- Hol és mikor indult a pályafutása? - kérdeztük a művésztől.

- Az edinburghi Képzőművészeti Főiskolára jártam, 1966 szeptembere és 1968 nyara között, Skócia újkori történetének viharos időszakában. Meg is szakítottam a tanulmányaimat szülőhazámban, s csak 1972-ben folytattam, amikor Londonba költöztem és a Central School of Art and Design-on (Holborn, ami jelenleg már összeolvadt a St. Martin's as Central, St. Martin's School of Art and Designnal) végeztem, 1975-ben.

- Milyen hatások érték munkássága során, kit tart példaképének?

- Tinédzser korom közepétől olyan művészek munkái keltették fel az érdeklődésemet, mint Paul Klee és Giacometti, akik a figuratívot és absztraktot elválasztó vonalon mozogtak. Nem másolom ezeket a művészeket és az sem áll szándékomban, hogy műveim az övékére hasonlítson, de a munkáikat átitató szellem és gondolat közelében kívánok maradni, annak részbeni láttatása a célom. Valami, ami túl van a kézzelfoghatón, vagyis a szemmel látható és a magába foglalt absztrakt keverékét kívánom létrehozni. Tudom, ezt még nem értem el, és keresem annak a módját, amikor az ecsetvonás és a kép eggyé válik, s rájönni arra: hogyan lehet eltörölni az ábrázolás korlátait anélkül, hogy teljesen absztrakt vagy dekoratív legyen a mű - árult el néhány műhelytitkot a kanadai alkotó.

- Mióta él Magyarországon? Ad-e Budapest inspirációt az alkotásaihoz?

- Tizenhat évvel ezelőtt érkeztem Magyarországra, ahonnan pár hónapra visszatértem tanítani Nagy-Britanniába. 1996 óta folyamatosan itt élek, festek és illusztrációkat készítek. Budapest kilencedik kerületében, a Ráday utcában lakom, magyar feleségemmel. Gyakran járom a város utcáit és eközben természetesen különböző behatások érnek. Sokszor megállok egy-egy érdekesebb épület, vagy egy kirakat előtt. Előfordul az is, hogy lemegyek egy aluljáróba, vagy akár egy telefonfülkét veszek szemügyre. Igyekszem ezeket a hatásokat elraktározni, majd hazamenve átgondolni és kompozícióvá formálni. A most kiállított festményeim mindegyike - amit én az új hullámnak nevezek - budapesti ihletésű - kaptuk a választ Jim Urquharttól.

Mostani kiállítása megnyitóján Réz András esztéta méltatta a művész és műveinek értékét. Felhívta a figyelmet a kompozíciók rendezett struktúráira, amelyeket - véleménye szerint - három csoportba lehet rendezni.

- Az első, az éles vonalakkal behatárolt területen belüli precíz és izgalmas felületmegmunkálás. A második az idő és annak múlása, amit egy városlakó nem is igazán figyel, hiszen az idő és az évszakok összemosódnak, ahol az élet két klimatizált tér között zajlik - fogalmazott és megjegyezte: senki sem foglakozik avval, hogy ránézzen egy falra vetülő árnyékra, és az estét is csak úgy érzékeli, ha kigyulladnak a közvilágítás fényei. - Így senki sem emeli fel a fejét, vajon hol jár a nap, ehelyett "egyenfényben" éljük le az életünket.

Az esztéta rámutatott:

- Ezzel ellentétben Jim Urquhart képei olyan pontosak, mint egy óramű, ahol az árnyék hol hosszabbodik, hol rövidül, és az ég színei egy leheletnyivel eltolódnak. Olyan ez, mintha egy filmet néznénk, ahol a kamera egy adott pontból nyolc percenként készítene egy felvételt. A különbséget csak akkor láthatjuk, ha a két képkockát egymás mögé tűzzük, így vehetjük észre, hogy az idő mozgásba jött.

- És a harmadik csoport?

- Az a gyermekkoromra emlékeztet, amikor a többi sráccal bámultuk az eget és azokat a csíkokat, amiket a repülők maguk után hagytak, összehasítva az ég kékjét, valami furcsa varázslatot hagyva maguk után. Nos, ezeket a varázslatokat újra látom Jim Urquhart képein, mert ő, akár egy szűk utcából is felnézve láttatja velünk ezt a gyerekkori szenzációt - érzékeltette Réz András, miként hat rá a tárlat anyaga.

Aki szintén vágyik ilyesfajta varázslatra, annak április 16-ig van módja a kiállítás látogatására.