Nagy Vera a hódmezővásárhelyi népi kerámia jól ismert kutatójaként hiánypótló kötetben mutatja be a népi kerámia két világháború közötti időszakát, melyet a néprajzkutatás alig-alig, vagy csak periférikusan vizsgált. A kisműhelyek díszedényeivel ezidáig nem foglalkoztak a néprajzosok, ugyanis az ötvenes évek kultúrpolitikájának hatására ezt a korszakot művészileg értéktelennek, sőt giccsnek minősítették. A mesterek által készített díszedények pedig nem sorolhatók a parasztság hagyományos használati tárgyai közé.

A könyvben három mester - Baán Imre, Csenki (Czvalinga) István és Lázi János - munkásságát tárja a múzeum néprajzkutatója az olvasók elé. "Színes, gazdagon díszített kerámiáik egységes stílust képviselnek (.), díszítésükben a szecesszió népi változata jelenik meg" - írja a főmuzeológus bevezetőjében. Az elsődleges dekorációs céljuk mellett, e tárgyak többsége is rendelkezett valamilyen használati szereppel, általában valaminek a tárolására szolgáltak. A három újvárosi fazekas vevőkörét elsősorban a polgárosodó parasztság, a kispolgárság és az iparosok alkották.

"Baán Imre, Csenki István és Lázi János munkássága a két világháború közötti vásárhelyi kerámia történetének legizgalmasabb része. Azzá teszi kerámiáiknak egységes stílusa, de tanulságos életútjuk hasonlósága, ugyanakkor összefonódása is. Nem véletlen, hogy munkáik az utóbbi évtizedekben, minden korábbi előítélet ellenére, számos - legtöbb esetben Hódmezővásárhelyhez nem kötődő - kerámiagyűjtő anyagában föllelhetők" - olvasható a kiadvány összegzéseként.