A halott szerelméért az alvilágba alászálló, mitológiabéli dalnok története és a legkorábbi teljesen magyar nyelvű szövegemlék, túl a korok, kultúrák és hitek különbözőségén ugyanarról az örök helyzetről beszél: a halállal szembesülő ember magyarázatot és megnyugvást kereső, vagy épp váltig tusakodó gyászáról. Az Orpheusz, Liszt Ferenc 1854-es szimfonikus költeménye persze emellett egy másik időtlen témát, méghozzá a művészet varázshatalmát is érzékelteti, ahogyan az ugyanebből az évből származó Tasso pedig a szenvedő, megdicsőülő és műveiben továbbélő művészről mesél nekünk.

Eredetileg Pest, Buda és Óbuda egyesítésének centenáriumára és főmű gyanánt komponálta meg a középkori magyar nyelvemléket alapanyagul felhasználó oratóriumát Durkó Zsolt. Az 1967 és 1972 között elkészült, de csak 1975-ben bemutatott Halotti beszéd három nagy egységbe rendezte azt a 14 tételt, melyek az édenkerttől a halál látomásáig vezetik végig a hallgatót – ezúttal majd a Nemzeti Énekkar megszólaltatásában. Az ősbemutató évében Durkó oratóriuma nyerte el az első helyet a párizsi Tribune International des Compositeurs megmérettetésén. Hasonló mérföldkő volt Dubrovay László művészetében II. zongoraversenye, az 1984-es Concerto romatico, amely ezúttal a Liszt-díjas Balázs János szólójával hangzik fel. 

Az est karmestere a magyar művekhez mindenkor különleges érzékenységgel közelítő Kocsár Balázs, az Opera megbízott főzeneigazgatója lesz.

Program:

Liszt Ferenc: Orpheusz
Durkó Zsolt: Halotti beszéd - oratórium tenor és bariton szólóra, vegyeskarra és zenekarra (1972)
Dubrovay László: II. zongoraverseny (Concerto romantico)
Liszt Ferenc: Tasso