versek, ahogy a meleg és a hideg érzete jelenik meg és váltogatja egymást az Írás, parázzsal című versben. A versek fokozatosan egy élet tanúságtételévé válnak. Vihar Béla utolsó vallomásait tartalmazza ez a könyv, az intimitás, az elmélyülés és a tisztánlátás jegyében.

A kötet vallomásos jellege egyúttal fontos történelmi adalék, mind verses formájában, mind naplóbejegyzésként vagy gondolatfolyamként. Különösen nagy horderejű darabja a kötetnek a Látomások egy beszélgetés hátterében, hiszen Vihar Béla dekanonizációjának politikai indíttatású motivációját is előhívja ez a mű. A politikai és ideológiai zűrzavar egyedi magyaros tulajdonságát kegyetlenül az olvasó elé tárja, önmagát sem kímélve. S így egyértelművé válik a múlt felidézésének egyetlen értelme: hogy szembe lehessen vele őszintén nézni, az igazság jegyében. Olyan jelentős és izgalmas, a 19. századig visszanyúló részleteket tudunk meg családtörténetéből, amelyeknek tudatában egyszerre közelebb férkőzünk a bölcs gondolkodó eszmevilágához s művészetének elemi forrásához.

A kötet struktúrája is rendkívül izgalmas: a verseket megtalálásuk rendjében közöljük. Ez habár véletlenszerűnek hat, mégis tágítja az értelmezési kereteket. A filozófiai versek mellett gyerekversek is találhatók, amelyeket az akkoriban született unokájához, Attilához írta. A rímekbe szedett miniatűr mesék pont annyira akasztják meg a folyó szöveg komolyságát, hogy ütköztetés helyett kiegészítik azt. A Coleridge-féle gyermeki ártatlansághoz való romantikus visszatérés kitépi olvasóját a 20. század rémképeiből: ez a mozzanat nem a véletlen naivitást képviseli, hanem az éles hangváltás lehetőségével él. Hiszen máshogy nem lehet megtartani a világ egységét, ahogy erre Szép Ernő is emlékeztet: „Leejtettem a világot. Eltört.” A mesei elemek keveredése a baljós hangulattal, avagy a szarkasztikus jövőkép kritikája (A művészetek búcsúja) szintén az emlékezetvilág atmoszféráját teremtik meg „viharos”, egyedi módon.

A legtöbb emlék megértése a bibliai történetek világában teljesedik ki Vihar Béla költészetében. Számára a biblia „az emberiség történetének költői antológiája, az irodalmi műfajok színes kaleidoszkópja”. A szerző fantáziája belebújik Jákob, József és a próféták gondolatvilágába, és színpadra állítja a legbensőbb gyengeségeiket, a legemberibb mozzanataikat. Majd a zsidóság, a zsidó lét örök kérdéseit mormolja az öregség és a közelítő halál árnyékában üldögélő költő. S egyúttal bebizonyítja, hogy a nyelv bravúrjai, az álom képei sem elegendők a válaszokra. Az érettség új fokát jelenti a zsidó önismeret számára, hogy a kérdés kérdés marad(hat): Történelmi klinikai eset? Viszont az örök kérdés, hogy mit jelent zsidónak lenni, a világon idődimenziókat átívelve bolyong, s Vihar Béla számára paradox módon a versekben található, szavakban nem írható le pontosan. Valójában az egész kérdéskör egy „történelmi klinikai eset”. Saját válasza motívumrendszerének gazdagságában rejlik, megtalálható a kék lábú, zöld szárnyú madárban, apukájának emlékében, a mellén levő sárga csillagban, Jézusban és Máriában, a bibliában, az elnyomottakkal szembeni szolidaritásban, szülei könnycseppjeiben. Vagy a korsóban és a kőben.

Írás, parázzsal

Melléből a sóhajtás évezredes vihara szakad föl, majd
magához szorít, védelmezően betakar, mint a terebélyes
tölgy a zivatarban hozzá menekülőt. Keze fejemen nyug-
szik páros galambként. Ajkáról szavak gyöngyei pörögnek. Ne félj, – rebegi s homlokomra
csókot lehel. – Az utad messze vezet majd s légy áldással az emberek között. Íme egy fekete
madár kirepül bensőm kalitkájából. Mama meg
amúgy a kenyérdagasztástól lisztesen mellém oson, hogy a mosolyával besugározza
didergő szívemet és friss meleg lángost nyújt a tenyerembe.
Az én visszafelelő mosolyom a mécses lobbanása. Apa pedig
most miért hallgat oly elborultan, mint a komor hegyek sziklakoponyája?
Szeretete erejével miért nem emel a magasba nagyravágyásom óhaja szerint
fel a gerendás mennyezetig, a fehér
kucsmás apró házikók süvege fölé, hogy láthatatlan létrán feszítsen
előre felnyújtva, fel az eljövendő ifjúságba, a férfi korba,
izmos két karja szorító oszlopával az irdatlan messziségben gomolygó fájdalmak
felhői felé és azon is túl a
szikrázó világnak győzelmes áldozataként. Mit láttam
e magasból a mindenség tornyának tetején? Köröskörül
csak ködöt, sűrű ködöt. S most
egymagamban tűnődöm, a távolba önmagamba feledkező tekintettel, mígnem
a kéklő lámpaláng az álom békéjébe szólít.
Künn az ablakra tapadó könnyek ezüstjével
hull a kavargó hó.

Forrás: Szabó Alexandra M.