„[Rhys Chatham nélkül] nem lenne sem Sonic Youth, sem Jesus and Mary Chain, sem pedig My Bloody Valentine...” (Greg Kot, Chicago Tribune, author of Wilco: Learning How to Die)

Rhys Chatham amerikai zeneszerző és multiinstrumentalista nagy múltja ellenére először lép fel Magyarországon. Trafóban tartandó koncertjén a 2016-ban megjelent Pythagorean Dream című legutóbbi lemezének anyagát adja elő szólóban, melynek különlegessége a Don Cherry-re és Jon Hassellre emlékeztető trombitajáték, és a speciális hangolású gitár. Ehhez a lemezhez a korábbi, sokszáz gitárra írt darabjainak tapasztalata vezette el:

„… hogyan tudnék egyszerre sok hangszert megszólaltatni? Hogyan tudnám ezt egyedül megcsinálni, hogy ne kelljen zenészek százainak a segítségét kérnem, minden alkalommal?” (Rhys Chatham, The Guardian)

Zenei pályafutását Glenn Gould és La Monte Young hangszereinek hangolójaként kezdte, utóbbinak tanítványa is volt, majd ő lett az első zenei igazgatója a legendás manhattani The Kitchen alkotóműhelynek, mely sokáig a no wave központjának számított. Közös zenekara volt Tony Conraddal, Glenn Brancával, Thurston Moore-ral, így gitárosként ez a kör és La Monte Young hatott rá a leginkább. Lemezeit többek között a brooklyni Northern Spy és a brüsszeli Sub Rosa adta ki, de a legendás Ninja Tune-nál is jelent meg anyaga. 

„Vannak olyan projektek, amik valószínűleg a mennyben fogantak… a Mohammad is ilyen.” - Touching Extremes

A Mohammad, újabb nevén MMMD több okból is különleges formáció. Zenéjük alapja az alacsony frekvenciák együtthangzása, amitől a fellépések terei is nagyban formálják koncertjeik hangzását. 

„A különleges visszhangzást, az egyedi építészeti megoldásokat, az adott térrel járó állóhullámokat és visszaverődéseket a magad javára tudod fordítani. Néha a koncertterem ellen kell játszanunk, hogy elérjük a megfelelő hangzást” (MMMD; kapcsolj.be)

Másik különlegességük egyedi készítésű hangszereik, amelyeket Coti K., a formáció egyik korábbi tagja tervezett és készített. Ezeknek az eszközöknek a hangzása tökéletesen olyan, mint a hagyományos csellóé vagy bőgőé, viszont sokkal könnyebben hordozhatóak. Basszusokra koncentráló zenéjük az egész testre hatást gyakorol, hangzásvilága pedig leginkább egy vég nélküli ortodox imához áll a legközelebb. 

Legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó lemezük 2013-ban a neves berlini PAN kiadónál jelent meg Som Sakrifis címmel.  Vizuális anyagaikban és videóikban gyakran felbukkan a ló, fekete fehérben, mintha Tarr Béla filmjeit akarnák megidézni, ráadásul tovább fokozódik a gyanú a magyar nyelvű számcímeiket olvasva, holott csak annyiról van szó, hogy szeretik a különleges hangzású nyelveket.