A Visions du Réel dokumentumfilmes fesztivált 1969 óta rendezik meg a Genfi-tó partján fekvő Nyon városában, a rendezvénynek éppen ezért eredetileg Nyoni Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál volt a neve. A Visions du Réelnek fontos szerepe volt a rendszerváltás előtt a kelet-európai dokuk nemzetközi porondra jutásában, s máig elsődleges célja a fiatal, pályakezdő dokumentumfilmesek besegítése a szakmába. Luciano Barisone fesztiváligazgató és a fesztivál szervezői arra törekszenek a minden év áprilisában megrendezett Visions du Réel programjának összeállításakor, hogy a versenybe kerülő dokumentumfilmek egyszerre funkcionáljanak fontos társadalomelemző alkotásokként és egyéni művészi látásmódot tükröző művekként. Erre is utal a fesztivál neve, a Visions du Réel, mely nagyjából annyit takar, hogy „víziók a valóságról”. Így az itt szereplő dokuk egyszerre szociografikus érzékenységű, ugyanakkor erősen szubjektív, és univerzálisabb, elvontabb szférákba invitáló filmek. (A fesztiválról már bővebben írtunk tavalyi cikkünkben.)

Az idei, április 21. és 29. között megrendezett Visions du Réel programja is több versenyszekcióra oszlik (hosszúfilmes versenyszekció, középhosszú és rövid dokumentumfilmek). Az ezalkalmából összeválogatott, a Doc Alliance Films kínálatában szereplő filmek a tavalyi középhosszú versenyszekcióból kerültek ki. A 2016-os mezőny nyertese, az angol Sit and Watch a nagysikerű brit szatirikus sci-fi tévésorozat, a Black Mirror dokumentumfilmes párja, mely mediatizált, virtuális valóságok, kis képernyők által uralt világunkat mutatja be ironikusan. A Sit and Watchban persze nemcsak a humoré a főszerep, legalább annyira szorongáskeltő film Matthew Barton és Francisco Forbes műve, minthogy felhívja a figyelmet arra, hogy például a metróban, a kivetítőkön bizarr módon még magunkat is megfigyelhetjük, látvánnyá válhatunk a mindenütt jelenlevő kamerák miatt.

A Chiens des champs-ban Rachel Vulliens svájci rendezőnő két, vidéki farmon élő kisfiú mindennapjait mutatja be, s filmnyelvi eszközökkel, illetve a vágás révén ragadja meg a gyermeki lét szabadságának csodálatos dinamizmusát. Szintén a vidéket fedezi fel újra, más szemszögből az argentin Fernando Priego Ruiz dokumentumfilmje, a Resplandor. A Resplandor a patagóniai Andokban játszódik, egy kis faluban, ahol egy idős ember betegsége miatt lassan elveszti szeme világát. A film azt a küzdelmet ragadja meg érzékletesen közeli és szuperközeli felvételekkel, ahogy a fokozatosan megvakuló férfi megpróbálja folytatni mindennapi életét, ugyanakkor már kénytelen más érzékszerveire támaszkodni a valóság érzékelésében.

S egy harmadik dokumentumfilm is a természet és a vidék különleges atmoszféráját, illetve az ember és az élővilág kapcsolatát mutatja be: a francia Damien Faure Milieu című dokuja. A Milieu-ben egy rovarkutató útját követhetjük végig Yakushima szigetén, ahol Damien Faure a Zennel, a csendes szemlélődéssel ismerteti meg a nyugati világ idegesen rohanó emberét. Faure művében a csend az út ahhoz, hogy ismét szimbiózisba kerüljünk a természettel, s meghalljuk akár a csiga kúszását is. Mintegy a Milieu ellenpontja a Half-Life in Fukushima, mely az atomerőmű katasztrófája utáni, a csernobili Zónához hasonló kiürült, posztapokaliptikus területet, Naotot járja körbe, mely város felett a vegetáció elkezdte visszavenni az uralmat. Jóllehet, a sugárzó anyag láthatatlan gyilkosként fordul minden élőlény ellen, mely arra merészkedik. Mark Olexa és Francesca Scalisi dokumentumfilmje a Milieu életcsendjével szemben a halál csöndjét mutatja meg, s arra világít rá, hogy az ember milyen (ön)pusztításra lehet képes, illetve ha felborul a szimbiózis köztünk és a természet között, a Föld valamilyen módon megbosszulja az emberi felelőtlenséget.

A középhosszú versenyprogramban, illetve a Doc Alliance válogatásában főszerepet kapott a természet mellett a zene is. Juruna Mallon és Lucas Parente Satan Satie című alkotása a híres avantgárd zeneszerző, Erik Satie munkásságát dolgozza fel különleges nézőpontból. Az alkotók Satie kísérleti jellegű, disszonáns stílusához igazították a filmnyelvet, így a Satan Satie is tulajdonképpen az avantagárd experimentális etűdök felé hajlik művészi asszociációival és kreatív formai játékaival. S Aleksandr M. Vinogradov belga rendező dokumentumfilmje, a Call Me Chaos is egy kreatív zenésszel foglalkozik, a Floh nevű előadóval, akinek művészetét szintén filmnyelvi megoldásokkal képezi le Vinogradov.

S természetesen a versenyprogramból, illetve a Doc Alliance kínálatából nem hiányozhatnak a történelmi és politikai témákat érintő dokumentumfilmek sem. Juliane Henrich német rendezőnő dokuja, a From the West a háború után megosztott Németország örökségét vizsgálja a német városok architektúrájára tekintve. Juliane Henrich művében – többek között a német városok közti különbségek kihangsúlyozásával, a „mi a Nyugat?” kérdésére választ keresve – kimutatja, hogy bár a Berlini Fal közel harminc éve leomlott, azonban a emléke kísérti a mában élőket. S ugyanígy a hidegháború utáni fejleményeket elemzi Mladen Kovacevic Wall of Death, and All That című művében egy nomád életet élő motoros nő, Brankica szemszögéből. Kovacevic dokuja a szétesett Jugoszlávia romjai közti mindennapokat mutatja be, s állandóan utazó főhősét a szétesett világban folytatott identitáskeresés reménytelenségének szimbólumává teszi meg.

Figyelemreméltó tehát a Doc Alliance Films kínálata, érdemes megtekinteni a felsorolt alkotásokat, rengeteg élménnyel gazdagodhatunk a világ minden tájáról származó sorsokat végigkövető dokukból.

A Doc Alliance Films eseménye április 21. és 30. között, a Visions du Réel fesztivál ideje alatt tart.

A kép a DocAlliance hivatalos Facebook oldaláról származik.