Azért mondhatjuk ezt, mert amit ezeken az estéken a zenekar és annak élén Nick Cave művelt, az messze túlmutatott a konkrét zeneiségen. A kiszámított kiszámíthatatlanságával mindenkit lenyűgöző frontember a szó valódi értelmében kapcsolatba lépett a közönséggel, mégpedig oly módon, ami a biztonsági intézkedések és a formalizált óvatosság által egyre jobban meghatározott kortárs koncertvilágban egészen meglepő és felszabadító volt.  Nem csak profi testszörfösként lovagolta meg az embereket, hanem a finálé előjátékaként tízesével hívta fel a színpadra az első sorokban állókat egy katartikus közös éneklésre és táncra. Mindezt pedig képest volt úgy véghez vinni, hogy jelenlétét belengte a spontaneitás és hitelesség levegője, noha nyilvánvalóan eltervezett, tudatosan kitalált akcióról volt szó.

Nick Cave-vel kapcsolatban gyakori jelző a „karizmatikus” és a „kultikus”, és ezeknek az amúgy könnyen jelentésüket vesztő szavaknak adott és ad 34 éve folyamatosan új értelmet az ausztrál énekes. Külön kiemelendő, hogy teszi mindezt egy súlyos, ép ésszel alig feldolgozható családi tragédiával a háta mögött: fia, Arthur két és fél éve, alig 15 évesen meghalt egy balesetben. A gyászfolyamatnak szentelt, borzongató hangulatú, olykor a minimalizmus felé hajló lemez, a „Skeleton Tree” képezte a 2017-es turné gerincét és egyben a régebbi düh-himnuszok gyönyörű ellenpontját is. Az érzelmekkel, hangulatokkal való hullámvasútszerű játék különleges védjegye a zenekarnak, és az is a művészi autonómia bizonyítéka, hogy gyakran a már jól ismert dalokat is újszerű formában játsszák élőben. Mindezek alapján joggal remélhetjük, hogy a június 21-i budapesti fellépés is maradandó élmény lesz régi és új rajongók számára egyaránt, akik mindannyian kíváncsian várjuk, ez alkalommal vajon mivel lep meg minket Nick Cave és csapata.