"Nem vagyok büszke semmire, hiszen a büszkeség elég ostoba érzés, de örülni elég sokszor örültem" - mondta az építész, hozzátéve, hogy ha az ember a munkájának élhet és a munkája örömet szerez neki, akkor ez az egyik legnagyobb dolog az életben.

Felidézte, hogy gyerekkorától kezdve festőművésznek készült, de mikor nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára és tíz társával együtt átirányították felvételi nélkül a műszaki egyetem építészmérnöki karára, más irányt vett az élete.

"A több száz felvételiző közül mégsem lehettem annyira gyenge, ha belekerültem ebbe a tíz fős társaságba, azonban az építészetről akkor még fogalmam sem volt" - mondta. Saját bevallása szerint az egyetemi évek meglehetősen kemények voltak számára, mert egyrészt egy humán gimnáziumból került be az egyetemre, ahol nem tanult például ábrázoló geometriát, másrészt tanulni sem igazán szeretett. "Állandóan ábrándoztam, rajzoltam, az egész világot mindig lefestendő, megrajzolandó képként, hunyorogva néztem" - emlékezett vissza diákéveire.

Az egyetem elvégzése után figyelni kezdte volt évfolyamtársait, akik számos pályázaton indultak, ezért úgy döntött ő is úgy, hogy nekiáll és minden pályázatot kidolgoz, amit csak tud. A kitartó munkának köszönhetően elég hamar komoly helyezéseket is sikerült elérnie az országos tervpályázatokon, ami meghozta önbizalmát is.

"Nagyon komolyan vettem a szakmámat, tájékozódtam, rengeteg külföldi folyóiratot néztem át, lényegében magamat képeztem az átlinkeskedett egyetemi évek után" - mondta.

A befektetett munka nem sokkal később a szakmai elismerést is meghozta számára, amikor megnyerte az azóta emblematikussá vált, hídszerkezetre emlékeztető nyíregyházi művelődési ház tervpályázatát.

"Arra gondoltam, hogy esetleg nyerhetek vele, de arra nem, hogy ezt aztán végig is kell csinálni. Az a 11 év, amíg folyamatos tervezésekkel felépült ez a ház, ez nevelt és keményített meg a szakmámban" - vélekedett.

Az építész arról is beszélt, hogy fiatalon, a Magyar Építőművészek Szövetségének mesteriskolájában került kapcsolatba Plesz Antallal, aki konzulenseként nagyon nagy hatást gyakorolt a "bizonytalankodó fiatal" önmagára és aki tovább erősítette hivatásában.

"Ez egy folyamat volt, nem készültem én semmire, nagyon szerettem a munkámat, nyilván ehhez kell egy nagy adag becsvágy, meg munkabírás is. Sok szerencsés pillanatom volt, amikor másképp is alakulhattak volna a dolgaim, de az egész élet egy vakszerencse folyamat, egyiknek sikerül, a másiknak nem. Nekem elég sok minden sikerült, úgyhogy én úgy érzem, hogy kerek egész volt az életem" - mondta.

Kifejtette, hogy sosem voltak vágyálmai, mindig az adott feladatokra koncentrált, az lelkesítette. "Az építészek tudják, hogy nagyon sok terv születik az ember életében és nagyon kevésből lesz kész ház, de nem a mennyiség a lényeg, hanem az, hogy legyen néhány olyan épület, amiről úgy érzi az ember, hogy ez igen, ez összejött és amit soha nem szégyell".

Elmondta, hogy kollégái sokszor mosolyogtak rajta, hogy megbízás nélkül is tervezett olyan házakat is, amelyeket a valóságban képtelenség lett volna megvalósítani. Maketteket gyártott, rajzolt, mert ez számára szórakozás is volt, nem csak munka. "Mint egy festő, aki akkor is fest, ha nincs megrendelés, mert ez egy belső kényszer".

Jelenleg is aktív, most éppen egy nehéz, de izgalmas feladaton, egy tokaji épület tervén dolgozik, amelyet egy meglévő, műemléki környezetbe kell belehelyezni.

A fiatal építész generációnak azt üzeni, hogy legyenek érzékenyek, tájékozódjanak, és ne csak a szakmával, hanem a kultúra többi ágával is foglalkozzanak, hiszen - mint mondta - a kultúra nagyon nagy területet lefed és egy vers, egy festmény vagy költemény nagyon inspiráló lehet az építészek számára is. Úgy vélte, mindezek nélkül nem sokat ér az ember, hiszen ha csak a szakmával foglalkozik, akkor csak egy iparos vagy szakbarbár válhat belőle.

"Dolgozni kell keményen, mert az nem igaz, hogy valaki azért ér el valamit az életében, mert zseni. Ehhez nagyon sok munka kell" - tette hozzá Bán Ferenc építész.